|
Bárdos B. Arthur
Szomszédos kálvária
Kissé nyers
ez a vers
Ízetlen rágós a falat
ínyencek torkára akad
Már csupa rom
tetőtlen hon
a csendes aggastyán otthona:
(jaj) ricsaj (zajos zenebona)
Részeire hull
gödrökbe avul
a vastag falú ellenálló ház
tört tagokkal támolyogva bóklász
Korhol a gép: vádol!
Zúg az exkavátor
gyűlő étvággyal kanalaz a porban
Korszerű! Nyílt! Nem kotor alattomban
Némán járkált a szomszéd Korholt horizonton szétmállott alakja távoli köd-idegen Fönt naponta fölépül türkizkék egem
Romba dönt a sirhass/nevess nincs pont nincs vessző csak a vers dülöngő lábain élve modernizálom zűrös szivem - kitőrö krátereit járom
1999.08.11
Alzheimer
Szivárog a fény: cseppfolyós. Fonák.
Homályba zsugorodó koponyák...
Csukott szemhéjak. Kapuzárás.
Kulcsa betört. Á betörő
a résnyi szem csarnokába setteng.
Körülnéz. Lép. Retteg. A csend
súlyos kandelábere a korhadt
kupoláról leng...
Kihunytak a csillárpótló
gyertyaégők
s a fürge idegrendszer elporlad
az agy velőtlen zugaiban...
Emlék... Áttetsző szárnya nő,
végképp elillan.
Vállon a koponya,
a szeme, szája, orra emberi,
de csontos lábosában rengő - -
reszket a kocsonya.
Kiszivárog leve: nem látja senki.
Aggastyán az idő
és nincs tudós, aki rejtélyét föllebbenti.
1999.10.1.
A barlanglakó
Itt a semmi honolt. Semmi se volt.
A barlangban a nap se tűzött.
Foltos pofával nem bukkant elő
a telt, fehér hold.
Ébren aludtam. Takaróm az éj volt,
sötétjével cirógatott a lepedő,
a fűszálheverő.
A falakról a sziklaveríték
lágy cseppjei csurrantak lefele:
az időtlenség szivárgó leve...
Követ hegyeztem, karcoltam a falra
mindenfajta lényt - -
förtelmes farkast, bozontos bölényt.
Nem ismertem soha magamra
s mikor kitámolyogtam s a vidék
belém botolva, mindennapi kudarcom
vakító fényével döntött a patakpartra,
a fodrozódó víztükörben
folyt szét, sodródott tova torzonborz arcom.
1999. 10. 3.
|