Kelemen Hunor
FREEDOM AZ ESŐBEN
Részlet A madárijesztők halála című könyvből.
 
Véletlenül ismerkedtünk össze, bár állítólag évekkel ezelőtt már találkoztunk, azaz tudtunk egymásról. Lee Eszter szerint természetesen nincs véletlen. Állítólag az is valamiféle terv szerint történik, hogy minden délután kiülök erre a teraszra, süttetem magam a lefele csúszó Nappal, iszom egy-két sört, miközben szundikálok egy-két sort. Megérdemlem a sört és megérdemlem a pihenést, mert kora reggeltől dolgozom. Munkámnak hasznát ugyan senki sem látja, és ezért időnként nem dolgozom, ám ilyenkor is megérdemlem a pihenést és a sört. Különben mindig megérdemlem a sört és a pihenést. Alig múlt május, és már nagyon a begyemben volt a város. Ha bagoly lennék, biztosan kiköpném.
Mintha csak bagoly köpte volna, úgy csobbant bele a sörömbe. Honnan jött? – nem tudom. Megható volt, amint üde kis nyári ruhájáról egyenest a szemembe pallta a habot.
Hogyha már ilyen jól összejöttünk, segítségemre lehetnél – mondotta és mosolygott. Én közben kivillanó fehér fogait és szeme körül az alig észrevehető szarkalábakat bámultam.
Hogyha lehetnék, akkor vagyok –válaszoltam, s a véletlenre gondoltam. És segítségére lettem. Nevetséges volt, amit csináltunk, de az ígéret szép szó: rendületlenül kerestem a négylevelű lóherét. A végén már négykézláb mászkáltunk a fűben, és hiába bizonygattam, hogy így nem lesz szerencséje, mert a dolog csak úgy áll, ha véletlenül talál négylevelűt, így semmi értelme sincs az egésznek.
Tudtam, hogy semmi értelme sincs az egésznek, de azért meresztettem a szemem, és sikerült összegyűjtetem három darab szerencsehozó füvet. A vendégek nyugodtan ültek asztalaiknál, mintha észre sem vettek volna minket. Erre a teraszra olyan emberek járnak, akik már semmin sem csodálkoznak. Csak a pincér jött egyszer, és nagyon halkan megkérdezte, hogy a kisasszony talán elveszített valamit? Választ nem kapott, mert Eszter miközben szerencséjét kereste, mindenről megfeledkezett. Összesen tíz darab négylevelűt kellett összegyűjtenünk. Eszternek hetet, nekem csak hármat sikerült találnom. Mindig is tudtam, hogy nem vagyok egy szerencsés fráter.
Mindig is mondták, hogy szerencsés nő vagyok, sóhajtott Lee Eszter, és fáradt derekával körkörös mozgásokat végzett. Mosolyogva, boldogan vette át tőlem a négylevelűeket, és egy üres cigarettásdobozba helyezte mind a tízet.
Tíz évvel idősebb nálam, és még mindig vannak illúziói – döbbentem rá úgy éjféltájt. Én csak a második tea után kezdtem mesélni, addig a kezeit és a lábait figyeltem. Éreztem: sohasem lesz vége, már mindjárt mindent tudunk egymásról. Kezd veszélyes lenni a játszma, figyelmeztettem inkább saját magamat. Erre ő felnevetett, hangja alpakka dallam volt, arca furcsa pasztellrajz. Többé egy szót sem kellett volna mondanom, de ha én befejeztem, ő kezdte avagy folytatta, s én sem tehettem meg, hogy hallgassak, ha rám került a sor.
Amikor ismét rám került a sor, egy régi történetet kezdtem mesélni, amelyről sokáig azt hittem, talán igaz sem volt, vagy olyan régen történt, hogy nem is emlékszem rá.
„Két asszonyom volt és négy gyerekem. És boldog voltam kimondhatatlanul. Gyönyörűek voltak asszonyaim, és vidámak a gyerekek, és a napok észrevétlenül teltek. Asszonyaim sohasem látták egymást, közöttük volt a tenger. Egyikük a parton lakott, háza egy magas szikla tetején állt, már-már megközelíthetetlenül. Másik asszonyom a szigeten élt, mely a szikláról tiszta időben látszott, mint a tenger fekete foltja
Volt három otthonom. Kettő asszonyaimnál és gyerekeimnél, s harmadik otthonom a tenger volt, amely végül is út volt otthonaimhoz, otthonom maga is. A tenger és rajta a csónak, mely naponta elvitt és visszahozott, majd visszavitt és elhozott.
Így volt két asszonyom, négy gyermekem és három otthonom.
Hajnalban indultam, rendszerint napkelte előtt, és ebédre érkeztem meg a szigetre. Asszonyommal és gyerekeimmel maradtam másnap hajnalig, amikor visszaindultam a szigetről a partra, másik asszonyomhoz és gyerekeimhez. Kora hajnalban indultam. Jól bent jártam már a tengeren, amikor a Nappal összekacsintottunk. Arcom barna volt, akárcsak karjaim és hátam. Bőrömnek textúráját a négy elem: a Nap tüze, a szél, a só és a víz sok évi munkája tette olyanná, amihez hasonló nem létezett. Hiába is próbálnám bármiféle hasonlattal leírni, nem sikerülne. Magas vagyok és erős. Legyőzni csak a tenger tudna mert a vízben ott van az Úristen, ám a víz nem fordul ellenem. Néha félek, ha zúg a tenger, morajlik az Úristen, dühös valamire. Ilyenkor csónakomat delfinek kísérik, félelmem alaptalan. Ők az Úr kezei, bajom nem történhet. Van úgy, hogy beugrom a csónakból a vízbe, összeölelkezem az Úristennel, úszom néhány percig, elfekszem a vízen, bámulom az eget, ömlik rám a kék, mintha dézsából. A sirályok apró pontok a kék festékben, néha lecsapnak a vízre, halra éhesen kivágódnak a légből, suhanva érintik a vizet, aztán újra fel, aztán ismét le. Zsinegen rángatja őket a sirályrángató.
Sziget és part között félúton a tenger fenekén van egy árok, egy sziklamélyedés. Oda szoktam lemerülni, kagylóba zárt gyöngyökre vadászom asszonyaimnak, kiknek ajándékba viszem az igazgyöngyöt hétről hétre. Két part között bármely irányba is menjek, nyugodt vagyok: tudom, hogy várnak rám. Örvendek a megérkezésnek, és örvendek hajnalban az indulásnak.
Megérkezem, partra húzom a csónakot, mosolyogva vár a két kölyök, jobb és bal vállamra ültetem őket, így vonulunk a fák alá, ahol asszonyom fogad. Boldogok vagyunk mindannyian.
Az asztalon sajt, gyümölcsök és hideg bor. Miközben eszem és bort iszom, a tengerről, a sirályokról és delfinekről mesélek gyerekeimnek, míg elálmosodnak. Aludni viszi őket asszonyom; nézem a tengert és pipázom, a másik part irányába fordítom fejem, oda, ahol várnak rám. Délutáni fények simulnak a vízre, a távolban hajókat látni, rajtuk rengeteg ember. Távol vannak, érdektelenek. Visszajön asszonyom, ölembe ül, beleszagol a hajamba, simogatjuk egymást, majd kinyitjuk a kagylót. Örül a gyöngynek, örülünk egymásnak. Asszonyom, gyöngyök gyöngye. A parton, a homokban heverünk napnyugtáig, addig, míg a tengerbe merül a Nap, s a víz kioltja a tüzet. Ekkor van igazi csend, az átváltozás némasága. Ekkor legélesebbek a körvonalak, legmelegebbek a színek.
Felébrednek a gyerekek, várat építenek homokból, majd bohóckodnak, a fűben tücsökre, gyíkra vadásznak. Illatos, puha estében ülünk a fák alatt.
Holnapra elmész – mondja asszonyom.
Holnaputánra megjövök. És liánként összefonódva merülünk álomba.
Hajnalban könnyen ébredek, nesztelenül kisurranok a szobából, ki a házból. Még mindenki alszik, távol vannak egymástól, távol mindentől: az álmok birodalmában.
A tengerben lassan feloldódik a sötét, harmatos a fű, hideget sóhajtanak a halványuló csillagok. A kerti asztalon felejtett tálcán a gyümölcsökön valószerűtlenül sűrűsödnek a harmatcseppek, az agyagkancsóban kristálytiszta bor. Apró hullámok csapódnak a parthoz, ritmusos tánca a tengernek. A nyugati láthatáron felsejlik a part, ahová igyekszem, ahol asszonyom és gyerekeim várnak rám. A sziget már lakatlan, a házban már senki sincs, előttem csak az út, a tenger, a part, ahová megérkezem.
Elindulok, hogy megérkezhessem.
Dél lesz, mire partra húzom a csónakot. Térdig vízben állva, mosolyogva vár a két kölyök. Jobb és bal vállamra ültetem őket, így vonulunk a fák alá, ahol asszonyom fogad.
Aztán egy napon, sok-sok év után és sok-sok évvel ezelőtt, váratlanul minden megváltozott. Miféle áramlat ragadott magával, nem tudom. Arra sem emlékszem, hogy melyik irányba haladtam akkor reggel. Nem is lényeges. Csak húztam az evezőket, időnként szétnéztem, de sehol a part. Rég elmúlt dél, és még mindig csak a végtelen víz. Aztán lement a Nap, és még mindig semmi. Hajnalig lehorgonyoztam, s másnap tovább kerestem a partot. Mindhiába. Illúzióim nincsenek. Többé vissza nem találok. Hiába a szüntelen keresés. Mi történhetett, nem tudom. Talán a véletlen."
Véletlen nincs – suttogta Lee Eszter.
A gyertya csonkig égett, indulni készültem. Percekig álltunk az ajtó előtt, szótlanul néztük egymást. Tudta, hogy szívesen maradnék; láttam szemeiben, hogy visszahív. Valamelyikünknek szólnia kellett volna. Valami mindkettőnket visszatartott. Amikor végül is leértem az utcára már vékony csíkokban hajnalodott. A történet, persze, itt nem ért véget.
Mindketten éreztük, hogy a történet akkor hajnalban nem ért véget. Arra a nyárra össze lettünk zárva. Másnap felhívtam telefonon, és mondtam, hogy menni lenne kedvem, utazni céltalanul. Lee Esztert sem tartotta senki és semmi a városban.
Az autót felváltva vezettük, kétszáz kilométerenként cseréltünk. Volt olyan nap is, hogy mindössze negyven kilométert tettünk meg, és volt úgy, hogy egy országon megállás nélkül keltünk át. Egyszer pedig a nyár végén tengertől tengerig autóztunk, a Fekete-tengertől az Adriáig.
Útiterv persze nem volt. Attól úgyis csak eltérnénk. Miért megállapodni valamiben, ha úgysem tartjuk be. Miért kellene valamit betartani, ha úgysem állapodtunk meg benne. Olyan volt az a nyár, hogy csak utaztunk, nézegettünk jobbra-balra, beszélgettünk. Olyan nem történhetett meg. Amikor nem utaztunk, nem bámészkodtunk, vagy nem tudom, mit nem csináltunk, akkor szeretkeztünk. És egyszer sem mondtuk, hogy holtodiglan-holtomiglan. Nem jó, ha szavát szegi az ember.
Hamar rájöttem, hogy Lee Eszter megrögzött négylevelű lóherekereső. Időnként hosszú órákat szerencséjének gyűjtögetésével töltöttünk el.
Még az utazás elején, egy dombvidéki falu könyvesboltjában találtunk egy régi, monarchiabeli térképet. Rengeteg út fel sem volt tüntetve rajta, de gond nélkül eligazodtunk. Hogyha nyugatra tartottunk, akkor késő délután indultunk, hogy szembe mehessünk a Nappal. Úgy időzítettük a menést, hogy hajnalra érkezzünk meg. Kora reggel, amikor ébredezik a város, amikor az utcaseprők nyomán a járdán látszik a víz. Az emberek arcát nézni ilyenkor érdekes: fél szemük visszanéz az éjszakába, fél szemük bele a semmibe, ahová igyekszünk mindannyian. Hajnalban érkeztünk meg nyugati városokba, ki a fehér éjszakából. Későig nyitva tartó vagy korán nyitó kávéházat kerestünk, inni egy kávét reggeli előtt.
Hogyha keletre tartottunk, olyankor hajnalban indultunk, amikor minden még tejfonás, fehér pára, ilyenkor is szembe a Nappal természetesen. Keleti városokba estére érkeztünk, feloldódni a keleti éjszakában.
Az utazásban a hajtűkanyarokat szerettük különösképpen. Nem látni előre, nem tudni, mi következik. A meglepetés izgalma. Az utazás fordulópontja. Bátorság az ismeretlen előtt. Lélekjelenlét. Technika, rögtönzőképesség a hajtűkanyarok sajátosságaihoz. És szerettük a színeket. Voltak tájak, ahová többször visszatértünk, csakhogy láthassuk hajnalban, délelőtt, késő délután, alkonyatkor és éjszaka, amikor telehold van.
Tájban élő vagyok, akinek nincs hazája. Ezen Lee Eszter mindig nevetett. Szülőföldem is táj csupán. Hazám lehetne, ha lenni engednék. Évente többször utazzam. Járjak be minél több vidéket. Tűnjék olybá, hogy minden vidék már-már otthonom. Vannak helyek, ahová rendszerint visszatérek. Ahol szívesen vagyok.
Lee Eszter mindenhol a hazát vélte felfedezni. Ilyenkor én nevettem rajta.
A mondat hajtűkanyarjai. Előre s hátra határtalan. Bejárhatatlan. A mondattal mindig mész valahová. Mi következik a pont után? Utazás mondatban, haza a mondatban.
Az lesz egyetlen s örök hazám... – sóhajtott nagyapám, és oly gyorsan távozott, hogy a mondat többi részét már nem értettem. Arcán mosollyal távozott. Mielőtt szemét lefogták volna, ragyogó s mégis hideg, végtelen űrbe nézhettem, ahonnan lassan hullni kezdett a hó. Pedig napfényes tavasz volt éppen, sehol egy felhő, de a hó nagyapám szemeiből egyre csak omlott; rövid idő alatt vastagon beborított mindent, és megállíthatatlanul nőtt, vastagodott a fehér lepedő. Már a derekamig ért. Lábaim hidegek voltak, hátamról patakokban folyt a víz, mögöttem a kandallóban a szurkos fenyő pattogva égett, a lángok vidáman ugráltak jobbra-balra, kiszámíthatatlanul. Ennek ellenére én hangosan vacogtam, és a hó egyre csak nőtt, már csak a fejem látszott ki, levegő után kapkodtam, a mellkasomat rettenetesen préselte, nyomta össze az irdatlan nagy hó, a szívem is alig vert már. A Napot eltakarta a hó. Hold sem volt, és nem volt semmi, csak hó, kékesen világító hideg hó, amelyben, mintha valaki járna lábnyomok kezdtek kirajzolódni, és érdekes módon, fölöttünk nem volt senki, körülöttem sem volt senki, csak a végtelen hómező, és a lábnyomok egyre szaporodtak, távolodtak is közben, a fehér lepedőn egyre kisebbek és mélyebbek lettek, s mire ismét felkelt a Nap, az egész hómező tele volt lábnyomokkal. Csak a nagyapám nem volt sehol; csupán egy fehér lepedőt találtam az ágyon, egy csuromvíz lepedőt, mert közben a hó is olvadni kezdett, az ereszek idegesítően csepegtek egész délelőtt, átázott a szoba plafonja, csorgott rám a víz. A kandallóban a tűz kialudni készült, még fel-felcsapott néhány erőtlen láng. Ültem a karosszékben, dideregtem, anyaszült meztelen voltam, ruháim sehol, hát a nagyapám ruháit kellett magamra vennem, s így egy kicsit a saját nagyapám lettem, de a házban egyetlen ép tükröt sem találtam, hogy szembe nézhessek magammal, hogy lássam, milyen vagyok nagyapámként, sőt egyetlen bútor sem volt már a házban, csak az átázott falak, csak a fehér lepedő és a kihűlő hamu a kandallóban. Délre hirtelen felszáradt minden, és úgy tűnt, hogy az első fecskék is megérkeztek.
Délre felszáradt minden, és úgy tűnt, hogy az első fecskék is megérkeztek. Ekkor döbbentem rá, hogy a jó öreg levándorolt a Tartaroszba. A Tartaroszba, mert tudta, hogy sohasem lesz feltámadás. Félelmetes árnyak között, vaksötétben botorkált nagyapám, míg csak a Sztüxhoz nem érkezett, ahol Khárón piszkos köpenyben, égő szemekkel várt rá. Ott ülnek azóta Khárón ladikjában, gyengéden ringatja őket a Sztüx vize, pipáznak, közben ezt-azt mesélnek egymásnak. Nagyapám rendszerint Ferenc Jóskáról, Khárón Zeuszról s a titánokról mond történeteket. Amilyen jókedélyű ember volt a nagyapám, elképzelem, amint kacagásától megremeg az alvilág, s hogyha időnként a sötétségből infravörös távcsővel felnéz e világra, csak csóválja a fejét: semmit, de semmit sem ért. Azt gondolta, hogy minden úgy marad. Most aztán csodálkozik. Pedig apám mindent megtett, hogy a nagyapám kertjét megőrizze. Hétvégeken több száz kilométert utazott, vigyázott mindenre. Egy ideig még a nagymama rózsalugasát is ápolta. Apám azt remélte, hogy semmi sem marad így, hogy egyszer majd minden ismét olyan lesz, mint a nagyapám idejében. Én még nem tudom, hogy így lesz vagy úgy, bár illúzióim nincsenek. Nyugodtan ülök, bámészkodom, gyönyörű kilátás van, erkélyemre az emberek hangja alig ér fel. Ha kíváncsi vagyok rájuk, sétálni megyek, szóba állok velük, mélyen a szemükbe nézek, miféle tüzek égnek? Figyelem mozdulataikat, szavaikat. Nincs hová sietnem, semmiről sem kések le. Nem érzem különösebben jól magam, panaszkodni nem szeretek. Évente többször elutazom, szeretek belakni minél több vidéket. Ugyanarra a helyre rendszerint visszatérek, szabályos időközökben, s tudom, hogy eljön majd a nap, amikor én is csóválni fogom a fejem, akárcsak nagyapám, mert sok minden lesz, amit nem fogok érteni. Most még bármikor meg tudok állni utazás közben, irányt változtatni és utazni tovább visszapillantás nélkül. Időnként visszatérek szülőföldemre. Apámat mindig a kertben találom gyümölcsfái és krizantémjai között. Anyám a tucatnyi szoba valamelyikéből kerül elő. Öcsém és húgom rendszerint nincsenek otthon, de hírünk mindig van egymásról. Szobám, mintha csak tegnap mentem volna el. Apámmal végigsétálunk a kerten, mutatja a fáit, történeteket mond róluk. Bármit látok vagy hallok, igyekszem mindent megjegyezni.
Igyekszem mindent megjegyezni.
Karácsony hajnala volt, mindent átjárt a frissen vágott fenyők illata. A villamosok zaja a város szélén a csendet kirojtozta. Lassítva havazott, mogyorónyi hópelyhek kergetőztek a neonok fényében. A hajnal a merev sötétségből a láthatárt láthatóvá satírozta. Nem volt már ritmusa az időnek. Álldogáltam a néma havazásban, a végtelenségig szerettem volna nézni nyomaikat, de a súlyos pelyhek az élettelen anyag kegyetlenségével láthatatlanná törölték a lépések negatív formáit. Zsebeimben cigaretta után kutattam, sisteregve lobbant a gyufa. Az első füstöt még ízlelgetve, a többit már unottan fújtam: néhány nagyobb hópelyhet megcéloztam a kékes füstkarikákkal.
Sohasem térnek vissza! – suttogta Ágoston mamája. A sűrű hó alól a vér sem üt át.
A lehulló hamu nyomtalanul elkeveredett, az elhajított csikk izzó parazsát a megállíthatatlan havazás eltakarta. Ágoston mamája a folyóparton lakott. Azon a hajnalon hazáig kísértem a törékeny zongoratanárnőt. Végig a folyóparton, a hó alól madárcsontvázak látszottak ki. Éles szél zörgette a száraz nádat. Nem volt már iszapszag, mint nyáron, és egyetlen csónakot sem ringatott a víz. Forró kávét ittunk Ágoston mamájával a barokk bútorok között, amikor délelőtt, a hófüggöny mögül lomhán hatalmas kamionok bújtak elő. A szótlan és erős munkások a lakásból mindent az autókra raktak.
A szomszéd házakat már ellepték a svábbogarak... – zokogott a törékeny zongoratanárnő, s közben ujjai könnyedén futottak az elefántcsont billentyűkön.
A szótlan munkások szívét meglágyította a furcsa dallam, és Ágoston mamájának meghagyták a zongorát. Tenyérnyi ólompecsétekkel lezárták a kamionokat, és szó nélkül eltűntek a hófüggöny mögött. Néhány óra múlva már hallani lehetett a svábbogarak motoszkálását a szomszéd szobákban. Ágoston mamája fáradhatatlanul játszott, könnyei nyomán a fekete zongorán fehér foltok maradtak. Estére, amikor a karácsonyfákon meggyújtották a gyertyákat és a csillagszórókat, a folyó felől a fagyos szél telefújta a város utcáit valami furcsa, addig sohasem hallott szomorú zongoraszóval. Az emberek egyetlen pillanatra megdermedtek, ijedten hallgattak, hegyezték fülüket, nem tudták, honnan jön a zene. Aztán rövidesen megfeledkeztek a zenéről, mint megannyi más titokról, amelyekre úgysem derülhet fény, pedig azóta is a folyó felől a szél gyakran elhozza a város utcáira ezt a különös dallamot.
A folyó felől a szél a város utcáira gyakran egy különös dallamot hoz – mondta egy hajnali kávéház teraszán egy korán induló halász nem sokkal azután, hogy megérkeztünk a városba. Ismerős itt minden utca. Kértem Lee Esztert, hogy kösse be a szemem, úgyis eltalálok a folyópartra Ágostonék egykori házához.
A folyóparton rengeteg sárguló madárcsontvázat látni, mintha itt lenne a madártemető. Gyerekkoromban is tele volt a nádas madártetemekkel. A ház irányából nagyon halk zongoraszót hallunk, a kertből pedig madarak dalát. Nem tudom, milyen madarak lehetnek, füttyük után sohasem tudtam megkülönböztetni. Meleg és iszapszag van mindenütt, a párás levegő miatt nehéz a légzés. A falakat sötétzöld kúszónövény nőtte be, a kertben a hatalmas levelek alól fekete és sárga kiscicák bújnak elő. Az ablakra pók szőtt hatalmas hálót, melynek közepén lyuk van, azon át bekukucskálhatunk. A zongoránál egy ősz hajú, fáradt nő ül, csupa csont és bőr. Mintha csak simogatná, olyan könynyedén érinti a billentyűket. Fejét picit hátra engedi, úgy tűnik, mintha átlátna a tetőn, és valami távoli képet nézne. Óvatosan megkocogtatom az ablakot, a nő felém fordítja fejét, talán megismert, arcán valami mosolyféle fut át, ám a sok ránc miatt nehezen lehet kivenni, hogy mosoly volt-e vagy csak egy rándulás. Feláll a zongorától, elindul a pókháló takarta ablak felé, lassan lépdel, nyomai a vastag porban élesen kirajzolódnak, lépései bizonytalanok, látszik, hogy ritkán áll fel a zongorától. Egyre közeledik, és a zene mégis szól, ugyanúgy, mint amikor ott ült, és könnyedén futtatta kezét a billentyűkön, sőt, egyre hangosabb lesz a zene, amire az ablakhoz ér, már fülsiketítő. Mond is valamit, de nem értem, szája mozgásából próbálom kivenni, kitalálni a szavakat. Mintha azt mondaná, hogy azon karácsony óta megállás nélkül zongorázik, és tudja, hogy egyszer ez a különös dallam körbe fogja érni az egész Földet, mert viszi a szél, és ahol véget ér, ott átadja egy másik szélnek, és így tovább, és egyszer majd az egész Földön, minden városban egy karácsony estén, amikor a karácsonyfákon meggyújtják a gyertyákat és a csillagszórókat, az utcákon és a házakban ez a különös dal fog hallatszani, és az emberek egy pillanatra megdermednek, hegyezni fogják füleiket, de nem jönnek rá, hogy honnan jön a zene, és néhány másodperc múlva dolgaik után látnak, megfeledkeznek a furcsa dallamról, mint sok más titokról, mert tudják, hogy vannak dolgok, amelyekre sohasem derülhet fény. Valami ilyesmit mondott az Ágoston anyja, majd megfordult, és vigyázva nagyon, ugyanazokba a nyomokba lépett, amelyeket az ablakhoz jövet a vastag porban hagyott. Visszatántorgott a kerek diófaszékhez, és mintha abba sem hagyta volna, tovább játszott az elvékonyodott elefántcsontokon.
Már az utcán voltunk, de még mindig hallani lehetett a törékeny zongoratanárnő dalát. Az utca, amelyben a ház állt, sehová sem vitt. Ezt Ágoston apjától tudom, ő szokta ezt mondani a fiának; évekkel ezelőtt mondotta, hogy ez az utca sehová sem visz: – Minél előbb lógjál meg innen, fiam, menjél, amíg nem késő. – Az utca mindkét végén egy-egy kocsma csábította az arra járókat, és Ágoston apjának, bármelyik irányból is jött, mindig el kellett haladnia valamelyik előtt, és ő mindig megpihent, megállt egy sörre, egy borra, egy pohár jó rozspálinkára, amit a kocsmáros vodkás üvegből csak a törzsvendégeknek töltött, és Ágoston apja természetesen törzsvendég volt, és Hall Gyuszival, a város legjobb bunyósával rengeteg rozspálinkát megivott, és közben elbeszélgettek erről-arról, a városról és főleg a készruhagyárról, amelyet Ágoston nagyapjától az ötvenes évek legelején vettek el, és ahol Hall Gyuszi apja egy időben a gyártulajdonos sofőrje volt; így tehát régi szálak fűzték egymáshoz Hall Gyuszit és Ágoston apját, aki bármelyik irányból jött, mindig el kellett hogy haladjon egyik vagy másik kocsma előtt.
Ágoston nagyapja a készruhagyár főbejárata elé akasztotta fel magát, s így az állami biztosok a holttestén keresztül léptek be a gyárba. Mi kisiskolások voltunk, amikor meglátogattatták velünk a város készruhagyárát. A történetet akkor még nem ismertem, s így nem is értettem, hogy Ágoston miért olyan szomorú, és nem tudtam elképzelni, hogy miért sír. Talán kilencévesek lehettünk.
Talán kilencéves lehettem, amikor részt vettem az első nagy népünnepélyen. Június elseje volt, gyermeknap. Azokban az időkben fogalmam sem volt, hogy mi a párt, ám azt már észleltem, hogy a papa meg a mama, meg a papa barátai suttogva beszélnek róla. Nem tudtam elképzelni, mi lehet az, amitől ennyire félnek. Még az én papám is, aki a legnagyobb és a legerősebb és senkitől sem fél. Indián mesékben éltem az idő tájt, s volt egy olyan érzésem, hogy ez a bizonyos valaki egy rossz irokéz indián lehet. Apacs semmi esetre sem. Egyszer elmeséltem ezt Ágostonnak, aki akkoriban éppen törzsfőnök volt, ha jól emlékszem, én voltam a varázsló, tehát ketten a törzs két legfontosabb embere, és amikor elmeséltem ezt Ágostonnak, rögvest el is csodálkoztam, mert ő erre azt válaszolta, hogy egy este véletlenül kihallgatta, amikor a papája mondotta a törékeny zongoratanárnőnek, hogy a nagyapját a Román Kommunista Párt ölte meg. Ezt hallván, biztosra vettem, hogy az a valaki gonosz irokéz. Megdöbbenésem nemsokára még nagyobb tett. Már nem tudom felidézni, milyen óránk volt a suliban, valószínűleg rettenetesen untam, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a világ legszebb tanító nénije, aki pontosan olyan volt, mint Hófehérke, a következőket mondja: a Román Kommunista Párt főtitkára és egyben országunk elnöke, és a tábla fölötti képre mutatott. Többször felfigyeltem az osztályterem egyetlen faliképére, de sohasem gondoltam, hogy az a félfülű, nyakkendős irokéz törzsfőnök. Nyakkendős indiánról az idő tájt még nem olvastam. Attól a pillanattól kezdve éreztem, hogy apacs létemre az irokézek országában élek, és egyre gyakrabban beszéltem én is suttogva, mint a papa meg a mama, meg a papa barátai, és még ma is előfordul, hogy néha halkabban szólok. Június elseje előtt Hófehérke tanító néni mondotta, hogy a gyereknapra a mi iskolánk is készül, mert jönni fog egy bácsi, aki látni és hallani akarja a párt pionírjait, akik voltunk. Emlékszem, hogy Hófehérke tanító néni nagy kínban volt, de a rendelet az rendelet, és mi nekiláttunk a készületeknek. Délutánonként, amikor éppen indiánok lehettünk volna, az iskola petróleumszagú termeiben szavaltunk, énekeltünk, s még táncot is tanultunk saját ünnepünkre. Aztán egyszer jött egy durcás, nagyhasú bácsi meghallgatni a készülő műsort. Előadtuk rettenetes tudásunkat, amire a bácsi megcsóválta a fejét, és Hófehérke tanító nénit félrehívta, és hosszasan magyarázott neki, s mi másnaptól új verseket s új énekeket kezdtünk tanulni. Amikor eljött a nagy nap, büszke pioníroknak maszkíroztak bennünket, és a város főterére lettünk vezényelve. Ott volt már egy csomó pionír, akik színes krétákkal az aszfaltra trikolórokat és piros traktorokat rajzoltak néhány bácsi meg néni útmutatására. Nekünk elő volt készítve egy kis emelvény, ahová felsorakoztunk, és kerek két órát vártunk a bácsira, hogy megnézhesse, miként ünnepeljük meg magunkat. Hófehérke tanító néni rettenetesen izgulhatott, mert még cigarettára is rágyújtott, ami egyébként nem volt szokása. Egyszer csak nagy szirénázás lett. Azt hittem, a mentők jönnek, mert olyan meleg volt, hogy bárki kaphatott volna hőgutát is akár, csupán Ágostonnak volt jó, mert mögém állították, és én kifogtam előle a Napot. Egy nagy fekete autó érkezett, pontosan olyan, mint a filmekben. Egy bácsi serény léptekkel a piros terítős asztalhoz sietett, patakokban folyt róla a víz, és olyan csuromvizesen elkezdett beszélni, s mi egy kukkot sem értettünk abból, amit mondott. Utána énekeltünk, verseket mondtunk, amiket, gondolom, ő nem értett, mert elszundított a piros asztal mellett, és az utolsó énekig hortyogott. Amiután a bácsi elment, jött egy autó telerakva zacskókkal, és minden ügyes pionír kapott a párttól egy kis csomagot. Volt benne egy Eugénia, egy doboz keksz és egy szétolvadt csoki. Nagyon boldogok voltunk, mert végre mehettünk a strandra. Este, amikor hazamentem, az ebédlőben meg volt terítve az asztal, hatalmas torta volt középen és sok sok gyertya. Már mindenki a helyén ült, a papa, a mama, az öcsém meg a húgom, akinek a feneke alatt sok-sok párna volt, és ülni is alig tudott, olyan kicsi volt Mindenféle hasznos dolgokat kaptunk. Én rövid nadrágot, hátizsákot, egy kisbicskát meg rajzfilmeket, amelyeket vacsora után meg is néztünk. A mama mindenkinek adott még egy-egy zacskót, és azt mondta, hogy a munkahelyéről küldi a párt. Pontosan olyan volt, mint amilyeneket a főtéren osztogattak. Hát ennek a pártnak semmi fantáziája sincs. Ezt már az ágyban, elalvás előtt gondoltam.
Este az ágyban elalvás előtt arra gondoltam, hogy az ember egy kicsit mindig marionett, és hogy a szabadság önuralom. Egyszer csak rádöbbensz, hogy ami tegnap nagyon kellett, ma már tulajdonképpen nem is fontos. Holnapra meg is feledkezel róla. Nagyon sok mindent jó lenne elfeledni. Hogyha lehetne.
Egy pohár bort töltök, az ablakhoz sétálok, kinézek a háztetőkre. Mindenféle formájú és nagyságú antennák nyúlnak bele a sötétségbe, világgá küldött jelek után ágaskodnak. Csendes éjszaka van. Az utcák is kihaltnak tűnnek, senki sem jár. Egy éjszakai kávéház bejáratára látni: a szél fellebbenti a könnyű szúnyoghálót. Az ajtó fényes keretében néhány alak látszik, mintha némafilmet néznék: gesztikulálnak, és látszik, hogy beszélnek, ám egyetlen hang sem ér fel hozzám a teraszra. Lee Eszter már alszik, a nagy hőség miatt a takarót lerúgta magáról. Az ablakon belopódzó halvány fény pucér fenekét és csupán egyik lábát világítja meg. A test többi része sötétségben marad. Mintha nem lenne. Enyhén horror. Közel megyek, látom, hogy szemhéja megrebben, a vékony bőr alatt mintha megmozdulna a szemgolyó. Biztosan figyel valamit. Valahová nézhet. Ahová én nem láthatok. Arca kedvesen durcás. Mielőtt a plédet meztelen testére visszatenném, melleit óvatosan megpuszilom. Meg sem rezzen. Nem jön álom a szememre, nincs alvás. Visszamegyek az ablakhoz, majd ki az erkélyre. A házak fölött a folyó felé nézek: holnap indulunk a tengerre.
Holnap megyek a tengerre – mondtam apámnak reggelikor, miközben a tükörtojásokat a tányérba csúsztatta. Előtte a nagyapám kertjében termett szilvából főzött pálinkát ittunk, egy-egy kortyot csupán. Az étvágy javításáért. Jó – felelte apám, de én nem voltam meggyőződve, hogy értette, amit mondtam, azaz, csak hallotta, de közben valami egészen másra gondolhatott. Láttam az arcán és a szemén különösképpen. Egyébként megkérdezte volna, hogy mivel és kivel, de csak annyit mondott: jó. Nem is reggelizett rendesen, úgy rohant el. Kedvemet bearanyozta a júliusi Nap, azt hittem, kezdődik valami. Voltak pénzgondjaim, de a tengerre való utazás mindent elfeledtetett. Később összeszedtem az üres üvegeket, nagyon sokan voltak, s mentem az üvegeshez. Az aszfalt mélyedéseiben vízfoltok csillogtak, az éjszakai zápor nyomai. Vidám kis állatként ugráltam át rajtuk. Akkor még azt hittem, hogy egy új nappal mindig valami új kezdődik: történik mindig valami. Pedig a napok csak jönnek egymás után, egyik a másik után, értelmetlenül. Majd összeállnak évekké, s amikor az ember mérleget készít egyszer, egy gyengébb pillanatában, rájön, hogy az út nem visz sehová. Vagy visz a semmibe. Sehovából a semmibe. Mégis mindennap olybá tűnik, mintha éppen akkor kezdődne valami más. Pedig nem kezdődik sohasem semmi, mindig csak folytatódik, folyik a semmi sehová, s az ember csak vergődik benne egyre-másra. Akkor mindezekre nem gondoltam, nem is gondolhattam, csak siettem az üvegbegyűjtőhöz, majd egy söröző teraszára, hol Ágostonnal és Totóval kellett találkoznom, megbeszélni az indulást.
Leírhatatlanul furcsa, ahogy az időben jövök-megyek, előre-hátra, mintha csak egy utcában lennék vagy egy szobában, amelyben lehet előre s hátra járni. Kint ülök a teraszon, meleg éjszaka van, a házak fölött a folyó felé bámulok, és előresietek az időben. Holnap indulunk a tengerre. Megpróbálom látni a tengert, felidézni, ahogy majd holnap este megpillanthatom az autóból, amint az út egy hirtelen hajtűkanyar után nekifut a nagy víznek; s közben visszafelé is megyek, éveket vissza az időben, amikor Ágostonnal és Totóval tehervonaton utaztunk; hajnalban érkeztünk meg három hosszú nap után, és feküdtünk a parton, valami őrületben, ott, ahol a víz és a homok találkoznak. És közben a percek egymásba érnek, elcsordogál az éjszaka, elindulnak kora hajnalban az első autóbuszok, itt is, ott is lámpákat gyújtanak, majd álmos emberek sietnek ki az éjszakából: megeszik a csendet, elhozzák a zajt. Új nap kezdődik, és tudom: semmi újat sem hoz. Megvárom amíg felkel Lee Eszter, kényelmesen megreggelizünk, elolvasom a reggeli lapokat, meghallgatjuk a híreket, gondosan csomagolunk, rajtam látszani fog, hogy nem aludtam.
Miért? – kérdezi Eszter. Motyogok valamit az orrom alatt, régi fényképeket halászok elő, mutatom Ágostont meg Totót és a tengert. Estére ismét ott lehetsz – válaszol Eszter. Igen! – mondom én, s a többit már csak gondolom: de nem lehetek többé az, aki voltam, ami nem is baj, de ma már tudom azt, amit akkor nem tudtam: tudom, hogy hiába látom meg ismét a tengert, hiába fogom érezni illatát és bőrömön a vizet, semmi új nem történik holnap és holnapután sem. A kalandvágy mégis él bennem. Nem Ágostont s nem Totót keresem a tengeren, de még csak nem is önmagam, mert tudom, hogy visszahozni az elmúlt időt már nem lehet. Az emlékezés is csupán csak szemfényvesztés, akár a jövőbe való előrerohanás, és mégis szükség van rájuk. Szeret az ember szemfényvesztésben élni, mintha.
Eszter szó nélkül csomagol.