Demény Péter
Demény Péter
HÁROM BAGATELL
A megcsalt férfi monológja
Jössz,
és arcodon az ő arca van, és melleden és öleden az ő simogatása, és hüvelyedben
az ő hímvesszője, és amikor szeretkezünk, arcomban az ő arcát igyekszel
felkutatni, és simogatásaimban az ő simogatásait érezni, és hüvelyedbe hatoló
hímvesszőm merevségét az ő hüvelyedbe hatoló hímvesszőjének merevségéhez mérni,
és persze, mindig könnyűnek találtatom, és természetesen már csak kényszerből
fekszel le velem, mert úgy gondolod, hogy a vele való lefekvés tested
megszenteltetése, a velem való lefekvés pedig tested meggyaláztatása, és nem
veszed észre, hogy erre én is rájöttem, mert tudom, sőt, érzem, hogy van
valakid, és már én is csak kényszerből fekszem le veled, abból a csökött
meggyőződésből kiindulva, hogy a vele való lefekvés tested meggyaláztatása, a
velem való lefekvés pedig tested megszenteltetése; no meg az sem mellékes, hogy
esetleg tényleg így van, és akkor az én testem is megszentelődik; közben azzal
bíztatom magam, hogy a szenvedésünk által (mely esetedben a velem, esetemben a
veled való lefekvésből származik) megváltjuk bűneinket, és ha időnként Gabi jut
eszembe, aki egy ilyen játszma végén felakasztotta magát, és így minden esélyét
fölrúgta, hogy valaha is a Paradicsomba jusson, szóval olyankor bőgök, ha nem
vagy itthon, és mikor hazajössz, agyonvernélek, de ahelyett ledöntetek, és
látom arcodon az arcát, és érzem melleden és öleden a kezét, hüvelyedben a
hímvesszőjét, de mégis a magamévá teszlek, és arra gondolok, mennyivel fontosabb
lettél nekem, mióta már nem szeretlek, sőt, utállak, mi több, gyűlöllek, de a
megváltásom eszközét faragtam belőled, és lehet, hogy most már akkor vernélek
agyon, ha nem látnám arcodon, nem érezném melleden, öleden és hüvelyedben Őt –
a Gonoszt–, akit el kell pusztítanom.
Szeretkezés
Az új analízistanárnő, aki most lépett be a harmadévesek termébe, egészen
másképp nézett ki, mint a régi. Az vén volt, szőrös fülű, fogatlan – ez
kívánatos, mint egy alma. Középtermetű, barna hajú, mélybarna szemű, feszes, ruganyos
a melle, a lába formás, az arca pedig!... Elég, ha annyit mondunk: görög.
Egyenes orr, ívelt ajkak, sima bőr – egyszóval olyan, amilyennek azt a görögök
elképzelték –, az utolsó emberek, akik értettek a nőkhöz... Gabi rögtön
beleszeretett. Szinte megdermedt az utolsó padban. Elhatározta, hogy nem fog
írni semmit – őt úgysem érdekli ez az egész, az irodalmat imádja, csak a szülei
kedvéért jött mérnökire –, egész órán a tanárnőt figyeli. Sssz – sziszegett,
mert lassacskán, alsónadrágját repesztgetve felállt a hímvesszője, majd riadtan
nézett körül, észrevette-e valaki. De a többiek buzgón jegyzeteltek, egy
exponenciális függvény – állt a táblán, csak Jancsi, a padtársa bámult kiguvadt
szemmel, ennek a nyavalyásnak is minden kéne, de nem, pajtikám, ez a nő az
enyém most és mindenkorra...
Hirtelen rettenetes éhség vett erőt rajta. A táskájába nyúlt, még maradt egy
almája, azt kezdte rágcsálni. A tanárnő abbahagyta az írást, magyarázatba
fogott, közben odahúzta a székét a katedrasarokhoz, és rátérdelt, majd hintázni
kezdett rajta, mintha a katedrasarokkal szeretkezne, s csak a diákokra való
tekintettel nem hallatna kéjes nyögéseket. Gabi elképzelte, amint az ágyon
térdel mindkét lábával, alatta pedig ő van – ó, ez csodálatos lenne...
Már a nő is belejött a dologba, most úgy csinálták, mintha mindig is együtt
csinálták volna, a logaritmus az, amikor, ugyan, tanárnő kérem, hagyjuk ezt a
bánatba, inkább foglalkozzék velem, igazán kár lenne ezt az alkalmat kihagyni,
magának – mit! –, neked csodálatos melleid vannak, a hüvelyedről pedig, hát
arról trilógiát lehetne írni, de én is félrebeszélek, gyere, édes, imádlak,
még, még, közel vagyok hozzá, és óóóh, megjött, fáj, de élvezem, élvezem, de
fáj, és mégis, jó, jó, jó, és beleharapott a vállába...
– Hah! – a sikoltás rövid volt, de éles, az évfolyam rámeredt a tanárnőre, Gabi
dermedten kapta föl a fejét, Jancsi gyanakodva nézett rá, és Tibi, a mindenkori
legjobb tanuló megkérdezte: – Mi történt, tanárnő kérem?
– Megharapott – mutatott a fiúra és a kollégák megrökönyödött nyögése
hallatszott, ahogy visszaszívják a levegőt, Jancsi pedig nekiugrott: – Te
szemét, elcsábítanád őt is! – és már csak a záporozó ütéseket érezte...
Bűnbeesés
Boldogan sietett haza a megjavított lemezjátszóval. Még volt vagy két
kilométer, amíg beér a fenyőerdőbe, ahol a nagyszüleivel laktak, teljesen
elszigetelődve a világtól. Nem olvastak, nem néztek tévét, nem hallgattak
rádiót, s mióta anyja meghalt – körülbelül három éve lehetett –, a rendre,
tisztaságra sem ügyeltek. A két öreg ennie adott, s mindent elvégzett a ház
körül, de beszélgetni, egymás felől kérdezősködni nem szoktak.
Nem szerette nagyszüleit, s ők sem az unokájukat. Eltartották, talán néhai
imádott lányuk iránt érzett kötelességből. Már születésétől fogva kinézték a
családból, „kis bitangnak” titulálták. Mikor kétéveske volt, nagyanyja
felkiáltott: – Nézd meg, milyen hideg szeme van ennek a gyalázatosnak! Akár a
kígyóé! Olyan, mint Lucifer!
Nem bánta. Elviselte őket, mert ennie adtak – ennyi volt az egész. Egyáltalán
senkit sem szeretett. Remekül tanult, de csak az eszét használta. Nem értette,
mit jelent, hogy „Vesd reám sugarát kökény szemeidnek”, illetve azt értette,
hogy mit jelent, csak azt nem, hogy minek kell ezt leírni. Laci (aki a
lemezjátszót megjavította) sokszor bökte meg a suliban: – Ni, de szép lány ez
az Erzsi! – Tényleg szép – mondta ő, bár nem tetszett különösebben.
Ahogy belépett, majdnem beverte a fejét a fenyőágba, ami jól benőtt az ablakon.
A nagyszobában voltak az öregek: nagyapja bóbiskolt, nagyanyja a falat nézte.
Letette a gépet az asztalra, s az ágy alól elővette a korongot. Vigyázva
föltette a lemezt, azután a sarokba húzódott, hogy figyelje a következményeket.
Sokáig semmi sem történt. Az öregek éppen csak fölkapták a fejüket a zajra, de
egyikük sem mozdult – szótlanul, mereven maradtak a helyükön, szemük a semmibe
révedt.
Aztán – „Alma a fa alatt...”, kezdte az énekesnő – nagyapja megmozdult.
Fémesen, fiatalosan csillogott a szeme (és nem a dühtől, nem, ez egészen más
volt, nem tudta volna megmondani, hogy mi, de nem düh), odalépett a
nagyanyjához, aki, nicsak, mintha kacsintott volna, és letépte róla a ruhát.
Fölemelte az öregasszonyt, s hanyatt az asztalra fektette (elállt a zene, az
óra leesett, és újra megindult), miközben a nadrágját gombolta ki. Később már
nem látott semmit, de hallotta, hogy a nagyanyja furcsán nyögdécsel, a nagyapja
pedig suttog valamit...