Király Béla
Király Béla
tanár, álmatlanul
verset írok kockás füzetlapra
úgy téptem ki egy diákom ziccéből
nem figyelt később magyarázatomra az órán
biztosan engem rajzolt
s lassú óvatos mozdulatokkal
rágógumit majszolt hozzá talán
hajnal van az ám a konyhában
didergek csíkos pizsamában
asszonyom pereputtyom alszik
repülnek hét határon át
vízumkényszer nélkül
az álom perzsaszőnyegén
villanyfény nincs a gyertya kialszik
ha sokáig keresem a rímet
segít a kockás rács
elboldogulok valahogy ezen a papíron –
hogy lovagol a szellemem
akár egy tapíron a középkori lovag
fogért fogat tézisért protézis
verset írok imigy csakazértis
megjelennek a szavak némán vádlón
akarom nem akarom akarom
s mondatokká sorakoznak magyarul
mint levágott sarjúrendek a kaszálón
a vonal nem engedi nagyobbra nőni őket
holtfáradt vagyok a központozás elmarad
lapul kígyózik a gondolat
s a lapszélen levegőért kiált
„Sima lapot, tiszta füzetet!”
az ember annyi mindent kiállt
hát ír körmén gyertyacsonkkal
míg valahol felhuhog egy baboly –
utolsó filozophter tünetek
6 óra 40 perc a Nap kél
filiszter leszek magam is –
„Rousseau, Hegel... Miska, fizetek!”