ÍRÓK ALBUMA
Évek, családok, totemállatok
Mint népeket a kollektív emlékezet: megtéveszt és figyelmeztet a memóriám. Lám, azt hittem, kiköp az oroszlán, a Lánchíd őrzőinek egyike, és kiderül, hogy sárkány fal fel. Előkerült végre a tárgyi bizonyíték, ez a nagyon megviselt ötvenéves fotó; akit mutat, a kényeskedő kislány még nem fél a sárkánytól (a meséket kímélő-felvilágosult racionális tálalásban kapja), és mert nem fél, nem készül az életre, nem az életre készül, csupán eszmények befogadására, ezért ily öntudatosan életidegen. Elkényeztetettségében azt hiszi, a szörny díszlet, fontoskodó kis személyét kiemelő háttér, szobortestet Öltött Rossz, hadd legyen ellentétpárja a Jónak vagy a jónak, melyet természetesen ő, a szeretett gyermek képvisel. Ez a budapesti sárkány cseppet sem hasonlít a meghitt kolozsvárira, az átszellemült gótikus hüllőre; igaz, a szobortalapzaton vendégszereplő leányka sem emlékeztet a szent lovagra, veszélyt nem ismer, tehát nem harcol, tehát nem győz. 1942 kora őszén gyanútlanul áll, szinte a sárkány torkában, a bársonyruhát, fehér cipőt-harisnyát, varkocsában a masnit úgy viseli, sőt; hordja, mint páncélt, mint védőöltözetet, mint látható felületét valamilyen biztonságérzetnek, fontosságtudatnak, melyet csakis szeretett gyermekek élveznek. Ők se sokáig.
Élemedett asszonnyá kopottan azon mereng majd, hogyan, pontosabban: miért tévesztett össze emlékezete két jeles budapesti emlékművet úgy, hogy képzeletbeli múzeumában (nem csak Malraux-nak van ám!) oroszlán került a sárkány helyére. Úgy érzitalán mert ki-kinéz az ablakon, megint látszik a kétágú templom, eltűnt már a zöld, majd sárgásrőt lombozat az évszázados gesztenyefákról, az utolsó fázós leveleket  rángatja le róluk az októbervég szilaj szele –, úgy érzi, mondom, mintha maradt volna valami a káprázatból, mely dacol a logikus következtetésekkel, és valameddig boldog gyermekként engedte élni. Igaz, augusztus 1-jén született, az Oroszlán jegyében. Márpedig – a Bibliothèque Nationale-ban található Heures de Rohan tizenhatodik századbeli miniatúráival is bizonyítja egy 1992-es zsebnaptár, hogy a manapság ismét divatos horoszkóp szerint – ennek az állatjegynek uralkodó planétája az életet, fényt, tekintélyt sugárzó Nap, eleme a Tűz, a Nap jegyében született személy szenvedélyes, tevékeny, becsvágyó, nagylelkű, hűséges, ha pedig ez se lenne elég: tud és szeret parancsolni! Ami szóról szóra és színről színre illik – nem ám a sárkányos kislányra, annál inkább némely rokonára anyai ágon, hellyel-közzel még azokra is, akik a Skorpió jegyében születtek; a zsebnaptárral egyébként a lyoni barátnő kedveskedett (talán már sok is az oroszlánokból meg a véletlenből, hiszen a lyon is oroszlánt jelent), maga a naptár meg egy gyógyszert forgalmazó cég, a Pharmelia elegáns újévi ajándéka. Magyarán: reklám. Akit megörvendeztettek vele, nem sejthette ötven éve, hogy zodiákus természete Oroszlán-ágon ós különböző pályákon világhódító komédiásokkal rokonítja (XIV. Lajos, Napóleon, Bourvil, Valahányadik Rockefeller) vicinális életútját. Ezen a fotón mégis úgy pózol, mint aki oroszlános sorsra készül, s büntetendő (nemsokára keményen meg is büntetett) hübrisszel fordít hátat a fenyegető? oltalmazó? sárkánynak.
Sárkányság és oroszlánság bújócskázik a mindent összezavaró kaján időben. Sejtelmesen kinyílik a Képzett lények könyve, persze hogy Borges, a világtalan vezeti a magunkfajta vakokat, vajon hova, merre, figyeljünk csak: Szent Ágoston, Dante meg Dürer nyomába; az egyházatya ördögöt lát, ki „oroszlán és sárkány, heves, mint az oroszlán, álnok, mint a sárkány”, a Költő diadalmi szekeret húzó griffről álmodik, az meg „sas és oroszlán”, és nem is képzelhető el másként, mint ahogy a fametszet mutatja: „Dürer kissé rövidlátó tüzetessége, amint részletet halmoz anekdotára.” Élie Faure mintha csak ezen a csapongáson gúnyolódna: tündérmese ós lidércnyomás, családtörténet és önéletrajzi szendergés valamilyen kényelmetlen, mert felszabadító pszichoanalitikai díványon. Hogy is tenne véletlen a memoriabotlás! Minek tagadná a félreemlékező, hogy nem választott oroszlán és sárkány között? Most már bizonytalan emlékezete szerint valahol a Városligetben kellene lennie az ő sárkányának. Ujjé, a Ligetben igazán nagyszerű volt, odavitték a sárkányfogvetemény kislányt játszani, futkározni, rollerezni. Ott találkozott először a liliputiakkal. Egészen mások voltak, mint azok, azokkal majd a Gulliver utazásaiban fog találkozni. Mégis eszébe jutnak bő negyedszázad múltán, miközben könyvet ír Swiftről. Pedig a liliputiaknak semmi közük nem volt Swifthez, a nevükön kívül. Pontosabban az irodalomhoz nem volt közük. Torz törpék voltak, inkább Velasquez, Goya, mint Isten teremtményei, vagy ha mégis vállalja őket Az, aki mindenkit szeret, mindenképpen a Genezis genetikai tévedései. De abból éltek, hogy nem olyanok, mint más. Azt, aki akkor voltam, ez még nem emlékeztette semmire. Csak kínosan megindító volt. Az oroszlánosként eltűnt, sárkányosként előkerült fotó rájuk is emlékeztet most már, mert abban az évben, 1942-ben lopakodott elő rejtekhelyéről az iszonyat, s kezdte mutogatni különböző arcait, ekkor mutatkozott az Angol-parkra oly jellemző óriáskerék, meg más efféle rémületes játék, ekkor kezdődött, azóta is tart a szédítő hinta-palinta élvezet és pusztulás között, életkedv és halálvágy, kétségbeesés és reménység között. És az a rengeteg új szó! Az az új szórengeteg! Meg a régiek, amelyek elkezdtek mást jelenteni, mint addig. Hogy édesanyja behívja időnként az udvarról kezet mosni, uzsonnázni, lefeküdni – egészen más ugyebár, mint az, hogy „Elemért behívták...” Összenéznek a felnőttek, és hallgatnak, nem mondják meg, hogy kik hívták be aput és hova, rejtély, csak áll egy reggel a konyha ajtajában, olyan öltözetben, mintha – épp nyár dereka van – kirándulni indulna, még hátizsákot is visz oda, ahová „behívták”, hát hogyne hallgatna maga elé, nézve a sárkány-fogta-kislánykislány-fogta-sárkány is a kora őszi szúrt fényben a szobortalapzaton.
A másik fénykép színhelye még mindig Budapest, a Damjanich utca és a Hernád utca sarkán álló – még egy új szó, sőt kettő: Bauhaus stílusú – bérház udvara. Időpont: 1943 nyara. Látható személyek: az anya valamint nővére, Ilon és az ősszel már iskolába menendő leánygyermek. Mintha kissé megnyugodott volna; édesanyja és nagynénje közé fészkelődve biztonságosabban érzi magát, mint a sárkányszobor társaságában, természetesebb, vidámabb is. Pedig a hátuk mögött drótkerítés van és tűzfal, de ők nem látják, nem néznek hátra, előre néznek, a lencsébe, és persze, mosolyognak. Az amatőr fotót ezúttal is az építész nagybácsi készítette, szakmája jó térlátásával, perspektíva ismeretével, formaérzékével. Az enteriőr kép is az ő keze-szeme-gépe munkája, anya és gyermek mosolya itt már görcsösebb, nagyon igyekeznek, hogy – új szavak! – a tábori postaszámra küldendő, s a címzettnek oly ismerős frizura, matrózruha meghitten jelezze, minden rendben. Egyébként ami a képen nem látszik: állandóan szól a rádió, még nem kellett beszolgáltatni? vagy ha igen, nos, mindegy, hol az egyik, hol a másik nővérénél húzódik meg gyermekével a magára maradt asszony mindkét sógor keresztény, törvénnyel védve hallgathatják Karády Katalint, és kiterjesztik ránk ezt a jogukat, ezért nekünk is búgja szívszaggatóan a Hang, amit különben tudunk, hogy „Muszka földön lassan jár a posta”. Azt már kevésbé vagy egyáltalán nem, mit jelent majd októberben, novemberben, decemberben, januárban, februárban az 1942 júniusi behívó bal alsó sarkába pecsételt intelem, hogy a címzett öltözzék „a várható időjárásnak megfelelően”; hogy hol, arra is időszerű sláger válaszol: „Valahol Oroszországban, valahol Oroszországban...” Analfabéta még a leendő kékharisnya, fújja ugyan az Anyám tyúkját, hallott, még hozzá skandálva a radványi sötét erdőről, de már arról, hogy „Most tél van ós csend és hó és halál”, sejtelme sincs. Ismeretköre mégis bővül, például egy szűcsműhely csípős szagával. Ott rendeli meg az anyja, hosszas alkudozás után azt a bekecset – még egy új szó! –, melyet az apa éppúgy nem fog megkapni, mint ahogy nem érkezik meg a bakancs, s a messze tévedt, nyár végi kiránduló szétesett túracipője maradványait papírral béleli (nagy kincs, kitűnően szigetel, de nehéz hozzájutni), s ügyesen a lábához drótozza vagy spárgázza, mikor mi kerül éppen, s persze, nem jut el hozzá se Szmolenszk, se Kiev, se a Pripjatyi-mocsarak, sem a legendás Don-kanyar vidékére a prémes sapka, a kesztyű, a gyapjúharisnya. Ki tudná megmondani, mikor és hol milyen időjárás várható? Nem a földrajz ós nem a meteorológia ismerői, talán a könnyűdalszerzők, akik mindenkihez eljuttatják a nagy-nagy igazságokat, korszerűeket és időtleneket egyaránt. Mikor – 1943 őszén – első elemibe mentem, már minden kisiskolás fújta: „Csak egy nap a világ/ Csak egyetlenegy perc az életünk/ Ki tudja, mi vár ránk?/ Ki tudja, holnap mire ébredünk?” Senki sem mondhatja, hogy nem figyelmeztették idejében.
Valóban meg akarjuk érteni a dolgokat? Vagy inkább válogatunk a lehetséges félreértések között? Amikor félig írástudatlanul, nagy munkával kibetűzöm ez özvegy apai nagyanya ajtaján azt a furcsa közlést, hogy SZILAGYI FARKAS, nagyon megijedek. Azt hiszem, ez is olyan „nicht for denn Kind” dolog, amiről nem lehet őszintén beszélni a felnőttekkel. Nem is lepett volna meg, ha megbizonyosodom a kimondhatatlan titokról, hiszen ki vallaná be szívesen, hogy, hogy nem, farkas került a családba. És még ki is írják az ajtóra! Derengeni kezd egy valószerűnek tűnő magyarázat. A családtörténeti anekdotákban vissza-visszatérő Farkas utcát nem kultúrhistóriai áhítattal emlegették, hanem mint a közös gyermekkor, a két család szomszédságának színhelyét. Nyomozásom logikai menete szerint most már csak azt kell kideríteni, hogy a sokat emlegetett utca viseli-e nagyapám nevét, vagy őt nevezték el arról a szép, csendes utcáról. A következő vasárnap délelőtti sétánkon, Erzsike nénémhez menet, a Minorita és a Király utca sarkán váratlanul támadok: „Igaz, hogy a te apud farkas volt?” A hatás frenetikus. Én már rég a néném süteményét majszolom, a felnőttekből újra meg újra kirobban a hahota. Hogy meggyőzzenek, egy családi képet mutatnak. A gyanúba fogott nagyapáról immár el kell hinnem, hogy csak neve, nem pedig természete szerint Farkas. Nem, a polgári jómód nyugalmával világa közepén üldögélő családapánál emberibbet el sem lehet képzelni, a századelő kellékei közül a pödört bajusz magyarul, a vastag óralánc az anyagi megbízhatóság nyelvén beszól; Krúdy is elismerően utána fordulna Vilma asszonynak, pedig hét gyermek közül négy már él a képen is; semmi sem utal arra, hogy ez a magabiztos szépasszony marhavagonban teszi meg utolsó útját, itt a képen még béke van és biztonság, a családapa mögött egy kert és a tizenkilencedik század, a huszadiknak az elején nem találták fel még sem az inzulint, sem a Cyklon B-t, de az a bosszantó kis karcolás sehogy se akar begyógyulni, még élhetett volna persze. A neológok temetője, ahol nyugszik, betelt, lezárták. De Szilágyi Farkas története nem ér véget sem a cukorbajjal, sem a holocausttal, és ezt, bármilyen szerény és szelíd volt a rá emlékezők szerint a megboldogult, mégiscsak valamilyen történelminek nevezhető összefüggés magyarázza. Összefüggés? Mi és ki között? Komikus közömet sárkányhoz, oroszlánhoz már előadtam; harmadik személyben, mert ez az időben kibontakozó nevetséges heraldika, ez a nyilván állatokkal benépesített eredethistória – mint minden eredethistória – az emlékezethez és a gyanús-gyanútlan emlékezéshez kapcsolódik, utal az embernél természetibb és természetesebb rokonságokra, és egykori gyermekmagam oly távoli, hogy inkább lehet, szabad, kell ő-nek mint én-nek szólítanom, ha egyáltalán lehet, szabad, kell az ővele megesett, az ő általa elképzelt dolgokról mesélnem.
Nekem a szomorúsághoz közönség kell, ezt, azt hiszem, az Ő-től örökölte az Én, Apunak nem kellett. Szégyellte. De akkor – talán életében először? – fellázadt, elfelejtett szégyenkezni, hogy kimutatja idegenek előtt! az érzéseit. Azt hittem, hogy öreg, ötvenhárom éves volt, négy évvel kevesebb, mint én most, amikor magam elé idézem kivörösödött arcát, rossz román kiejtését, amint szinte őrjöngve kiabál. Annyi ember pusztult el, és annyi ház, országok tűntek el a térképről, könyvmáglyák égtek, emberpernye hullt, elveszett minden iratunk, az ő házasságlevelükre mi szükség volt 1959ben, nem tudom, csak az ő sértett dühére emlékszem, a tehetetlen kisember váratlan kitörésére a Hivatalban, ahol hallgatni kell szorongó áhítattal, várni sorára, s aztán megszólalni, de illemtudó halkan, nem így, kiabálva, hogy „Az én apám nem volt Lupu! Érti? Farkasnak hívták, Szilágyi Farkasnak, megnézheti a sírkövén, hát maguk – asztmásan köhögött – még a halott nevét is megváltoztatják, az embernek már a neve sem az övé, abba is beleszólnak, hogy kit hogy hívjanak... 1922-ben halt meg apám, akkor még Szilágyi Farkas volt, hogy lett belőle Lupu – meglobogtatta a barackvirágszínű okmányt – Szilágyi Lupu, ezt mondja meg, hölgyem!”
A hölgy nem válaszolt. Mit is mondhatott volna? A házasságlevél ott porosodik a családi képek között. Lupus in fabula.
SZILÁGYI JÚLIA
 

Budapest, 1942. játékos horror a sárkánnyal                 Budapest. 1943. az anya. a nagynéni és a
kislány még bizakodón mosolyog

aztán már görcsösen                                                                Bukarest. 1944 az elvesztett mosoly
 

Szilágyi Farkas és családja 1912-be                                 és az ominózus házassági bizonylat 1959-ból

Szüleim esküvői képe 1933-ból