MŰTEREM
MŰTEREM
Vallomás
Válogatva régebbi munkáim reprói között, irigyelni kezdtem akkori magamat,
akkori hitemet és hivatástudatomat. Tíz évvel ezelőtt megéreztem és pótolni
próbáltam egy szükségletet, felhagyva a térplasztika lehetőségeivel, a fémmel,
kővel, terrakottával, s a fához nyúltam. Akkoriban derült ki rólunk, hogy
magyarul beszélő románok vagyunk. Kodálytól már tudtam, hogy „magyarságban és
művészetben nincs kompromisszum”, és megpróbáltam a kettőt megalkuvás nélkül
eggyé tenni.
Mennyivel könnyebb volt akkor művészként helytállni. A nagy nyomás alatt
éreztem egy belső közösséget, egy összeszorított összetartást, ami éltetett, és
minden tisztán jelentkezett benne. Elég volt egy kis tartás, „kellő időben egy
csakazértis vagy csakazértse”, és máris megvolt a hatása: mindenki értette a
gesztust, mert odafigyelt, és magáénak is érezte, és ez a művészt és közönségét
egyaránt megerősítette.
A fa egykori élete, erezete, az anyagában rejlő kifejezés, saját anyanyelve
valamint a véső alatti alázata már indulásból egyezett a kisebbségi helyzetünk
törékenységével, gyúlékonyságával, olykor szívósságával, de azzal is, hogy az
idő is csak szárítja, hasítja és korhasztja.
A fa megmunkálásának változatossága gazdag hagyományt hordoz magában. A
használt díszítő elemeknek tartalmi jelentése nagyon messze visz: időben és
térben is egy dicsőbb, emberközpontúbb világot sugall. Elmélyedve ebben a
világban benne voltak népmeséink hiedelmei, nyelvrokonaink hite, sőt honfoglaló
eleinknek világképe is. Megszédített a benne rejlő egység és a máig érő
értékeinek aktualitása. A forma iránti különös érzékenység, a páratlan
tömörség. Megtanultam tőle a lebegő egyensúly alkalmazását, a több részes
hangulat és jelentés felidézését. A kezdetet és a véget kipontozva a köztesre
utalni, az időt bizonytalanságában időtlenül kezelni.
A forma, a tartalom, a módszer is megvolt már, de hiányzott még a személyes
élmény, hogy az egész hitelesen összeálljon. Ebbe is sikerült „belelovalnom”
magam: egy patakból ittam kifülleszlett lovammal, megtaláltam a csodaszarvas
mondáját a csillagos égen, és felszínre került a múlt, amikor egy műgyűjtőnél a
kert végéből előkerült honfoglaláskori kengyelbe léphettem. Akkor az egész
„bemozdult”, álnok módon kitartott hitekkel kerültem egybe. Az egyik munkám
szülte a másikat, a sorozatot az előbbi sorozat, mintha nem is én csináltam
volna őket. Számomra érdekesebb eredménynek az tűnt, ahogy ennek a nosztalgikus
világnak elemei kezdtek a mához szólni, szerkezetükben megmozdulni, a régiből
modernné válni, anélkül, hogy hovatartozásukat, jellegűket veszítették volna.
Az itt szerzett tapasztalataim tanulságait – bármennyit próbáltam – a
gyakorlatban nem sikerült egyeztetnem magyarságunkkal. Elszabadult szabadságunkban
magyarul beszélünk százféle nyelvet, mondjuk csoportunk érdekének rész-igazát,
nincs időnk egymásra is figyelni, és kötjük a kompromisszumokat. Nem érezzük
belső egységünket, viták nélkül is azt az igazán közös érdeket, ami benne volt
a hét vezér szerződésében, és még három kabar törzs is tudott áldozatot hozni
érte. Mit lehet ilyenkor mondani, kinek van szüksége rá, van-e tiszta beszéd
egyáltalán? Amikor magunkkal se merünk őszinték lenni, a nagy kapkodásban, a
pénz bűvkörében.
Nem tudtam elkerülni sorsomat, nem akartam kiügyeskedni utamat, az idő
felgyorsult áramlatában is vállalnom kellett azt, amit elkezdtem. Ami eddig
síkban sikerült, és már kevésnek tűnik, azt szeretném a tér többnézetűségének
színességében szobrokká alakítani. Csak valami még hiányzik hozzá. Mióta várok
rá! Vagy elvesztettem útközben?
De hátha eljön ennek is az ideje, és sikerül a múltból igazán a jövőbe nézni és
mutatni. Mert a primitív szimbolika – minél régebbinek és őseredetibbnek
látszik – a jövőre nézve annál igazibb. Mert minden, ami a tudatalattinkban
régi, az eljövendőt jelenti. Legalábbis C. G. Jung szerint.
MIHOLCSA JÓZSEF