KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Iusto tempore
Valahol, valamikor – épp a 80-as évek közepén és épp Székelyudvarhelyen kaptam azt a levelet Székely Jánostól, amelyben ez állt: „... ez az írás XY-ról kellene hogy szóljon, hiszen nekrológ. Lényegében mégis saját magáról ír...” Akkortájt igen kevés szál kötözött a létezésnek ahhoz a részéhez, amit érdemes észrevenni Ez a levél egy láncszem volt az egyikben. És tartok tőle, hogy ma is az, habár a szálak száma azóta (valahogy) megsokasodott. És tartok tőle, hogy igaza volt. Lehet, hogy valóban olyan vagyok, mint a rossz színész, aki, bármilyen szerepet kap, elfogadhatóan játssza – hiszen megtanították erre –, de végeredményben mindig, mindegyikből a saját arcával fordul a nézők felé. Mert ennyire – erre képes.
Jó ez vagy rossz? Sok avagy kevés?
Nem tudom, nem tudhatom. Ennek a mérlege valahol most is ott van Zeusz kezében, fenn az Ida hegyén. Azóta is ott van. Élő ember nem veheti el tőle. Talán csak örökké élő.
Mint Vajda János. Mert róla kell most szólanom. Elő- vagy mellékszóként. Csendesen teszem. És fenti, alaphibának tűnő vétkemet bevallva, várom a feloldozást. Az olvasóét. Itt az elején, avagy a végén. Mert soha, azaz csak a legritkább esetekben tudok hidegen, „okosan”, metszően szólani. Valahogy mindig belevegyülnek az érzelmeim, amelyek (ezennel megvallom) lényegük szerint 19. századiak.
Ő – elhibázta a századot. Előbb vagy később kellett volna születnie, bár az ilyen – alkatú, jellemű, eszű, lelkű, szívű, tehetségű – embereknek tán mindegyik század fatálisan hasonló lett volna. A szerelmek és forradalmak lényegük szerint nem változtak. És a reformok sem. A kaméleon-embereknek ma is több ünnep jut. Az egyarcú-egyeszméjű-egyszerelműek ideje pedig most is mintha fáziskéséssel ketyegne. Kicsit nem időszerűek. Kicsit időszerűtlenek. Nem értik az átmenetek szavát. Vagy nem is akarják érteni. És hát – őket sem érti igazán senki. Valahogy ilyen volt Ő is. Vajda János. Egyarcú-egyeszméjú-egyszerelmű. Kicsit nem időszerű, kicsit időszerűtlen a 19. században. Mondhatnánk róla sok szépet immáron, mert szabad. Nagy szavakat, hogy ennek vagy annak az apostola... meg ki tudja, még mi mindene. Lehet, hogy valóban az volt, lehet, hogy mégsem. Az arc, amelyet ránk testált magáról: örök. Rezzenetlen ugyan, de nem árnyalatok nélkül való. Az „evilági dicsőség” falának túlsó oldalán nem könnyű leélni egy teljes értékű életet. És megőrizni azt a hangot, ami adatott. És el nem halkulni, el nem hallgatni teljesen. Talán azért is szeretem annyira. Hallgatni és hallani. És akkoriban még olyan megnyugtatóan létezett az érzelmes, az érzelem, a romantika. De még ha stigmatizált volna is (mint ahogy néha mostanság történik), Ő akkor is végigmondta volna a magáét. Onnan az árnyékok közül. Tudta, hogy „Tehetetlen, véges minden gondolat./ Teremts magadnak egy istent magad./ S higyj benne buzgón, esztelen, vakon / – A teremtésben nincsen irgalom.”
A jogos vagy annak vélt dicsőségig, a várt jövendő nélkül (kisszerű gondokkal) nem könnyű... nem tudom, milyen lehetett leélni egy egyszeri életet. Szóval ezért szeretem Vajda Jánost.
Ezért is. És most már elhallgatok. Egy elő- vagy mellékszóíró tiszte ugyanis csak annyi (feltételes módban), hogy felhangolja a hangszert. A nagy melódiát már nem ő játssza rajta.
TAMÁS TÍMEA