Jánosházy György
A Kis Magyar Brehmből
Majomketrec
Csak ugrabugrálnak, vakognak
a tágas ketrecen belül,
csüngőjük szemérmetlenül
mutatják vénkisasszonyoknak,
csak perlekednek, visibálnak,
meghúzgálják egymás fülét...
s zokon ne vedd, ha tán feléd
mocsok-göröngyöket dobálnak –
hisz tükröd a majomkedély:
koboldszemük mélyén kevély
emberfajunk bölcsője ring,
akár eszi vagy nem eszi
a vaskalapos Tennessee:
testvéreink ők, s őseink.
Medvetánc
Szívének titkos ritmusára rakja
lábát s lóbálja bozontos fejét:
nem hallja a sípszót, s hogy kurjogatva
biztatja a vásári csőcselék;
mackó-lelkében nosztalgikus álma
kísért: a víg gyermekkor erdeje,
szája forrásvíz, friss havasi málna,
ingerlő méz ízével van tele,
s míg tánca közben elmerengve dörmög,
felejti a sanyarú, bús jelent,
élesek újra mancsain a körmök,
 
szabad megint, félelmes és erős,
talpa alatt a föld recsegve reng,
s megfut előle emse, róka, őz.
Elégia
az állatkerti oroszlánról
Kölyökként szellős afrikai pusztán
vadászgatott zebrára, antilopra...
Most itt szunyókál megvénülve, lustán,
ha sárga szemét fel-felnyitja lopva,
lobot vet benne még a régi máglya
vasárnapi lődörgők képe láttán,
belehörög az elszürkült világba,
s végigborzong a sok szájtáti hátán
a rémület, fölretten álmos őre,
mert istenek haragja szól belőle,
apokalipszisok kürtharsogása –
de vége is már: rossz kedvét kifújta,
és mázsás szemhéját lehunyja újra,
hogy emberfélének színét se lássa.
Pallasz baglya
Nagy findzsa-szeme túlvilági lámpa:
fagyos fénnyel villózó sárga lángja
úgy vág bele a virrasztó sötétbe,
mint őzgidába orvvadász sörétje.
Hinnéd: az éj, a nesztelen kerengő
testvéri bolygók titkain mereng ő,
antik bölcseknek munkál lelke benne –
pedig zsákmányra les csak, merthogy enne...
Nem csillagokra bámul, messzi Űrbe:
hasára gondol görbe ágon ülve,
izzó szeme a mélységben kutat:
 
páfrányok alján hátha felfedezne
egy kósza cickányt, elkésett nyulat,
hogy míg nyikkanna, hamm! bekebelezze.
Paranoiás szonett
a láthatatlan fenevadról
Fekete fák alatt járom az erdőt,
pisszenni sincsen merszem, egyedül
a félsz fütyül agyamban halk kesergőt,
s fogam vacog a csöndben cefetül,
mert fenn megroppan egy-egy gally törötten,
cinkos lomb közt surranva – érezem –
ragadozó leselkedik fölöttem,
s kísér utamban préda-éhesen:
halál-istenség, párduc-izmu Síva,
s még mielőtt meglephetné a hajnal
árulkodó fénnyel, madárzsivajjal,
ruganyosan nyakamba szökve, durva
agyarait torkomba szúrja-fúrja,
hogy véremet és lelkemet kiszívja.
Orrszarvú
Most minden állat jótékony fa árnyán
húzódik meg a Nap tüze elől,
s édes nyár-déli pihenőre dől
lankadt tagokkal lágy pázsitfű-párnán –
csak ő cselleng, őskorból itt felejtett
otromba, lompos ostrom-gépezet:
vaskos fejét himbálva lépeget,
és vaksi szemmel gonoszul figyelget,
nem jár-e arra élő senki, semmi?
Mily élvezet: csörtetve célba venni,
hogy nyárs hegyébe tűzze, földre döntse!...
 
De sehol egy lény, sem ördög, sem angyal -
s nyáladzó szájjal, nyálas, tompa aggyal
lyukat döf a hullámzó fényözönbe.
Béka-koncert
Fura fejük a víz alól kidugva
zsolozsmázó barátokként darálják
örök koncertjük egyhangú danáját,
brekegésükkel töltik meg a tájat;
jaj, nem bújhatsz előle semmi lyukba,
viasz és vatta mit sem ér füledben:
litániájukat hallod szünetlen,
mígnem belébolondulsz, mert – utálat! –
amerre nézel, mind a szemhatárig,
a föld maró, szennyes lucsokban ázik,
hát béka-nép szökdécsel a csalitban
és vartyog rút száját sás közt kidugva –
s így lesz örökké, hisz mindenki tudja:
ahol mocsár, ott szúnyog s béka is van!
Éjszakai kutyák
Unottan ballagnak nyugatnak
az álmos téli csillagok.
A táj is álmos, elhagyott.
Csak álmatlan kutyák ugatnak,
ha holdfény csöppen az ereszre,
vagy ág roppan a szín alól:
az őrködő hűség csahol
minden parányi, kósza neszre.
 
Ne félj: a pártfogó sötétben
settenkedő sunyi, idétlen
árnyakkal jó kutyák perelnek;
nyugodtan várd a hajnalórát:
virrasztó, bátor szívek óvják
az otthont, életet, szerelmet.