|
Farkas Wellmann Éva
A kegyvesztett balladája
Uram, oké, az Édenből kirúgtál, Kegyeidből az utamat kiadtad, S üstben habozva fő nekem ki lúg már - Ám versbe szállok még egyszer miattad. Egyedül vagy, elvégre, aki hagytad... S amit le kéne róni, lásd, nehéz vám. Elme s ösztön, mi bármit is vitathat - Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!
Tanulságnak hosszú, életnek kevés Volt. Másfél oktávban, ami még örök, Nyújtózkodhat is. A létben-nem-levés Skáláján félhangnyi közökkel dörög; A feszültség, ím, esőként elzöröghet. S nem nyílhat egyébre, mint e rím, szám, Míg birtokolnak koncentrikus körök: Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!
Körülbelül félórás volt az út, min Szántszándékkal léptünk a bűnbe át. Kíméleted - pár pillanat - de úgy, mint Egy napnyi bérlet - váratlanul lejárt. És új szövetség imám; Igéd bevárt Lesz. S Te sem tudod, hányadik bugyor, lám, Mi már itt három poklod körébe zárt. Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!
Ajánlás
Herceg, tudod, hogy Saul, bár király volt, Úr lelke felkent homlokán nem ért rá. Titkunk legyen, hol szárad még - de hány folt... Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!
|