IRODALOM ÉS ISKOLA
IRODALOM ÉS ISKOLA
Hervay Gizella: A lélek hajnali vízesései
A lélek hajnali vízesései
átvirrasztott éjszakák után,
a fájdalom egyhangú moraja,
amint belezúdul a virradatba.
Kopár sziklák meg a szél.
Arcod alakítja ez a táj.
Már minden mozdulatod nehézkes,
szavaid értelmükön túl is súlyosak.
Véletlen kötőszótól felmorajlik
a vízesés. A villamos zaja
egyhangú, mint a fájdalom,
s a kopár sziklákhoz verődik.
Az éles sziklaperem fájón karcolja véresre a puhán futó vízcseppeket Az
önkéntelen jaj erejét vesztve hull a mélybe, a permet paplanként óvja,
takargatja. Odalent, a habzó káoszban egymásra dadognak a szavak, poros gúnyát
ölt a lét, némák a fák, levelek sem rezdülnek.
Az idő megtorpan, nyüszít félelmében, settenve indul a vers, innen, a Nincs
mezejéről. A lélek – tó. Fodrozó hullámok, zöld szegély a partokon, vadkacsák,
tükröződő bárányfelhők, elhajított konzervdobozok, nos, minden, mi tóhoz illő.
Tulajdonképpen nem is tó ez, arc inkább. Rajta gyűrött ösvények, tisztás,
csermelyek, fekete bélű üregek.
Ringatom magam. A lélek puha és megfoghatatlan. Suhanó, libbenő, lobbanó,
lángoló. Ernyedten simul tenyeredbe, és kígyóbűvösen siklik ki onnét A lélek
ott vergődik ezer réteg legalján, borul diadalmasan föléd, lépked nyomodban,
vezet, oktat, fricskát osztogat, árnyékolja mosolyod, fejedre hamut szór,
piszkálja orrod, füledbe suttog, hallgatja remegve parancsaid, millió arca van,
figyel, lapul, cselekszi. Ideje továbblépni. Hajnal-hajnali. Harmat, hegyek,
hó, fűszál, tehéncsorda. Lány, hajában virág, pipacsok és búzavirágok. A
szemétdombról pedig visít a kakasrikoltás, hangulat lopakodik a dombok
hajlásában.
Épülünk. Én meg ő. Vízesés. Benne zuhanó ladik, sajka, lélekvesztő, gondola,
óceánjáró parancsnoki híddal és kapitánnyal. Esetleg fölpuffadt öngyilkosok,
haltetemek, szennyes ruhák. De nem! A környezet még paradicsomi: a felszálló
permetben napsugár bomlik szivárvánnyá, a levelek halk zenét susognak, öbölben
pihen a pisztráng, vízirigó billeg a közelben, a szétporló vízcseppek robaja
altatódal, korántsem riasztás, fenyegetés.
A második sor sodró lendülettel ránt bele a versbe; érezni az állapotot, látom
a fáradt szemeket, a cigarettára gyújtó kezet, lámpákat a folyóson, padlóra
szórt hamut; ellustult, matt csillogás mindenütt. A sötétből kibukkanunk a
vakító nappalba Mint ilyenkor minden épeszű teszi, szemünket dörzsöljük. A
kezdeti légies, libbenő hangulatot most merevülés, feszültség váltja föl. Ugrás
a mondat egészén belül, nagybetűtől vesszőig a változás Az éjszaka még csak be
sem szivárog teljes nehezével a tudatba, a pillanatra
feltartóztató vessző után ömlik is az ár: mélyebb kongású sínekre koppanunk A
szó sikít, ágaskodik, jajong – fájdalom. A jelentés nem is igazán a valódi,
kisbaltás és véres értelemben keresendő, ez inkább az idegrángató ti-ti-tá,
cseppre csepp, esődobolás keresztfán, folytonos fájdalom. Mindenbe belezúg a
moraj, a hegedűhangok, zongorafutamok játéka közben
állandó zavaró síp vagy akár dobpergés.
Vörös szemhéjakkal, ólmos tagokkal, fejünkön csomósodott zsíros hajszálakkal
lefele tanunk, a magasból zuhanunk le, az ismeretlenbe. A virradatban
eszmélünk. Az ige erős, dinamikus, taszító, robbanó. Fülsiketítő zaj,
recsegés-ropogás kísér. Forrongás, kavargás, dobálnak ide-oda a rejtett
vízáramok, gömbölyűre csiszolt szikláknak verődve zökkenünk hatalmasat. A
józanodás pillanatai, a mámorból kifele tartó lépcső, ahogyan dereng a
világosság, oszlik a homály. De ott feketéllik áthatolhatatlan
akadályként a versszakot lezáró pont, tömör fekete tömb, rávilágít a párosrím
is nyomatékként. Közbelépésével végtelen spirálba kezdenek a sorok, egymást
követve tágítanak gyűrűt, befúródnak a második versszak még terméketlen talajába,
ott remegnek, vibrálnak, izzik a magma, roppannak a kőzetek.
Kilépünk a semmibe. Megérkezünk. Lábam alatt mozog a föld,
mintha történelem előtti korban lépkednék. Inog a föld, tejfehér az ég, sziklák
lilában fürdenek, meggyszín porban matat a szél, söpröget a szétdobált kőtömbök
között. Igen, a szél. Újra beindul a mozgás, felviláglik a változatosság. A
gyors hajszában viszont kietlenné fosztódik a kies, porosodik a gyönyörű. Nem
is sejtenéd, a komor kő alatt élet lappang, apró, parányi, semmibe
tartó. Szöszmötöl, kaparászik rejtekében, izeg-mozog, hogy felszínre bújhasson.
Alatta vízesés kopog önmagába visszatérve (lásd: a kalapkarikának sosincs
vége), feje fölött (azaz mondhatnám találóbban: tudata, lénye felett) pedig
elhagyott, dühöngő táj, széllel szabdalt, barátságtalan puszta. Minden összeáll
egy képbe, mindez egy villanás csupán, egy koppanás a halálbogár táncából.
Magánéletének nehézségein, az újra és újra legyőzni próbált magányon nem
segített költői eredményeinek egyre egyértelműbb elismerése (...)”
Valaki hegyes kődarabokat hajít az arcba. Megtépett várfal omlik, újjáépítik.
Barázdák, árkok, süppedések, beszélő jelek. Ha úton jársz, nézd az emberek
arcát. Városon por és közöny fészkel a pórusokon, máshol fenyőillat, sós
levegő, olajszag üli az arcot. A táj maga telepszik rád, lomhaságával és
fürgeségével egyetemben, magában hordozva bút, derűt, és hát – fájdalmat is.
Csónakok, algás feneküket arcod tavában ringatják. Elroppan a dióhéj. Ez a pont
dióhéjrobbanáshoz hasonló. Roncsokban hever. A két betűsor: belélegzem,
kifújom. Átformálja bensődet, újra látok, kiáltom, tényleg, minden reggel újra
felfedezem a virágcserepeket ablakunkban. Déjà vu. Most kimondatott.
Belecsobbanunk a kővetkező mondatba. Két sor, bennük nehézkes, búváros,
víziemberes, esetlen mozdulatokkal cammognak a szavak. Az iram lelassul,
beindul, óvatosan forogva a kerék, tompán dobbannak a célzások, a tanításon
most nevetni kell. Ilyenkor reádkong minden szó, mázsás súly, fojtogat,
eltaszít. Az értelem csupán másodlagos. Maguk a hanghullámok is löknek,
bántanak. Az érzetek egybefolynak, a harmonikusan működő egész összekavarodva,
kábán áll, érthetetlen és mégis való, ami történik.
A Csád-tó hajósai nádból font csónakokról vetik ki a hálót. Az egybefont
nádszálakból cifra orrot hajlítanak, hátul a farrészt egyszerűen ferdére
csapják. Evezőt fatörzsből faragnak, a sima víztükrön csendesen hajózhatnak. A
Níluson ma motoros bárkák úszkálnak. Nem kell félniük, a technika megóv a
zátonyra futástól, vízbefúlástól, vízeséstől.
Két versszak közül merülünk a következőbe. Mikor a véletlen, a szerencsekerék
forgása, a pénzpörgetés dörrenést kever az egyhangúságba. A hangsúly a
véletlenen. A kötőszó bagatell, bárhol előforduló forma, a vízesés helyet
jelöl, nekünk immár fogalmat.
A nyitott ablakon bezötyög a sínek zaja. Sárgára mázolt villamosok hozzák a
világ zaját, csöngetés, tülkölés, jajszó, gépzúgás, döngicsélés, gügyögés, dal.
Egybeolvadva széles, hömpölygő egyhangúságba. Egyhangú, tehát fájdalmas. Így
követeli a vers meg nem bontható logikája. Az összegyúrt galacsin-zaj a kopár
sziklákhoz verődik. Ölelkező rím. Kőhasadásként roppanó, felmorajlik, társ
illeszkedik a szerepbe – mindkettőt romlás, rombolás követheti. Kihalt minden,
felébredtünk.
A szavakba ízek, dallamok, színek, vágyak, hangulatok bújnak. A szavakban élni
kell tehát, a sejtések világában. A versben szavak. Az életet nem fokozhatom.
SZABÓ D. ZOLTÁN