FÓRUM?

Élő székelykapu, avagy: meg lehet-e élni kapufaragásból?

Aki arra jár, az 1976 óta láthatja: a Székelyudvarhely melletti Máréfalván a művelődési ház homlokzatára székelykapu-elemeket (lebontott kapuk részeit) erősítettek. Az első nyilvános jele volt ez annak, hogy néhány helyi értelmiségi figyelme a faluban található székelykapuk felé fordult. Évtizedek teltével, ez év tavaszán a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában könyv jelent meg a máréfalvi székelykapukról. A szerző Kovács Piroska, a falu szülötte, ma nyugdíjas tanárnő, helytörténész, néprajzkutató. A könyv társszerzője Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotóművész, aki 15 színes és 59 fekete-fehér, elbűvölő és hangulatteremtő, de ugyanakkor dokumentumértékű fényképen mutatja be a kapukat, a kapuk gazdáit, kapufaragókat, valamint a falut és a falu embereit. A könyv előszavát a romániai magyarság néprajzi tárgykultúrájának egyik legjobb ismerője, Gazda Klára írja. Állításait kétely nélkül kell elfogadnunk: "Kovács Piroska olyan szimbolikus tárgycsoport bemutatására, megszólaltatására vállalkozott, mely egyszerre részese a máréfalvi emberek múltjának és jelenének... Vállalkozását sikerrel teljesítette. Szakértelemmel, finom erudícióval megírt könyvével nemcsak Máréfalva kapuit, hanem Máréfalva nemzedékeit is személyes ismerőseinkké avatja." (6. o.)

A kapuról

Kovács Piroska dr. Kós Károlyt idézi: "... a nagy-, fedeles-, száraz-, kötöttvagy székelykapu nem valami székely találmány..., változataival Erdély más vidékein (Bihar, Máramaros), Bákó vidékén s Olténiában is találkozunk, és számos adat van arra, hogy a XVII-XVIII. században a Székelyföldön kívül pl. kisküküllő, Aranyosszék, a Mezőség, Kisszamos mente, Kalotaszeg, szórványosan Vajdahunyad, Nagyküküllő és Fogaras vidéke nemesi udvarázai előtt is elterjedtek voltak." A másik említett szakember, Szabó T. Attila írint a székelyföldi nagykapu nem minősíthető székelynek, hiszen 123 erdélyi településről van galambbúgos nagykapura vonatkozó történelmi adalék, és ezek közül csak huszonegynéhány minősíthető székelynek, a többi a vármegyék területén található. Mégis: a közhasználatba a székelykapu, és nem a fedeles kötött kapu vagy galambbúgos nagykapu megnevezés honosodott meg. Valószínűleg azért történt így, mert "A galambbúgos nagykapura vonatkozó leírások szerint e kapufajta legszebb példányai a Székelyföldön keletkeztek és őrződtek meg." Úgy gondolom, hogy a mintegy száz évvel ezelőtt kizárólagosan uralkodó, a regionális jegyekből etnikus szimbólumokat konstruáló nemzetépítő ideológia is közrejátszott a névadásnál. A székelykapu esetünkben mint "egyszerre regionális és nemzeti értéket" jelentő tárgy megnevezése honosodott meg a köztudatban.
Mindenesetre, a kapuknak mint építményeknek fő jellemzőjük a gyakorlati rendeltetés, a szerkezeti felépítés állandó jegyei. "Ezek a következők: kétosztatú - gyalogos és fogatos bejárója van, a három kapulábat a szemöldökgerenda köti össze, az egész szerkezetet a hónaljkötések merevítik. Tehát kötött szerkezet, ezért kötött kapu a neve."
Máréfalván ma egyaránt találhatók faragott, festett galambbúgos nagykapuk, egyszerű nagykapuk, valamint faragott kiskapuk (és nem csak ilyen kapuk, de erről majd később). Ezek mind kötött kapuk vagy székelykapuk az Udvarhely vidéki kaputípusok változatai. Ez, hogy minden változat megtalálható, azért fontos, mert "a máréfalvi kapuk vizsgálatával meghatározható mind szerkezet, mind díszítés tekintetében az Udvarhely vidéki kapu". (Az idézett részek a 35. oldalon találhatók.) Ez volna a könyv legszűkebben vett tárgya: a Máréfalván tíz-húsz éve még álló, de ma már lebontott, valamint a ma is használatban levő kapuk leírásával, rajzok segítségével az Udvarhely vidéki székelykapuk bemutatása.

Főút mentén

A székelykapuk - mint ahogy a házak, gazdaságok - legnagyobb része a főút mellett látható. A falu, földrajzi adottságai miatt, nem tudott széltében terjeszkedni: "A hegyeknek beillő dombok szinte merőlegesen szöknek a magasba a házak mögött kétoldalt, végig a falu hosszán. Ez alakította a faluképet: több mint három kilométer hosszúságban, a főút mentén, Fenyédpataka szűk völgyében... A népes családokban a legényeknek kellett a belsőség, mind apróbbra szaggatták azt a szűk völgyet, amíg a szekér is alig fordulhatott meg egyik-másik szűk "életen". Így formálódtak az ún. nadrágszíjtelkek, szalagtelkek. A nemzetségek tagjainak szaporodásával - miután az ősi telket már tovább nem aprózhatták - a család nagyobb fiainak főképp a faluszéleken, szükség szerint, településre kevésbé alkalmas, lejtős utcákban szereztek telket." (11. o.)
A falu mai temploma 1772-ben épült - köréje formálódott a falu magja. Az 1800-as évek elejétől állt a szomszédságában a Quartély-ház, 1882-ben az egyházi iskola, majd 1914-ben felépült az út túlsó oldalán a Faluháza. Itt alakult ki tehát a szakrális és adminisztrációs központ, és ehhez a központhoz igazodtak - fizikailag is - a saját telkeken épülő házak: "Az alszegi, illetve a felszegi házak többségét arccal a központ felé építették. Ez még hangsúlyozottabban érvényesült a központból szétágazó lejtős utcákban. Az itt épült házak természetesen nem a hegyek felé, hanem a központ irányába fordultak. A régi hagyományos házaknak csak 10-15 %-a kivétel ez alól.... Köztudomású, hogy hajdanában a falvak fő híradási eszköze a harang volt. Ezzel jelezték a tűzvészt, az erős időt; hírül adta, ha halottja van a falunak. A harangszó hívta a templomba a falu lakóit vasárnapokon és ünnepeken, a déli, hajnali és esti időjelzésre is szolgált. A templom felé forduló házban hallható volt a harangszó. Ma is hallani ilyen megjegyzést: Olyan süket a házunk, a harangszót sem halljuk." (11. o.)
A székelykapu helyének betájolását is elvégzi a szerző: "A jellegzetes, régi máréfalvi porta utcai képéhez tartozott a kékre meszelt, kétablakos ház, előtte a léces kerítésű virágoskert, mellette a galambdúcos nagykapu vagy gyalogkapu... A nagykapu a fogatos bejárást szolgálja. A kiskaput vagy kicsi kaput mindig a ház felől állítják, ez a gyalogos bejáró. A kicsi kapu és a nagykapu megnevezés a mindennapi használatban egyetlen kötött kapu két bejáróját jelenti." (13. o.)
De térjünk vissza a főúthoz, amely igencsak ismeretes a környékbeli autósok körében. Ugyanis hosszú, viszonylag keskeny és kanyargós, és valóban ez az egyetlen lehetséges közlekedési útvonal a falu részei között, itt vonul át (a falu teljes hosszában) reggel és este az igen számos tehéncsorda, a mezőre és hazafele tartó (sötétben nagyrészt kivilágítatlan) ló- és tehénvontatta szekerek hada; a megszaporodó kocsmák előtt pedig megszaporodtak a poharazó gazdákra várakozó szekerek is. Gyakoriak a balesetek: 1997 virágvasárnapján este három idős asszonyt gázolt halálra egy szomszéd falusi részeg sofőr ("akkora gyász volt a faluban, hogy a templomtoronyra is kitűzték a fekete zászlót"); 1999 nyarán egy nehéz teherautó a csordába rohant, hét állat pusztult el. És ezen az úton érkeznek a faluba azok a bel- és külföldi turisták, akiket érdekelnek a(z ezután már a könyvből is ismerős) székelykapuk.
1996 nyarán láttam először a jelenetet: a magyarországi turistabusz már túljut a műemlék-kapusoron, amikor lassít és megáll. Az utasok (negyvenvalahányan) lelkendezve, a felfedezés örömével arcukon szállnak le, indulnak kisebb-nagyobb csoportokban, fényképezőgépekkel, videófelvevőkkel a kezükben visszafele. Hamar szétoszlanak, kinek-kinek amilyen kapu tetszik, azt nézi, tapogatja, fényképezi, benyit az udvarra érdeklődni. A háziak közül, akik otthon vannak, abbahagyják a munkát, kiállnak a kapuba, szóba elegyednek az érdeklődőkkel. Néhány percre mozgalmassá válik a hely és a helyzet. Az úton a forgalom lelassul, a türelmetlenebb sofőrök hosszan dudálnak. Nem érdekli őket, hogy kapukat a legjobb szögből az út közepéről vagy túloldaláról lehet lencsevégre kapni. Húsz perc, fél óra után újra megtelik a turistabusz, indul tovább.
2000 pünkösd hétfőjének délelőttjén egyszerre három magyarországi autóbusz állt a főutcán (igaz, ebből kettő az egyetlen parkírozásra alkalmas helyen, a kultúrház előtt). A több mint száz érdeklődő legtöbbje csak a központban sétált, hiszen nem tudhatta, merre állnak a "régebbi", "szebb" kapuk. Nem volt egy útbaigazító tábla, egy kalauzoló idegenvezető, aki "szervezte" volna a faluban a "kapu-túrát". Nem volt ahonnan megtudják az érdeklődők, hogy "A kapu eredetileg önálló építmény, nem épül össze a házzal" - és a múlt századi, század eleji kapuk, amelyek a főút mellett állnak, jórészt nem az eredeti helyükön vannak, a házzal nem azt az együttest mutatják, mint állításukkor. Ugyanis - ebben is a főút a ludas - áldozatul estek az 1967-es "településrendezésnek". A falu főutcáját szélesítették, korszerűsítették, a házak előtt álló léces kerítéseket lebontották, a virágoskerteket megszüntették, a kapukat bennebb tetették. "Utcafrontra került a kapu és a ház. Sok kaput megcsonkítva benyomorítottak a ház mellé... A főúton a régi kapuk - amelyek a házzal egyvonalban vannak - mind ekkor kerültek ide. A felettesek utasításait a néptanácselnökök kemény kézzel, ellentmondást nem tűrő módon hajtották végre. Senkit se érdekelt a kapuk, a kerítések sorsa. Noha gyakorlati szükségszerűség indokolta, romboló munka volt." (13. o.) Nem osztoztak ebben a sorsban azok a kapuk, amelyek nem a főút mellett, hanem például a Pisti vagy a Dávid utcában állnak - de amelyeket az autóbuszokról húsz percre leszálló turisták nem látnak, hacsak valaki el nem vezeti oda őket.

A könyv

"1896-ban Lukács társadalmi rangjához és módjához méltónak tartja, hogy olyan kapuja legyen, amilyen még nincs a faluban. Ez az oszlopos kapu. Ehhez a kaputípushoz jóval nagyobb méretű, bogmentes fára van szükség, mint a faragott kapuhoz, mestermunkát kíván, nem készíthette akárki. Híres mester készíti, a kadicsfalvi kapuállító dinasztia tagja, Kovács Benedek" (21. o.). Kovács Piroska a kapuállító Lukács Domokos dédunokája. Számára nem egyszerűen a székelykapu mivolta, hanem a máréfalvi székelykapuk sorsa a fontos. 1972-ben egy lebontott székelykapu eldobált elemeit látva, azokat az eltüzeléstől megmentve kezd figyelni a kapukra. Elkészíti az első rajzokat. Kapufaragó mesterekkel, a kapuk tulajdonosaival beszélget. Statisztikát állít össze a kapukról. Először a kapuk tárgyi mivolta, formái, artisztikuma érdekli. Rájön, hogy kapu és állítója, kapu és társadalom, kapu és történelem egy egységben tekintve adhat választ felmerülő kérdéseire. A népművészeti adatok mellé a történelmi, társadalmi dimenziót jellemző információkat gyűjt, ezeket rendezve alakul ki végül is ez az "élő kaput" bemutató kapu-szociográfia.
Könyvének egy fejezete a kapu történeti üzenetéről szól. Miért 1858-ból való a legrégibb máréfalvi faragott-festett székelykapu, holott a környező falvakban akad régebbi is? A megtalált válasz: a kapu sorsát meghatározták a falurészeket vagy az egész falut elpusztító tűzvészek: "Egyetlen évben, 1872-ben 74 gazda otthona égett le. Ilyen méretű tűzvészben a kapuk is károsodhattak, valószínűleg ezért nem maradtak fenn régebbi kapuk, és ezért épültek tömegesen kapuk a következő évtizedekben, jelezvén a gazdaságok újraépítését, az új építkezések befejezését." (31. o.) Miért kezdtek egyre többen újra faragott székelykapukat állítani a hatvanas évek második felétől? Egyértelmű válasz nincs erre. A kapuállítás anyagi áldozattal jár - de sokan, akik megengedhetnék maguknak, csak "gyalogkaput" csináltattak; mások pedig igen nagy anyagi erőfeszítést vállalva díszes faragott kaput állítottak. Az bizonyos, hogy a nyolcvanas években, a kilencvenes évek elején a székelykapukat etnikus identitásuk megmutatásának is tekintették az itteniek. Több egyéni vagy csoport-motiváció is állhat a háttérben. Ezekről szól A kapu és gazdája című fejezet.
Egyértelmű, hogy Máréfalván a "módos és tekintélyes gazda" státusához hozzátartozott (de nem volt kötelező) a kötött kapu, s még inkább a faragott székelykapu. A mód azonban nem volt elég. A kapu az etnikai határt is "őrzi": "A jómódú Máthé János batyus cigány így válaszolt, amikor megkérdeztem, hogy az új háza elé miért nem csináltatott nagykaput: "Az engem nem illet meg, mert nem vagyok székely. Különben sem szeretem, nekem nem tetszik."" A falu 96 cigány családjának (1997-es adat) egyike sem állított nagykaput.
A faluban van egy kapusor, ma műemlék-kapuk: az Úrfi Pál nemzetség kapui. Egy időben, egy apa osztott telkén a fiak állították: a nemzetiségi öszszetartozás jele fedezhető fel ebben. A kapu nemcsak őrzi az etnikai határt, hanem szimbolizálja ennek végleges megszűntét: a faluba betelepedő, román származású Mihálykó és Ilonka családok a századfordulón, majd azután is igyekeztek székelykaput állítani, hogy ezzel is jelezzék: beilleszkedtek a magyar katolikus faluközösségbe. Egyesek szerint azért kell székelykaput állítani, mert "a háznak az ad formát"; "az út mellett lakunk, s lássák, legyen szép! Székelyföldön lakunk s ilyen illik!"; "ez a divat!"; "ezelőtt is ilyent állítottak, ne hagyjuk el ezt az ősi szokást".

A központ

1973-ban egy 1869-ből származó, lebontandó kapunak helyet keresve merül fel a máréfalvi Kovács családban egy szabadtéri kapumúzeum gondolata. Kovács Piroska ekkor a helyi iskola igazgatónője; férje, Kovács Mihály a legnépesebb székelyudvarhelyi általános iskola igazgatója. A kapu ma is áll Szejkefürdőn az Orbán Balázs sírjához vezető kapusor legelsőjeként.
A kultúrház 1968 óta épült, de - amint említettem - csak 1976-ban adták át; ezzel a szakrális és adminisztrációs központ egyben ceremoniális központ is lett. A székelykapu mint a falu meghatározó szimbóluma ekkor került először - új jelentéssel - nyilvános térbe. Mutatott egy, az értelmiségiek konstruálta egységesítő képet: népművészeti, etnikus hagyományok őrzése jellemzi az ittenieket.
1989 után tíz éven keresztül tartott a ceremoniális központ "kiépítése". Az itt álló legrégibb, 1958-ból származó faragott-festett székelykaput, a papilak kapuját felújították, kitették rá a Műemlék táblát. Felavatták a két világháborúban elesett máréfalviak emlékművét. Parkot alakítottak ki a kultúrház mellett: a millecentenárium tiszteletére 11 fenyőcsemetét ültettek, és ide állították a jövendő kapu-múzeum első darabját, egy 1882-ből származó kaput. Végül 2000 tavaszán a kultúrház mellé, az óvoda épülete elé egy új kapu került. Ezt régi motívumok felhasználásával, Kovács Piroska irányításával, a Polgármesteri Hivatal anyagi támogatásával fiatal fafaragók faragták-festették. Ennek üzenete: tovább él a kapuállító hagyomány Máréfalván.
A központ-alakításban néhány helyi értelmiségi elképzelése, szívós munkája tárgyiasult. Központot kellett építeni, amely arca a falunak; központot, amely különbözővé teszi a hasonló falvak sorától; központot, ahol megállhatnak a turista-buszok; központot, melyben kiemelt helye van egy emblematikus tárgynak: a székelykapunak; központot, ahonnan a falu jövőjébe látni.
Ebből a szemszögből nézve: Kovács Piroska könyve, a Székelykapuk Máréfalván is egy központot építő szellemi teljesítmény. A múltról szól, annak egy részéről. Egy 1992-es adat szerint az 579. máréfalvi család közül 213nak van kötött vagy faragott székelykapuja. Ez a családok számának 60 %-a. Büszkék-e ezek a családok a - másféle - kapujukra? Azok, akiknek nincs, szeretnének-e székelykaput? Nem tudom. Ez esetben - a központ-teremtés során - nem erről van szó, hanem arról, hogy a könyvpiacon, a távoli olvasók számára egy színvonalas és ízléses kiadványban együtt, egymáshoz kapcsolva jelent meg a székelykapu és Máréfalva. Ezután már a székelykapu újabb identitás-elemet is kaphat: nemcsak regionális (székely), nemzeti (magyar) - hanem lokális (máréfalvi) identitást. Valaki lehet ezután messze idegenben ismert, azaz "máréfalvi, ahol a legszebb székelykapuk vannak". Ezért lehetnek büszkék, ha jól gondolom, azok is, akiknek nincs székelykapujuk; kik nem is akarnak maguknak székelykaput állítani Máréfalván. Mai tolvajnyelven fogalmazva: Kovács Piroska könyvével olyan termék került a "szellemi piacra", amelynek igen nagy a "reklám-értéke": ismertté, eladhatóvá teszi a lokalitást.

Jövő

A falu - a környező falvak, a vidék, s hadd ne soroljam tovább a tágabb környezeteket - jelene ugyanis nem valami rózsás. Említhetném a napi hiányokat, de mindezek mögött ott látom a súlyosabbat: a perspektíva hiányát. Milyen lehet a közeljövőben egy városközeli falu (de ez egyre kevésbé jelenti azt, hogy munkalehetőség-közeli, inkább azt, hogy a város kooperáció helyett "kihasználja" a falut) kevés és gyenge minőségű termőföldön gazdálkodó lakóinak sorsa; a fiatalok sorsa, akik közül már csak a kivételesek tanulnak tovább a nyolcadik osztály elvégzése után? Ha van mobilitás, akkor az fizikai, és távolra: Magyarországra irányul. A szociális elmozdulás eredménye, akárcsak másutt: szakadék "tehetősek" és éppen csak túlélő "tehetetlenek" között.
Van egy - elméleti - esély: ha kialakul egy központ, egy perspektíva, ha a helyiek külső segítséggel kialakítanak egy, az esélyeket felmutató és integráló falufejlesztési stratégiát. Kovács Piroska véleménye szerint a falu egyik esélye: a székelykapuk. "A székelykapuk a Székelyföld kulturális örökségének részét képezik, hozzátartoznak a települések építészeti arculatához, népi építészeti együttesnek, épített örökségnek tekinthetők. Máréfalván a 25 műemlékkapuért felelősséggel tartozunk. Bár egyéni tulajdonban vannak, közösségi értéket képviselnek. Megőrzésük csak úgy lehetséges, ha a kapuvédelmet közösségi értékké tesszük." Ez elsősorban értékek felmutatását, érdekek megfogalmazását, intézmények kialakítását jelenti. "Az értékmentést a helyi KŐLIK Hagyományőrző Művelődési Egyesület vállalta fel. Távlati programot dolgoztunk ki (ui. Kovács Piroska az alakulás óta az Egyesület titkára - G. J.) annak érdekében, hogy a székelykaput - a vidék, a falu jellegzetes szimbólumát - a figyelem középpontjába helyezzük, elsősorban itthon, de a világ előtt is. Ilyen elgondolásból született a Művelődési Otthon homlokzatának kapuelemekből formált díszítése, a Szabadtéri Kapumúzeum első kapujának felállítása, a legrégebbi műemlékkapu renoválása (és hozzátenném: ennek párja, az ezzel szemben álló, ez év tavaszán felállított "mintakapu" - G. J.), a Székelykapuk Napja rendezvény." (80. o.)
Máréfalva 1968 óta adminisztratív szempontból alárendelt falu: a községközpont a mintegy feleakkora Fenyéd. Közösen kell tervezni, végrehajtani. A helyi tervek a községi tervek részei kell hogy legyenek; ezek pedig kellene integrálódjanak nagyobb - kistérségi, regionális - tervekbe. Szolgálatos vízcsapokból ma már a Székelyföldön is "vidékfejlesztés, pályázatok, SAPARD-program" folyik, érthető okokból (például a "fejlesztési piacon" eladható regionális, történeti-kulturális egység; tömbmagyarság magyarországi kapcsolatokkal - ez a fejlesztéshez szellemi-anyagi támogatást jelenthet); nem utolsósorban a helyi politikai-adminisztratív elit erős politikaiüzleti érdekeltsége.
A fejlesztés pedig nem fejlődés, hanem: beavatkozás, üzlet, piacra-vitel; "menedzsment" és "marketing". Megtörténhet a helyiek feje fölött is. A kapuállító gazda lehet büszke a kapujára, többször odaállhat a kapu elé, hadd fényképezzék a turisták; de menni kell a mezőre, mert "ebből nem lehet megélni". Igen kacskaringós és ingoványos az - egyelőre csak elképzelhető, esetleg tervezhető - út addig, hogy a kapu "jövedelmet" is hozzon. Nem arra gondolok, hogy a helyi tanács határozatot hoz arról, hogy egy összeg lefizetése ellenében lehessen csak fényképezni, a gazda pedig turistaszezonban székelyruhában üldögéljen otthon, s várja a "kapu-túrázókat". Még csak arra sem, hogy "az imázs kedvéért" a gazda rendszeresen takarítja a kapu előtti sáncot, felsepri az utcát, másfele tereli a kapu alatt kifolyó trágyalevet. Nem egyes esetekről van ebben az esetben szó - hanem általános perspektíváról.
Kapufaragásból, rendszeres és nagy mennyiségű rendelés hiányában, régen sem lehetett, ma sem lehet megélni Máréfalván. De a faluban már most működik egy panzió, egy másik épül; tervezik egy régi ház és gazdaság megvételét, tájházzá való berendezését. Idősebb kapufaragók munkái a kilencvenes években Svájcba is elkerültek. Ott van egy másik főút melletti falu, Korond: aki látta, az már érti, miért lenne fontos, mit eredményezne, ha ugyanolyan ismert lenne ország-világ előtt a "máréfalvi székelykapu", mint a "korondi cserép".
Kovács Piroska könyvének egyik, mai, ugyanakkor több mint százéves (lásd Kalotaszeg felfedezése) olvasata ez: egy értelmiségi munkája közösségének, falujának sorsán "fordít", változtat. Ez már ma látható-tapasztalható. Ugyanakkor könyvének helyi, közösségi, jövőalakító hatásai csak ezután ítélhetők meg igazán.

GAGYI JÓZSEF