Balassa Péter
MELEGHÁZBAN
(büntetőnovella)
Matild vagyok, Matild a nevem. Majomnak születtem. Megöregedtem és kifeszítettek, két mellső és hátsó végtagomnál fogva. Koponyatetőm természetesen nyitva, evidens, hogy számból nyálelvezető lóg ki egy tálba. Nem, nem egy fegyencgyarmat lakója vagyok, még kevésbé a főnöke, akinek végül tűvel írják bőrére a Törvény szövegét, hanem egy kutatóintézeté, Ostende közelében. Mindig mulatok ezen: a Kelet vége a Nyugati Óceán partján terül el. Régóta ismerem ezt a tudóst, aki foglalkozik velem. Jó hírű ember, büszke vagyok rá. Arcomat megkímélte, szemüveget tett rá, mintha csak kvarcolni vittek volna. Kímél az erős fénytől. Látogatójának, aki tényleg Keletről jött, s láthatóan-hallhatóan nem ért semmit és semmihez, most elmagyarázza, mit csinál nyitott agyammal, mely vörösen, forrón lüktet Kimerevítve hasmánt fekszem, mintha mozdulatlanul repülnék. A látogató megjegyzi, hogy szemüveg mögül, mint „gyerekek a napot, szinte minket néz”. Semmit se látok. Hülye egy alak. Meg hogy a „mi képünket és hasonlatosságunkat” véli felfedezni, vagy valami ilyesmi. Nem értem, hogy kerülhetett ide, hozzánk. Kutatóm mutogatja a szerkezeteket az agyamban, meg azt a tűt, amivel időnként ő vagy az asszisztensnője lágyan ingerel („provokálom, tudod”) annak érdekében, hogy... ezt most nem hallom jól. Szelíd eréllyel kéri a látogatót, nézzen bele a mikroszkópba, amit belém lógatott. Hallom a remegését ennek a nyápicnak. Nem való az ilyen egy élen járó tudományos intézetbe. Büszke vagyok, hogy légkondicionált laborban végzem nemsokára, meglehetős kényelemben. Semmi gondom. Éppen most mondta kutatóm, hogy innen sehová nem vezet út, hacsak nem a piécsdijéhez, ami kompatibilis lehet az emájtiével, ami nem semmi. Hőség van, izzadunk, mint az állatok. Ők is. Amikor eldöntötték, hogy kiszemelnek, üzentem a rokonaimnak, már aki megmaradt: a kövér hattyúnak meg a lemezmúzeumőrnek, de nem jött válasz így is jó. Egyszer, azóta sem értem, aznap beszabadult ide egy nyilvánvalóan demens vénember, fürgén izgett-mozgott, forgolódott a laborban, izgatottan néhány értelmetlen indulatszót ismételgetett, egy darabig kiáltozott még, aztán mintha unta volna – mit? –, és eltűnt. Úgy látszik, őt még nem kapták el. Mintha még nem kapták volna el. Úgy nézett ki, mint akit még nem kaptak el. Lerítt róla – szökik egyvégtében. Alig emlékszem már rá. Békességgel gondolok arra, ami még hátravan. Csöndesen dúdolgatok, hogy meg ne hallják. Wagner a mindenem, élek-halok a Wesendonc-ciklusért. Most azt mondja kutatóm, hogy ezért talán még valami nemzetközi micsoda is kilátásba van helyezve, hacsak a szemét főnöke, az az irigy, gőgös barom,.. innen nem értem. Pedig „mi is ez a semmiség? Nézz bele bátran) Felülről úgy fest, mint egy női pina, mielőtt elélvezne, nem?” „Nem tudom, milyen az, meri akkor én épp nem azt látom és nem ott, még ha olykor járok is arra” – feleli rekedten ez a keleti, nyamvadt alak, és hozzáteszi: „inkább egészen olyan, mint egy felnyitott véres majom”. Tökfej. Hát még azon sem tudsz röhögni, hogy az orgazmus fázisában a kisajkak élénk vörös színt öltenek, és kutatóm erre célzott?! Most hirtelen érzem, hogy az a laboráns lány, aki fehér feszülő nadrágban, egy magasított széken előre-hátra hintázgat, vagy le-föl szokott rugózni naphosszat, enyhén finom ingereket visz belém, és nézi a képernyőn, hogyan reagálok. Remélem, minden rendben van. Valami fontosat jegyezget, ez biztos. „Nem nézed meg?” „Kösz, sietnem kell.” „Nem ezt itt, hanem azt ott. Ha akarod, mára a tied.” De a keleti hallgat, mélán, málén?, nem értem jól. Mafla. Mikor takarodik már a pokolba? Kutatóm mindig ugyanazokkal a szavakkal közeledik hozzám, mint ahhoz a lovaglós lányhoz: „Burjátmongol, burjátmongol, titkosítsd magad!” Mi lehet ez, tegezőgép? Tépelődöm kicsit, persze, ne szólj szám, nem fáj fejem, aztán minden megint elcsendesedik, végre bambázhatok nyugodtan. Elvagyunk itt.