FÓRUM
Egy földközeli költő – Balla Zsófia
Negyedszázada, még csodagyerekként, első költői gesztusával Balla Zsófia A dolgok emlékezetére mutatott. Honnan? mióta? – kérdezgette olyan téridőben, melynek lakói tudni vélték vagy tudni szerették volna, hova igyekeznek sebbel-lobbal. Könnyen végzetessé válhatott volna ez az orpheuszi visszapillantás, ellenkezett az akkor és itt előírt költői szereppel szövegestől, koreográfiádtól. Nem is szólva a kellékekről! Persze, 1968-ban már Kolozsvárott is egyre többen figyeltek szorongva – reménykedve vagy inkább reménykedve – a Prágából hallatszó dübörgésre. Ám a költő errefelé egyre csak cipelt valami terhet, és – minek tagadnók? – volt mit cipelni, népi-nemzeti vagy egyéb, de mindenképpen magasztos, történelmi. És miért ne, hogy is ne cipekedett volna a költő, hiszen szolgált, elkötelezte magát. Ha meg nem cipelt éppen, véres csatatereket próbált tisztára súrolni évszázadok óta. Ki tagadná, hogy a vér valódi volt? Valódi volt itt szinte minden, ha jól meggondoljuk, még a költők közül is jónéhányan, és idővel egyre kevesebben álcázták magukat hordárnak, zsoldosnak, köztisztasági dolgozónak.
Érdekes lenne végiggondolni: amint változott a versbeszéd, legelőbb talán a kötetek elme akart egészen más lenni, más ízű előétel a kannibáli lakomán, melyen költészet képében a költő önmagát tálalja, kínálja szemérmesen vagy szemérmetlenül; a Vendégségen Agnus Dei ő: „bárányhús forog két ajak között” és.... forog egy mese fűszála... egy mondat a szájban”. A líra itt elválik a költőiségtől, ha csak az költőiség, amit évezredek esztétikai normái szentesítettek. Mit tehet a költő? Ír.
Nemnyelven, amely nem éget,
nemverseket, nemigéket.
Az ilyen nemvers úgy érkezik, mint hajnalban a szívroham, ez a túlélt halál. És mint az újszülött, „fölsír az új vers, egy újságlap/ takarja el, mint a sír”. Új vers, újszülött, újság. Mi újság? Vers született, gyermek született, s a poéta kollegája „... a fájdalom költöget:/ élőt és verset”. És kit-mit ébreszt a felköltött költő, mit versel meg ily hajnali órán, mikor minden kezdődik, halálra születés és életreszóló veszedelem?
Elhagyott
végtagokat, testeket, hazákat.
Hadd időzzünk még ott, ahol a gyakorló képző másodszor forgatja meg finom tőrét, mert
Más véget ölt, öl töget
a Történet naponta
– és azért nem itt, hanem valahol a közepe táján figyelmeztetnek tapintatosan, hogy „vége van a versnek”. Diszkréten alliterál a nemversben a nemnyelv nemköltője. Magára vessen, ha visszaélve egy lehetőséggel, így nevezzük azt, aki nem követi, hanem teremti a formát, ura és cselédje önmagának, önnön szabadságának foglya. De hát ez is csak javaslat, munkahipotézis, nem jobb s nem rosszabb más ajánlatoknál, A nyelv (figyelem, a nemnyelv is az!) kínálatai szeretik a keresletet, várják, áhítják, tudják, hogy jön. Vagy legalábbis remélik. Ha még tovább merészkednénk, nemolvasót kellene rajzolnunk a nembeszélő társául, hogy a nemnyelv működésbe jöjjön. Hátha ez a populáció lakja a romvárosokat, velük tipródunk a rombuszokban? Hogy a romváros lakója romlakó, az biztos. De mi legyen a rombuszokkal? Akit átitat a geometria szeretete, lehunyja szemét, mértani idomokat lát, esetleg éppen ferde szögű, egyenlő oldalú négyszögeket; de van más Én is, és mást lát: nem szívesen, mert ő az, aki utazik a romváros rombuszaival, e szomorú, rozsdás, koszos, tépett betű, csikorgó, menetrendet nem ismerő járművekkel (fanyelven: tömegközlekedési eszközök). E szeszélyes útvonalakon a tömeg mindig eszköz. Mi pedig mindig egy helyben állunk, nem közlekedünk, a szavak közlekednek bennünk, most éppen Balla Zsófia szavai, hívó szavak, hívószavak, indulunk már, arra, amerre hív. Figyelünk. Igyekszünk nem eltévedni. Némi útiláz. Kellemes és ijesztő.
Ez az Egy pohár fű mint cím, tudjuk, pompás véletlen. Várva-várt véletlen, a fű nem talál a pohárhoz. Ettől az ellenszillogizmustól művészi a kép. No meg attól, százfelé vezet tőle képzettársítási pálya. A metaforaképzés alapja itt a dolgok össze nem illése, az inkompatibilitás, világunk lényege. Például: a füvet legelik, aki pohárból iszik, nem legel. Szabad még egy megjegyzést? Ha egy pohár vizet mondanánk az egy pohár fű helyett, egyesek a Scribe-darabra gondolnának, mások egy szólás-mondásra, feltéve, hogy volna tiszta víz; de tégy fű helyett abba a bizonyos pohárba hóvirágot, a költői szándék annyit nyer hihetőségben, amennyit szokatlanságban veszít, menthetetlenül elmerül a banalitásban. Törekvő versolvasónak, pontosabban nemversolvasónak, még pontosabban vers-kötet-cím-olvasónak arra a jóhiszemű kérdésére, hogy ugyan bizony mit jelent címként vagy egyáltalán az, hogy Egy pohár fű, tessék csak bátran válaszolni: önmagát jelenti. Balla Zsófia megpörgetett idézetekkel labdázik, parafrazál, ironikus versbeszédben profanizálja az olyan szent szövegeket, hogy „itt élve-halnod kell”, „látod a roham is aluszik”, „ez az arc lesz a végső”, „Ne kívánd, hogy ne kívánjam”, posztmodernül utalgat különféle hagyományrétegekre a közismert – már megint a köz, hiába – „lehunyja sok szemét a sok szemét” technikával, amely az irodalmi sanzon parodisztikus szabadságát beemeli a magasirodalomba. És ez az új kulturális magatartás válasz is, kihívás is egy olyan pillanatban, amikor a mindenre kiterjedő értékválság önmagát próbálja megfogalmazni. Szervátültetések ezek az eredeti szövegösszefüggésükből az új versbe, más versbe, nemversbe átoperált parafrázisok, új életre kelnek, élni segítenek, nem veti ki őket immunológiai visszautasítással a művészi organizmus; a hagyomány nem vész el, csak átalakul. Minden eddigitől merőben különböző esztétikai minőség, kultúrák álarcosbálja, kihívja a múltat, megvív vele, minden pengesuhintás kapcsolatfelvétel e különös dialógusban: „Ágyban, párnák közt, gyertyaszál”, idéz s variál Balla Zsófia, hogy az ismert-elismert eszményt egyben s egyből el is utasítsa: „Ágyban egyedül: halni sem” – ezek a trópusok majdnem ugyanúgy mondják az egészen mást. Mintha süllyedő költői nyelv Atlantiszából merülne fel egyegy kincset érő töredék, beavatott búvár, megszállott költő zsákmánya, másnak kacat, de ő tudja, mire való, s akként használja. Magánmúzeumban – verseskönyvnek hívják – leli meg helyét. Mint vulkánkitörés vagy földrengés után talált tárgyak.
Balla Zsófiánál a kataklizmákat követő újrarendeződés képe fogad: minden klaszszikus verskellék elmozdul, új helyet keres, új értelmet. Egyáltalán: értelmet. Nincs vershelyzet, se fecskefészek. Amit nem mészárolt le a haszon közönye, azt a giccs sajátította ki. Így aztán „A vadlúd és a hattyú/ Vasból van mind a kettő” – állítja a szemtanú, Balla Zsófia. Vurstlit mutat, művadászatot a művészetre.
Mint minden igazán sikeres stratégia, Balla Zsófia versstratégiája bátran él a kiszámíthatatlanban rejlő izgalom erejével. Egy József Attila-sorra szonettpár első darabja, a Szökőkút második tercinájának utolsó sorában, a vershangulatot alig befolyásolva bukkan fel a címben Megidézett; előtte jár, az időben is. nemcsak a szonettben, bejelentetlenül, a másik illusztris Versvendég, félreismerhetetlen kézjegyének majdnem tiszteleg a majdnem belső rím: „a héja-nász-avar forog, zavar”. A fortélyos versépítés nemes nyersanyagokat keres és talál, álöltözet és álarc kötelező, hadd pezsegjen és kavarogjon a karnevál szelleme és testisége, mely gyakran – ezúttal is – priaposzi. Ahány irodalmi korszakban fellép ez a néhol vaskos, máshol pikáns élethabzsolás, mindig vacogó társa követi, éroszt a thanatosz. Hiába esdesz: időm kitelik vall az ikerszonett az öregvésről – mily szóremeklés! Patinássá módosítja a versszerepet az archaizálás, a „fájó részletek”-et enyhítendő, a „foltok, fodrok, ráncikák” felsorolásban a bőrszöveteknek a korral járó lazulását egy kicsinyítő képző holmi ruhadísszé kellemkedi mesterien, hiszen ezt a csúsztatást a fodrok keltette szomszédos szóhangulat már előkészítette. A két szonett közötti tónusváltásból kiszivárog a rémület, a menekülő tudja, nemkérdésére nincs válasz: „Hova legyek magam elől...”
Különböző kontextusokból emel ki vershangulatokat Balla Zsófia. Egy más kontextusban a textus színeváltozása a befogadót is arra készteti, hogy rituális összefüggéseket keressen. Mintha egy sorsforduló tanúi lennénk, amelyben az emberi lény és az emberi teljesítmény a kétely jegyében azonosul. De ez a kétely a bizonyosság nyelvén beszél. Íme a vers felmutatása kenyérként, mint a fogyó élet szimbóluma, így: „Versed javát megetted”, az élet megszemélyesítése úgy, hogy a létezőt a nemlétezős képviseli: „Nem lenni semmi, vers se.” Mint versfilozófémát odasorolnám, ahol ilyen egyszerű a nyelv birtoklása:
nincs itt sem ott
Mindössze annyi történt, hogy Balla Zsófia elhagy egy vesszőt. De mekkorát lendül a kurta versmondat, át, a másik, igazibb valóságba! Oda, ahol kattan két határozószócska – nyomában csak nincs és sem marad. Bólintunk, ismerős ez, Virilio az eltűnés esztétikájának nevezi, gyerekek és költők révülete, az Árváltozásban Balla Zsófia pontosan meghatározza: „Ki itt vagy – nem vagy itt.” És szintén piknoleptikus költői vízió ugyanabban a versben az, hogy
Egy angyal jár idétlen
igen és nemtelen.
Ez nem az az angyal, akinek neméről a középkor tudós doktorai vitatkoztak. Nem csak az. Nem Dsida, nem Radnóti angyala, bár az utóbbira némiképp hasonlít, éppen az eltűnés okán. Időtlenből lett idétlenné. Egy-két fosztóképzővel csodát lehet művelni: nemtelen szavunk eddig is volt, most már igentelen is van Balla Zsófia jóvoltából, aki le se írta, csak éppen megtiszteli olvasóját azzal a felételezéssel, hogy hozott anyagból, a sajátjából, melyet naponta milliószor használ, mégse fogy el (vagy mégis?) – ő is tudna szót teremteni.
Aki ezek után elhiszi, hogy Balla Zsófia megkönnyíti olvasója dolgát – vagy abból az eléggé elterjedt felfogásból indul ki, hogy a költő rendeltetése, kötelessége megkönynyítene valamit, bármit, ami éppen nehéz, és mi tagadás, éppen mindig nehéz valami, vagy elmarasztalja akár a költőt, akár az olvasót azért, mert a költészet, beleértve a versolvasást is, igényes, egyre igényesebb szellemi munka. Ha minden elképzelhető félreértést el akarnánk oszlatni (amitől Isten mentsen, hiszen mi lehet termékenyebb egy jó félreértésnél, az irodalomkritika meg se élhet nélküle), akkor sem ámíthatjuk magunkat azzal, hogy ezen az ezredfordulón, értékzavarok ós szereptévesztések tetőzése, a „fortyant tét” idején, a vers mint kényelmes és kellemes időtöltés kínálja magát. Sokak számára. Ugyan!
Több nemzedék, több korszakváltás torlódott össze, amióta Balla Zsófia megszólalt, és rétegekként kidolgozta azt a versbeszédet, amely csakis az övé ma már, és az sem árthat neki, hogy divatos költővé tette. Talán ez a mindenhol jelenlét, vagyis a belterjesség mint az eltűnés mímelése, a nyelv nemnyelvvé, a vers nemverssé álcázása esély arra, hogy egy sietősen sikerorientált világba az érték is bekerüljön. Mi más, ha nem a siker szuggesztív ereje képes meggyőzni a legkülönfélébb hiányérzetek gyötörte embert arról, hogy éppen erre a fényűzésre, erre az Egy pohár fűre van szüksége? „Messzi világok találkoznak így”, suttogja a költőnő minden frusztrációk varázsigéjét; s nem luxusigény az ember nyújtózkodása az elérhetetlen felé? Már jó két emberöltővel ezelőtt tudta a Költő, hogy „neve, haván, csak áruvédjegy”; de minthogy azóta a könyv a mosópornál kevésbé kelendő áru lett, védjegye maga a védtelenség. Mert van. És ezt már csak úgy tudja főnévi igenévvé tenni, hogy Volni. Így. A létigének ebben a feltételes módjában. Kiváltképp pedig a létnek „Sűrített legkisebbség”-ében. Mit lehet még fokozni és hogyan? Agyonkoptatott főnevet ekképpen:
Ki bírja leghazább.
Kihagyásos versmondat, lazasága sejtelmes lehetősége annak a mozgástérnek, melyben a három szó talán kergetőzni, talán bújócskázni kezd. Lám csak, a legedzettebb teszthalott kibújt főnévbőréből, átvedlett jelzővé, felsőfokon feszül és feszít – „ki bírja”. Kibírja?
Balla Zsófia verseiben minduntalan történik valami. Főként a nyelvvel történnek hallatlan dolgok: „A hír megáll a fülben”, „Szú eszi azt a szót”, „Felkattintom szívem”, „kigördül szemedből a sín”, „eljön a nincstovább”, „A fák karján virág csorog”, „Fröcskölnek a város nyitva-/ hagyott, csorgó fényei” – végeérhetetlen a sor, a teljesítmény tanulmányt igényel, addig is össze kell markolni, fel kell mutatni egy annyit, amenynyibe belefér a gondosan kimunkált csoda természete.
Valóságelvű víziói közül Balla Zsófia abban vallja ki a legmerészebben rendkívüli képteremtő fantáziájának titkát, amely versként, szemléleti szokatlanságával a legmeghökkentőbbnek tűnik, mert a legáttetszőbb. Hihetetlen, amit a cím bejelent, s a kezdősor, higgadt állító mondat, azt állítja, hogy
Úszik a földben egy ember
Ha vízben úszna, nem lenne vers; a zseniális éppen ez, egyetlen szót kell felcserélni egy másikkal, és Empedoklésszel szólva „nincs születés s nem vég az átkozott halál, csak keveredés van és az elvegyült anyagok kicserélődése”. A közegváltásnak ez a heroikus lehetetlensége sokféle metaforát magába sűrít. Magáról az emberi létről – e hősi, nevetséges, képtelen és nagyképű, ezért csakis a semmilyen tabut nem tisztelő művészet gátlástalanságával körülírható vállalkozásról van szó. Mert hogyan úszik ez az ember?
Úszik, úszik az ember
elhivatottan.
Hát persze, hogy is tehetné másként! No de: ő gondolja ezt magáról, vagy róla gondolja az, aki kívülről – felülről – figyeli erőfeszítésit? Egy valóságelvű víziónak, a magasságos voyeur felől nézve, erre is van válasza:
Az égből falapáttal
szórják a földet, nézik.
Van tehát egy föld-szint, ott úszik az ember, a második szint az úszó irónikus elhivatottsága, a harmadik a magasból arról gondoskodik, hogy ne legyen földfogyatkozás, de legyen, aki nézi, látja, figyeli – mit is? Hogy „Úszik a földben egy ember”. S ha van, aki látja ezt a földből lett, földdé levő olimpikont, akkor már érdemes kitartani „Amíg a tájék tart.”
SZILÁGYI JÚLIA