Könyves koprodukció
Erdély kövei sorozat 3. kötete: Kék álhalál.
Erdélyi Könyv Egylet, Stockholm, 1993.
Három európai város neve olvasható az Erdély kövei sorozat harmadik, Kék álhalál című kötetének belső címoldalán: Kolozsvár, Stockholm, Budapest. A három szerkesztő – Dávid Gyula, Veress Zoltán, Horváth Tibor – lakhelyére való utalás nem csupán földrajzi értelemben kíván jelezni valamit; egy rokonszenves szellemi vállalkozás irányulását, térfogatát is érzékelhetjük ilyenképpen.
Kolozsvári, stockholmi, budapesti erők példás együttműködésének eredményeként jelenhetett meg 1993-ban ez a könyv: a mai erdélyi magyar elbeszélők antológiája. Abban, hogy e novellaválogatás napvilágot láthatott, számottevő kezdeményező-támogató szerepe volt a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egyletnek; tagjai a világ különböző országaiból jelentős adományokkal járultak hozzá a kiadási költségek fedezéséhez. (A kuratórium összetétele: Csatlós János, Hegedűs László, Jakabffy Ernő, Molnár-Veress Pál, Udvardy Rudolf, Vánky Anna, Veress T Magda.) Lám, ilyesmi – könyves koprodukció – is tehetséges napjainkban, a sokfelé szétszakított-szétszóródott magyarság világában...
Veress Zoltán az előszóban „könyves kalákák”-at emleget, mondván: „Akik a közös munka kisebb-nagyobb mértékben cselekvő részesei vagyunk, úgy látszik, a bőrünket érintő külső világ gondjai között is fontosnak tartjuk belső világunk viszonylagos erkölcsi egyensúlyát, s ennek érdekében az érdeklődő, törődő, segítő kapcsolatot azzal a hellyel, azzal a közösséggel, amelyről és amelyből jöttünk, s amelyet nem szűntünk meg otthonnak nevezni s érezni.” A Svédországban élő Veress Zoltán számára ez a hely ma is – hosszú évekkel mérhető távollét után is – az igazi otthon: Kolozsvár. Ahol annak idején, az ötvenes évek legvégén – elindult írói pályáján, s mint a Forrás első nemzedékének talán legkultúráltabb hangú elbeszélője, műves novellák, aztán a Szeptember című nagyregény, majd a felejthetetlen gyermekversek (Tóbiás és Kelemen stb.) szerzőjeként vált ismertté az olvasók széles táborában.
Az a közösség, melyhez tartozónak érezheti magát választott hazájában is: az erdélyi magyarság. Nem véletlen hát, hogy Veress Zoltán Stockholmban, a kilencvenes évek elején – segítőtársaival együtt épp – egy erdélyi magyar novellagyűjtemény megjelentetését érezte sürgető feladatának, arra gondolva, hogy e kötet forgatása közben azok is valaminő képet alkossanak a jelenkori erdélyi magyar prózairodalomról, ennek az irodalomnak a valóságtalajáról, akik ilyen-olyan kényszerítő okok folytán távoztak idegenbe szülőföldjükről. Jól tudták az antológia szerkesztői: az olvasó mindenekelőtt „tiszta beszéd” -et, hiteles művészi tudósítást vár az otthoni írótól. Mert szinte törvényszerű, hogy idők múltán a rég nem látott szülőföld hegyei és tornyai más arányokban ködlenek elő az emlékezet mélyrétegeiből. És a távolság torzító is lehet, nem csupán megszépítő...
Milyen otthon-kép körvonalai bontakoznak ki ezekből az írásokból? Mennyiben tényleg mai kötődésű a mai erdélyi magyar elbeszélők világlátása, élményanyaga? Ahány szerző, megannyi válasz-változat lehetőségével számolhatunk.
A társszerkesztő Dávid Gyula utószavában hangsúlyozza: elsődlegesen az 1990-es évek legelején megjelent novellákból, elbeszélésekből válogatták az antológia darabjait. Ez inkább a fiatalabbakra vonatkozik, olyanokra, mint Kisgyörgy Réka, Medgyesi Emese, Tamás Tímea, Géczi A. János – s a hellyel-közzel ide sorolható Bölöni Domokos, Egyed Péter, Bogdán László; a kötet gerincvonulatát azonban az idősebb elbeszélők régebb keletkezett, immáron irodalomtörténeti múltba ágyazható írásai alkotják. (Bajor Andor: Úszólecke a Körösön, Király László: Fény hull arcodra, édesem Lászlóffy Aladár: A máglya, Sütő András: Kék álhalál, Székely János: Pálinkás, Szilágyi István: Mesterek balladája stb.)
Összesen huszonhárom szerző kapott helyet a kötetben. Van közöttük néhány olyan ígérete az erdélyi magyar prózának, akiket talán túl merész bizakodással soroltak ide, rangos mesterek mellé, az antológia szerkesztői, és – amint ilyen esetekben történni szokott – akad pár bántó (esetleg figyelmetlenségből fakadó) mellőzés is. (Sigmond István, Nemess László, Lászlóffy Csaba neve jut eszembe hirtelen, ha a hiányzókra gondolok.) De a legfájóbb azoknak az íróknak kimaradása, akik az elmúlt években különféle okok folytán idegenbe távoztak Erdélyből, Romániából. Igaz: kifejezetten mai erdélyi elbeszélők antológiája a Kék álhalál. De miért ne volna erdélyi író – ma is, változatlanul – például Bodor Ádám és Vári Attila, Csiki László és Kocsis István, s nem utolsó sorban maga Veress Zoltán meg Telegdi Magda – attól függetlenül, hogy mely ország mely helységében van jelenleg bejegyzett lakhelyük? Tudom, hogyne tudnám: nem először nézünk szembe ezzel az ágas-bogas kérdéssel. A megnyugtató tisztázás egyre várat magára...
Némiképp meglepő lehet, hogy milyen benyomása támadt Veress Zoltánnak, amikor végigolvasta ezeket az írásokat. Meglátása szerint alig van bennük politikum. „Amit rögtön hiányolunk is – mondja –, hiszen majdnem mindnyájan emigránsak vagyunk, s mint ilyeneknek, a politikum szférájában él, valósul meg, bontakozik ki, mutatkozik meg az identitásunk; ezért aztán néha már elfelejtjük, hogy vannak helyek, a költővel szólva ’vannak vidékek’, ahol egyszerűen élni is: politikum.” Figyelemre méltó észrevétet. Különösképp, ha tekintetbe vesszük, hogy sokan és sokszor túlzottan politizálónak minősítik irodalmunkat – most, a kilencvenes évek elején ugyanvalóst. Vitatkozni, eszmét cserélni erről valóban lehetne, sőt kellene. Mint még egyebekről is...
NAGY PÁL