Szász János
BERTUS (Emlék)
Egyszerű a történet, de kissé bonyolultan kezdődik. Volt apámnak egy második vagy sokadik unokatestvére, Feri bácsi, akit talán azért is érzett közel magához, mert együtt szolgálták a császárt és királyt az olasz fronton. Volt egy fia, Jenő, egy román asszonytól, akitől elvált. A fiút neki ítélte a törvény. Az aszszony később férjhez ment egy szász patikushoz, akivel még a háború előtt kiment Németországba 1968-ban meglátogattuk őket, a festőinél is szebb Tegernsee partján laktak, ahol valamikor a német filmcsillagok és a náci főkolomposok villái sorakoztak. Közben a megszállt Lengyelországban volt patikájuk, 1945 után lágerbe kerültek, a nácitlanításkor apám igazolta, hogy Ottó (a patikus) sohasem volt a Nemzeti Szocialista Párt tagja.
Feri bácsi új asszonyt hozott a házhoz. Én váltig azt hittem, a felesége, de anyám elmondta, hogy Bertus néni német (úgy beszélt magyarul, hogy soha nem gondoltam volna). Feri bácsi meg zsidó, és a törvény tiltja a vegyes házasságokat. Így éltek akkoriban Temesváron magyarok, románok, németek, zsidók. Miskovics Pityu bácsi zsidó, Gacka bácsinak magyar volt a felesége. Akkoriban még mindig nagy szerepe volt az emberek életében – maga volt a szórakozás fő formája – a kártya. Bridzs, römi, pinokli, alsós, kanaszta gyűjtött állandó partnerekként egy asztalhoz különféle nációk vagy egyházfelekezetek fiait, lányait, akik dehogyis törődtek azzal, miféle eredet volt egyik vagy másik, verték a blattot, s azzal kész. Az a világ nincs többé. Akkor kezdett süllyedni, amikor e cselekménytől ment történet elkezdődött. Nálunk a családban az volt a szokás, hogy az unokatestvérek szombatonként körforgásosan egymásnál aludtak. Hadd tanuljon meg a gyerek idegenben viselkedni, más ízű kosztot enni, más ágyban aludni...! Így hát én minden hó első szombatján Géza nagybátyám Viktor fiánál, második szombaton Feri bácsiéknál, Jenő unokabátyámnál aludtam, a harmadik, illetve negyedik szombaton rendre-szerre ők aludtak nálunk. Kalandos kirándulások, vagy/és vendégfogadások ezek, kamaszok vad titkaitól sűrű éjszakákra virradó hajnalokon aludtunk el, álmaimban átszüremkedett titkaink világa.
Jenő unokabátyámnál, vagyis Feri bácsiéknál ismerkedtem meg közelebbről a ház új asszonyával, Bertussal, aki ugyan már járt nálunk römizni, de engem a kártya sohase érdekelt, ha kezdték keverni a köveket, elbúcsúztam és elmentem lefeküdni. Azt nyilván észrevettem, hogy Bertus ugyancsak csinos asszony, az is feltűnt, hogy jókedélyű, csattanós kedvű, már-már hangoskodó, de mindenki szerette, humora volt, csípős nyelve, vágott az esze.
Amikor náluk voltam soros, vasárnap délelőtt, úgy tizenegy tájt ő ébresztett bennünket, én voltam a kisebb (12 éves), megsimogatta a fejemet, és elhajtotta gyengéden a paplant. „Felkelni, hétalvók! A konyhában kész a reggeli.” Azzal otthagyott, de körülölelt testének és parfümjének illata, és hajamon továbbra is éreztem keze simogatását. Amikor kimentem a konyhába, odamentem hozzá, és megcsókoltam az arcát: illatától szinte elszédültem. Gyönyörű fehér bőre volt, világoskék szeme, szőke haja, mint a legtöbb sváb lánynak-asszonynak Temesváron, de ama többiek leginkább teltkarcsúak voltak, ő viszont nyulánk, hosszú lábú, érzékien telt mellű. Ő lett az első szerelmem. Soha senkinek meg nem vallottam, sőt későbbi szerelmeim és házasságaim zűrzavarában teljesen meg is feledkeztem arról az első tűzvészről, s csak lobogásaitól számított negyven év múltán, egyszer ott ültem Bertusnál látogatóban, s valahonnan a tudattalan mélyből vagy a társítások magasából képek emelkedtek-hulltak a szemem elé, érezni véltem Bertus kezét, amint megsimogatja a fejem, és az a régi elvarázsolt illat elöntötte a szobát. És akkor azt mondtam. „Tudod, hogy szerelmes voltam beléd?”
Az igazság szerint a tűzvész múltán jött a kiábrándulás. De nem (csak) azért, mert minden kamasz szerelme szalmaláng, hanem mert én közben fölényeskedő serdülővé cseperedtem, aki minden felnőttet, aki megfordult szüleim körében, lebecsült, sőt megvetett, mert vegetáló százlábúaknak vélte őket. Amikorra ez a gőgöm is elmúlt, visszapörgetvén azokat az éveket, egyszer megállítottam a képkockákat Z.-nél, akin zöldfülűként csak nevettem. Z. mérnök volt, két nagy fiú apja, de elvált a feleségétől, mert szerelmes volt Ella nagynénémbe, Géza bátyám feleségébe. Úgy gondolta, legalább egyikőjük legyen szabad. De Géza nagybátyámék 1939-ben kivándoroltak Ausztráliába, ő persze, utánuk akart menni, de kitört a háború, utazni nem lehetett. Z. elhatározta, hogy kimegy Palesztinába, onnan majd könnyebb lesz eljutnia Ausztráliába. Felverekedte magát arra a török hajóra, amely Konstancából indult, hetekig tartott, amíg átjutott a Dardanellákon, végül a szabad tengeren felrobbantották a németek. Néhány tucat embert mentettek meg a halászok, Z. közöttük volt. De persze, Palesztinából se tudott kijutni Ausztráliába, a nagy tengereken, óceánokon akkor már éppúgy dúlt a háború, mint a szárazföldön. Z. megérte a háború végét, de sohasem tudott annyi pénzt öszszegyűjteni, hogy kiutazzon Ausztráliába. Meghalt anélkül, hogy valaha is viszontlátta volna szerelmét. Amikor megtudtam e történet végét, megértettem, bár későre, az elejét. Egyébként ez a történet is ama világ süllyedésének egyik fejezete Z. ugyanis nem volt zsidó, bár ha az lett volna, a háború abszolút pusztító jellegén nem változna semmi.
Miskovicséknak két fiúk volt, a kisebbik, Öcsi jó barátom volt. Öcsit megverték az iskolában, mert zsidó, megverték a zsidógyerekek a parkban, mert keresztény. Akkor már 1940-et írtunk, s a régi világ javában süllyedőben volt. Öcsiből zárkózott, hallgatag gyermek lett, barátaitól eltávolodott, tőlem is. Ha nagy ritkán találkoztunk: hallgatott. A háború után elvégezte a Műegyetemet, Resicára került, ki akarták nevezni a gyár főmérnökének. Nemrég nősült, német lányt vett feleségül, közölték vele, hogy az asszony egész családja kivándorolt Nyugat-Németországba, és ez összeegyeztethetetlen a főmérnöki státussal, hacsak, hacsak nem lép be a pártba Öcsi hallgatott, dolgozott, és hallgatott harmincöt éven át. Nyugdíjazásának másnapján beadta a rendőrségen a kivándorlási iratait. Most valahol Némethonban barkácsol, hallgat tovább, de szabadon.
Én aztán elkerültem Temesvárról, de valahányszor hazamentem, kötelező volt Feri bácsit és Bertust meglátogatni. Jenő már rég megnősült, ő is a Műegyetemet végezte el, rég a maga életét élte. Feri bácsit nem sokra becsültem, nevetséges, semmitmondó bölcsességei, parlagi cinizmusa bosszantott. A bőrszakmában dolgozott, saját üzlete is volt hosszú évtizedekig, amit persze államosítottak. Néhány hét múlva jelentkezett a cipőgyárban, tizenöt évig a cipőfelsőrész szabászati osztályán dolgozott. Fölnéztem rá, addig lusta haspóknak hittem, döbbenten tapasztaltam, hogy nem csak a kamasz igazságtalan, de az előítéletektől félvak fiatalember is, aki akkor voltam.
Az idő, jó szokása szerint, múlt, és Feri bácsi meghalt, majd elpusztult tizenhat éves macskájuk is. Bertushoz odaköltözött vénlány nővére, Ari, aki hosszú évtizedeken át különféle irodákban az írógépet verte, és teljesen megsüketült. Pompás, szürrealista beszélgetéseket lehetett vele folytatni, a süketség oly hirtelen érhette, hogy még a mások szájáról sem tanulta meg leolvasni a szót, így hát kérdezett, válaszolt vagy mesélt, magyarázott és emlékezett, teljesen függetlenül attól, amit kérdeztek tőle vagy amiről a körülötte lévők beszéltek. Ezek a szövegek, az övéi és a többieké óhatatlanul találkoztak, keresztezték egymást, vagy meglepően egymáshoz illeszkedtek, hogy azután ismét szétváljanak, de azért mégis megőriztek valami laza egységet az összefüggések abszolút törvényének jegyében. Bertus panaszkodott rá, amiért rákapott az ivásra, szomszédokat szalajtott rumért vagy likörökért, az üvegeket pedig az ágy alá rejtette. Éjszaka ivott, másnap délig kialudta mámorát. Szelídebb szenvedélye volt a családi fényképek szemrevétele, a képeken feltűnő leginkább már árnyalakok akkurátus azonosításának kíséretében. Szinte naponta végiglapozta a családi albumokat, kiürítette és végigmustrálta a fényképekkel teli fiókok tartalmát. Tőlünk is állandóan fényképeket követelt, s ha véletlenül volt nálunk néhány, boldog örömmel hajolt föléjük – rövidlátó volt –, és egy-egy csókot lehelt rájuk. Amikor hazamentünk, a Coronini térről még felpillantottunk ablakukra, ott könyököltek mind a ketten és integettek. A szép, kései szecessziós épületekkel ékes tér végében magasodott a Milleniumi templom, Ybl Miklós tervezte.
Aztán már csak Bertus integetett, ha elmentünk, de már mi sem voltunk hármasban. Apám nem volt köztünk, kettesben Anyámmal ejtettük meg az obligát, de mégsem kényszerű látogatásokat. Amikor Anyám lebetegedett, egyedül csengettem be a Stefánia palota első emeleti, kettes számú ajtaján. Míg Bertus kávét főzött, ültem egyedül a kényelmes bőrfotelben, néztem a szobát, amelyet meghagytak neki, a díványt, ahol valamikor gyerekkoromban szombat esténként aludtam, a falon a nagy képet a pusztán robogó szekérrel, a pántlikás lovakkal és legényekkel. Bertusnak már egyensúlyzavarai voltak, szép arcbőrét beteges pír öntötte el az arcideggyulladások kezelése nyomán. „Hanem tudod-e – mondta büszkén –, még mindig van két römipartom.”
Akkor már rég értettem, hogy a játék védekezés is lehet, sokszor a veszedelem, máskor a halál ellen. És egyebet is tudtam már. Anyám mesélte, hogy Feri bácsi, amikor munkaszolgálatra vitték, eltűnt, és Bertusnak hónapokig semmi híre nem volt felőle. Előbb a bukaresti hivatalokat járta végig, de semmit sem tudott meg, azután sorra végigvette a munkatelepeket, míg végül a Temesvárhoz viszonylag közeli Balotán rálelt. Kiverekedte – talán a szépasszonyt se akarták visszautasítani a tiszt urak –, hogy Feri bácsit egy hónapra szabadságolják, mert csomagot nem kaphatott, lefogyott, betegesen sovány volt. Senki sem mert ellenkezni az igazolványa, de nyilván a kinézése szerint is német hölggyel. Aztán megszerezte neki a felmentési igazolványt. Végül 1944-ben már bújtatta, méghozzá Arinál, akinek akkor külön lakása volt.
Mostohafia, Jenő, már rég kivándorolt Németországba. „Miért nem mégy te is?” „Tudom, mindent tudok – válaszolta. – De azok után, ami történt, én nem mehetek.”
Néha eszembe jut, és messziről hallani vélem kavargó römikövek koccanását.