Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. január, V. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Lakatos Mihály

Lakatos Mihály
TETEMEKREHÍVÁS
Gyertyaláng, tömjén, krizantém nincs.
Ez egy másik november másodika.
Ez egy másik gyertyaláng.
Ez egy másik tömjén.
Másik krizantém.
Géza, a hajdani fakó ruhájú, mindig juhszagú pásztorgyerek már rég halott. Én legalábbis évek óta nem találkoztam vele, s a téli estéken érkező vendégek, akik mindig hosszasan döngetnek az előszobaajtó előtt, hogy a havat leverjék a csizmájukról – nos, ők sem hoztak hírt felőle. Előbb megfakult, majd kikopott az életemből. Zoltán is csak akkor támadt fel néhány percre, amikor valaki a gyászjelentést a postaládámba dugta. Akkor néhány pillanatra megjelent előttem az arca, majd a szoba, amelyben mint zenekaralapító kerestem fel egyszer, és ő áron felül próbálta eladni kezdetleges gitártudását. Meglátod – bizonygatta, még a nemrég látott ABBA-film hatása alatt –, egy év múlva menedzserek keresnek föl, és külföldi koncertekre fognak szerződtetni bennünket. Pillantásom az egyébként remek és vadonatúj gitárról, mely valahol a lelke mélyén rejlő virtuozitás felé vezető utat csökönyösen elzárta Zoli elől, önkéntelenül a lábfejére siklott, s a lyukas zokni látványa valahogy elvette a kedvemet az egésztől. A gyengén megvilágított szoba szűk lett – szükségét éreztem egy csontropogtató nyújtózkodásnak –, s amikor (józanságom megőrzendő) sürgősen elbúcsúztam, már a küszöbön tudtam vagy inkább éreztem, hogy az út hazáig meglehetősen sáros és nyomasztó lesz. És valóban, a szomorú kisváros cigarettára gyújtott, s olyan nekikeseredetten eregette a bodros füstöt, hogy a talicskázó kőműves nem látott a talicskájáig, s időnként kénytelen-kelletlen előre ment kitapogatni a következő útszakaszt. A taknyos járdák idegesítően szortyogtak a csizmám alatt, de Zoltán temetése aztán egy napsütötte augusztusi napon volt, amikor a fekete öltöny olyan forróságban tartotta a testemet, mintha kéménylyukba bújtam volna. Zsebkendőm nehezen birkózott a hajam tövétől eredő egyre bőségesebb nedvekkel, a szövetkabát kemény gallérja pedig vörösre horzsolta a nyakszirtemet.
Megőrültél?! – ordított rám az őrmester, amikor rajta kapott, hogy a furunkulus helyén maradt nekivörösödött lyukat pátyolgatom a fülkében, – Tudod, hogy ez mivel jár?!
A deréköv horzsolta föl... – próbálkoztam valami szánalmas magyarázattal, mert képtelen voltam a durva hangnem mögött rejtőzködő féltő aggodalmat felfedezni, pedig nyilvánvaló, hogy ott volt, ott kellett lennie, mert ha nem, akkor meg végképp zavarban vagyok, és nem értem, hogy mi célból mesélte el olyan részletesen egy távoli rokona esetét (és itt megkönnyebbülten sóhajtott, mintha ez a minősítés a veszélyt térben is eltolta volna elég meszszire ahhoz, hogy a saját lábán jöhessen, de elég közelre ahhoz, hogy a híre még idejében eljusson őhozzá), aki hasonló előzmények után egy elrákosodott sebhellyel maradt a fenekén, úgy, hogy történetének a végére még a legnekivadultabb ponyvaíró sem tudott volna happy endet kanyarítani.
– Jelentkezz Récénél, hívat! – sürgetett Aurél egy este, amikor a csapat a hegyekben sátorozott, s a kimerítő hadgyakorlat után éppen a jól megérdemelt borosfiaskót csókolgattuk szájon a fiúkkal. Az altisztek a tűz körül heverésztek.
– Vigyázz! – vezényelt Réce, az őrmesterünk. – Azt mondd meg nekem, hogy ki volt Papp Laci!
Elvörösödtem. Furcsán ejtette ki a nevet, de érthetően. Csak azt nem értettem, hogy tulajdonképpen mit akar.
– Ökölvívó – mondtam halkan. – Magyar ökölvívó.
Az őrmester harsány röhögésbe fogott.
– Na ugye! Ugye, hogy megmondtam. Sîngele apă nu se face. Lelépni! Leverten kullogtam vissza a fiúkhoz, és attól a perctől kezdve igyekeztem úgy intézni a dolgaimat, hogy Récének ne kelljen többé a szeme közé néznem. Mert úgy éreztem, hogy üldöz vagy legalábbis üldözni fog. Mintha a kettőnk közti különbség ott, abban a percben született volna meg azzal, hogy kimondta. Hogy minden kétséget kizáróan nyilvánvalóvá tette. Pedig nem volt igaz, hogy üldözött volna. Nem bánt rosszabbul az átlagnál velem sem. Csupán azt a jelenetet, ott este a tábortűznél, azt nem tudtam többé a helyére tenni, egyszerűen nem fért bele a kufferembe. Akárhányszor magához hívatott később, soha nem volt egyedül, soha nem voltunk magunkban. Mindig ott ült szelíd mosolyával és kesztyűs kezével a vállán, ő: a harmadik.
A huszadik hónap végén, búcsúzáskor mindenkivel kezet fogott. Amikor hozzám ért, jól begyakorolt mozdulattal (a félszegség látszatát mindenképp igyekezvén elkerülni) kezet nyújtottam. Magához húzott és megölelt. Azóta, attól a naptól kezdve ő is halott.
– Itt a levél – nyújtott át egy szabvány borítékot valamikor december derekán, mintha tudta volna, hogy – a látszat ellenére – ez nem egy akármilyen levél, hanem „a” levél, amely (és akkor az elolvasása után én is így hittem), hosszú időre meghatározza a sorsom alakulását. Tulajdonképpen mar akkor letaglózott (soha nem láttam, hogy miként sújtanak le egy levágásra kiszemelt ökörre, de tudtam, hogy valahogy így kell az történjen) a név, amikor a fehér lap alján megpillantottam. Így aztán olyan meghitt családi légkörben zajlott le a szilveszter, amelyet apám ellenpontozgatott itt-ott, például amikor a magyar éjfél után húsz perccel anyám után érdeklődtem a konyhában, hogy: „mi az isten f...t kell annyit mosogatni szilveszter éjszakáján, amikor holnap is megkapod?!” Durrant a pezsgő, és visszhangzott a durranása, nem az agyonzsúfolt szobában, hanem az én frissen meszelt és bebútorozatlan lelkivilágomban, amely (mondom: azt hittem) soha többé nem tehető már lakhatóvá. Évekkel később (amikor a Nyuszi terpeszkedett már benne) döbbentem rá, hogy tulajdonképpen ezek a kopár, szűz falak a legalkalmasabbak arra, hogy magukba fogadják lihegve az élet ritkán és csak kevesek által észlelhető harmóniáját, hogy majd megsokszorozva lövelljék vissza, s ragadják a mélybe csodálatos fúgáikkal az arra érdemesülteket. Az akkordok mélysége fölmérhetetlen.
„Majd te is megtanulsz úszni” – vigasztalt dideregve a Nyuszi, s én eltűnődve csókoltam meg nedves orrát, majd huszonnyolc nyár melegével szárítgatni kezdtem a testét, amelyről gyöngyözve pörögtek alá a hangjegyek, és gyűrtek sötét, diszharmonikus tócsává lábunk előtt.
Az a másik, a fehér levél szerzője – mondják – a halála után férjhez ment, és szült egy transzcendens csecsemőt, mely arról ismerhető fel, hogy pont úgy rí, mint a másik.
Jómagam, a hajdani gátlásos suhanc, a mindig borzas fejű könyvmoly már rég halott vagyok. Én legalábbis évek óta nem találkoztam magammal, utoljára akkor, amikor Vince sikeres felvételim örömhírét közölte telefonon. Akkor éjszaka nyomom veszett.
Nem sírtam, nem hisztiztem.
Tudtam: így van ez jól.
Csak néha kételkedem ebben, és olyankor üldözőbe vesz, majd elfog a nyugtalanság. A mégisek primitív törzse pedig válogatott kínzásoknak vet alá.
Ja persze. Egyszer nemrég még megpillantottam magam: a füvészkertben ültem egy padon, és elmélyülten csókolóztam egy lánnyal. A csókok mélysége fölmérhetetlen.
Mire fölbukkantam, már nem voltam sehol...
De nem. Visszagondolva a történtekre, talán mégsem ilyen hirtelen ment végbe a dolog... Előbb megfakultam, majd kikoptam az életemből.
Tragikus lassúsággal.
Gyertyaláng, tömjén, krizantém nincs.
Ez egy másik november másodika.
Ez egy másik gyertyaláng. Ez egy másik tömjén.
Másik krizantém.
És egy másik nincs.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék