Salat Levente
Salat Levente
PHILIPPICA AZ IDŐ ELLEN
Bogdán Lászlónak és Farkas Árpádnak ragaszkodással
Elhangzott az Éneklő Borz II. árfolyamának 3. számában.
Fordul a kor, lazul rajtunk az Idő markának szorítása. Ködbe vesznek a
vízválasztók, elmosódnak az egykori frontvonalak, az ellenállásban egymásnak
hátat vető gondolatok széthullanak, mint a rosszul kötött kéve vagy az abroncs
nélkül maradt hordó dongái, korábbi ellenségek fölfedezik egymásban a közös
érdeket, társak írásban és Gondban egymás ellen fordulnak, a szükség által
összerántott, a kín által simára csiszolt gondolatrendszerek felületén
szétfutnak a kétely hajszálrepedései. Nyakunkon a szólásszabadság
parttalansága, amikor is a szó már nem ér föl a tettel, amikor is a szólás
bátorságát – amely a szándék által kiválasztott keveseknek adatott csak meg
egykoron – most a tett bátorságának kellene követnie.
Megrázó dolog látni, végignézni, hogy nagy írók alól hogyan fordul ki a kor.
Szolzsenyicin, Michnik, Havel, Csoóri, Konrád, Sütő. Írók az Idő markának
lazuló szorításában, az ellenállás kínjai között fogant átkoknak és
fogadkozásoknak való megfelelés nehéz kényszerében. Múltjukhoz, nagyságukhoz
méltatlan tétovaságok, ijesztő kihívások és kísértetések, megalázó helykeresések
közepette, a közélet és a nyilvánosság átpolitizált hínárjában, a hozzájuk
fogható, fennhangon megnevezhető ellenség után való kutakodásban – a
fölülemelkedés méltósága, az (átmeneti) hallgatás bölcsessége és a végső ítélet
fellebbezhetetlensége megadatik-e nekik vajon?
Amit írtak, senki nem veheti el tőlük: előbb hal ki az emberiség, mint
dicsőségük az emberek emlékezetéből – mondhatjuk Velleius Paterculus után
szabadon.
Amikor fordul a kor, az írót és közönséget (közösségét) közös bűvöletben tartó
egynemű(sítő) közeg széttöredezik, a szavak, mondatok elkezdik élni önálló,
kontextustól független életüket, fokozatosan lekopik róluk az összeesküvő
ellenállás által rájuk aggatott többletjelentés, és – az írói szándékot magára
hagyván, az ellen fordulva valamelyest – azt kezdik jelenteni újra, amit a nagy
kisajátítások előtt jelentettek mindközönségesen. Erre figyelmezve olvassuk
most fennhangon a Psalterium Hungaricum sütői parafrázisát az 1970-es évek
közepéről, a „Nagy Nyomorúságok esztendeiből”, amelynek első sora így hangzik:
„törd meg, Uram, azoknak fogait, kik ellenünk tusakodnak”. Olvasom tehát a
Psalterium Hungaricum Sütő András által valamikor a 70-es évek közepén jegyzett
parafrázisát:
„… törd meg, Uram, azoknak fogait, kik ellenünk tusakodnak; kiknek szájából,
mint rókalyukból, büdösen jönnek elé a tisztának és illatosnak mondott szavak;
torkukból, mint koporsóból hengerednek elé, nézd, Uram, e nyitott szájakat!
Öklendeznek, agyarkodnak, iszonyatos, sivó oroszlánok; láttukon csontjaink
helyükből mozdulnak, szívünk viaszként megolvad, beleink üszkösödő sebek;
felzabálnak bennünket, Uram, tömik velünk a bendőjüket, velünk és gyermekeink
gyermekeivel; rendezd úgy valamiképpen, akadjunk torkukon; és ha kiköptek,
vegyél a te szárnyadnak árnyékába; haragos orcádnak puszta színe őket
megemészti, ha nem óhajtanád orcádnak színét rájuk pazarolni: íjadat vedd elé,
azt is megmondanók, hová célozz, Uram, egyenest az álnok szemük közé; de jól
nézd meg őket, formájuk és nemük változatos; dühös bikák vettek minket körül,
lányaink sírnak alattok; orrszarvúak is vannak közöttük, veszettül fújtatnak
ellenünk, és bármerre nézünk: erőnk, mint a cserép; nyelvünk az ínyünkhöz
száradott, kezeink, lábaink átszúrva, ruháinkat a latrok széjjelosztogatták
magok között. Hol késik, Uram, a bosszúállásod? Egyetlen szavadba kerül, s
ember és szarvas idétlent szül e világra. Perelj, Uram, perlőimmel; szeleiddel
őket megfutamítsad, ellenünk font hálóikba gabalyítsad; rontsd meg karjukat, ha
már levágni nem akarod; az igazságot te igen szeretőd, a hamisságot viszontag
gyűlölöd. Valóban gyűlölöd? Akkor tegyél is valamit érettünk! Kelj fel tehát,
ne aludjál; öröködbe, ím, pogányok jöttek és elszaporodtak, mert őhozzájuk volt
jókedved, miközben hasunk és reményünk a földhöz ragadott; Dávid fiad, szorgos
gyülekezeted, szitkos szájú pogányok kényére jutott; selyembe göngyölt nyelvük
akár a tőr, s minden beszédjük mordályság; egyedül a te kezed szabadít meg
minket; mint a kiöntött víz fognak szétloccsanni a gonoszok, s vérükben, Uram,
a lábadat megmoshatod; kiáltásunk halld meg, Isten, vedd füledbe a mi
könyörgésünket; lelkünk színéig értek már a fullasztó vizek; apaszd, Uram, a mi
nyomorúságunkat, engedd szóhoz jutni szánkban az éneklést; kétfelé
választhatnád még egyszer a tengert, de jobb kezed a kebeledbe dugva, nem
látjuk már jeleit erődnek, s közöttünk immáron nincs próféta. Átkaink özönvize
után ki fogja hát szárnyára bocsátani a reménység és megnyugvás olajágas
galambseregét? Mindhiába, hogy szavunk, mint a kohóban tisztított, hétszer csapolt
ezüst, nyelvünk, a galambszárny-szépségű, árvaságra ítéltetik, mert közöttünk
immáron nincsen próféta.”
Ma, amikor már nyíltan lehet nevén nevezni a „gonoszt”, amikor tudni illik,
hogy hányadán is állunk a „szitkos szájú pogányok” seregével, amikor az Úr
engedné „szóhoz jutni szánkban az éneklést”, és nem lehet mindazonáltal
elfojtani a sejtéseket arra vonatkozóan, hogy hol késik „a reménység és
megnyugvás olajágas galambserege”, ma tehát, a kor fordultával, látnivaló, hogy
milyen nehéz megfelelni ezeknek a mondatoknak. Látnivaló, hogy ezeknek a
mondatoknak egyedüli esélye múlttal, a korforduló előtti időkkel való
cinkosság: ahhoz fűződő érdek, hogy a kárhoztatott állapotokból valami legalább
érvényben maradjon. Valami, ami fölment a tettek bátorságának kényszerűsége
alól, valami, aminek okán be lehet érni újra a szavak bátorságával.
Aligha van nagyobb zsarnok, mint az Idő, amely így képes kiforgatni értelméből
egy elszakadt nemzetrész veretes szavakba öntött tragédiáját.
Korok találkozásakor, különböző világok határmezsgyéjén be-beköszönt időnként a
philippicák ideje. A philippicák idejére az jellemző eredendően, hogy a zsarnok
meghalt ugyan, de a zsarnokság megmaradt. Az emberek mozdulataiban, a lelkek
ritkábban használt zugaiban, rutinos gondolatmenetekben él tovább, és zajos,
jövő-menő akarnokokban, akik leleményesen sáfárkodnak a zsarnok hátrahagyott
örökségével. Akik mindegyre próbára teszik a megváltozott viszonyok és a
kiújult kollektív akarat állóképességét, és kuncogva lesik-figyelik, miként teljesedik
be a egyetemes jóért folytatott naiv küzdelem fölött a legnagyobb zsarnok, a
Idő akarata. Az Időé, aki válogatás nélkül kergeti alanyait a történeti
szükségszerűség labirintusában: kevert etnikumú vidékeken a születendő
gyermektől nem kérdezi meg, hogy milyen anyanyelvet szeretne magának, és a
nemzeteket, nemzetrészeket vaksággal veri meg időnként, hogy hatalmas károkat
tegyenek magukban akkor, amikor a legelvitathatatlanabbaknak hitt igazságok, a
legkétségbevonhatatlanabbnak vélt jogok és legszentebbnek érzett eszmék
megszállottságában cselekszenek. Amikor legutóbb fordult ki a nagy írók alól a
kor, a romániai magyarság számára – a 75 évvel korábban elszakadt
nemzetrészekkel együtt – adatott egy újabb, drámai lehetőség. Az utolsó talán,
ha tekintettel vagyunk az idő fölgyorsult ritmusára és a nemzetek, nemzetrészek
sorsát intéző folyamatok és módszerek agresszív jellegére. Akkor látni lehetett
hirtelen, hogy a Psalterium Hungaricumot parafrazáló írói attitűdnek fontos
szerepe van az általa kárhozatatott állapotoknak a fenntartásában, folyamatos
újratermelődésében. Az ellenállásra buzdító, mozgósító felszín alatt ott volt
(van) ugyanis az evidencia, hogy a kisebbségi lét állandó hadiállapot, az
idegek kiúttalan állóháborúja. Ami egy írónak jól jön ugyan, de kollektív
egzisztenciát alapozni rá aligha lehet. Innen már csak a konzekvenciákat kell
(kellett volna) levonni. A kisebbség kollektív önszemléletére, céljainak
újrafogalmazására, helyére vonatkozóan a világban. Leszámolni a történelmi
jóvátételre kalkuláló, a magáén való kitartásra buzdító, mindent mindig elodázó
passzivitás zsákutcás öncsalásával. És elkészíteni – végre – a megmaradásért a
körülmények által követelt ár költségvetését.
Paradigmaváltásra rendszerint philippicák idején, korok találkozásakor nyílik
lehetőség. A paradigmaváltás lényegét tekintve... stb. stb. (Itt most további
mondatok következnének. Mondatok, amelyek egybevágóaknak tűnnek a világgal
Kolozsvárott, enyhe rosszallást váltanak ki Marosvásárhelyen, és
végigmondhatatlanok Csíkszeredában vagy Sepsiszentgyörgyön. Mert mit jelent
például az a szó, hogy paradigma a Szent Anna-tó partján, 1993 augusztusának
egy verőfényes szombat délutánján? Egy kéznél levő és nyomban példával is
illusztrálható lehetséges válasz szerint a paradigma az, ami ott és akkor a
tótól, fáktól, nyüzsgő emberektől, az egész valószerűtlen világtól elszakadt,
egymást tépő három férfiún beteljesedett: a szótértés drámai lehetetlensége
azok között, akiket különböző paradigmák tartanak uralmuk alatt. Mert a paradigma
kényelmetlen természetű. Még annyira sem lehet váltogatni, mint a
meggyőződést.)
Az Időre figyelmezzetek mindezekért, összeírt atyák. Nem lehet egyszerre akarni
a múltat és a jövőt.
