KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
A szeretet vándora
Jékely Zoltán olyan költő, akinek verseihez fölösleges a lábjegyzet. Ő maga minősítette líráját életrajzi szerkezetűnek, folyamatos énregénynek. Vagyis tiszta költészetnek, amely a pontszerűség tiszteletben tartásával egy jól kivehető vonalat követ. Ez utóbbi természetesen nem Jékely-mondat; tőle ugyanis távol állt minden teoretizálás, doktrinérség. Költő volt, így egyszerűen. Született költő. Aki – ráadásul? – beleszületett a költészetbe. Apja, Áprily Lajos, a legtranszilvánabb költők egyike, a két világháború közötti híres erdélyi triászból (Reményik Sándorral és Tompa Lászlóval), nyilván irodalmi légkört vitt otthonaiba, Nagyenyedre, Kolozsvárra, Budapestre, illetve Szentgyörgypusztára. De Jékelynek ez sem ártott meg. Sem úgy, hogy apja árnyékában nőjön fel, sem úgy (erre is volt, van példa a magyar irodalomtörténetben), hogy tudatosan távolodjon, forduljon szembe a hazulról hozott irodalomszemlélettel.
A költő Jékely önregénye természetesen kezdődik Áprilyval – a mindent befogadni akaró természetszeretettel s a hagyományok tiszteletével, ez azonban nem köti gúzsba. A magyar művelődés évszázadait nem a görögök, a latinok vagy a modern franciák, olaszok ellenére éli meg, a régi és új nem ütközik benne: Széchenyi István megfér Dantéval és Goethével, Calderon Alfred Jarryval, a ma reneszánszát élő Übü király szerzőjével. S a legnagyobbak közelségében is önmagát éli, építi. Ami, gondolom, úgy volt, úgy maradt lehetséges (hiszen még Babitsnak is mennyi gondot okozott!), hogy a Petőfiével vagy a Burnsével hasonlítható életszeretet töltötte el ós életformájává tudta tenni a verset. Így kell érteni lírája életrajzi szerkezetét, a rejtőzködést nem ismerő vallomást.
Azt merném mondani, hogy költészete fő műformáját, az elégiái is apjának köszönheti. Ám nem feltétlenül Áprilynak, a lírikusnak, hanem a helyét kereső családfőnek, aki a jobbat, legalábbis a biztosabbat célozva meg, a gyermek Jékelyt a legérzékenyebb életkorban új meg új helyzet elé állította, a beilleszkedés megújuló próbáit mérte rá. De az elszakadni nem tudás, illetve nem akarás érzését is – vagyis a frusztrációét (modern kifejezéssel ez a neve, erről van szó!), szelídebb irodalmisággal: az elégiáét. Amit aztán a saját útját járó író megtetéz a maga választásaival, sűrű utazásaival (Erdélybe, Itáliába, Franciahonba), vissza- és újra visszatelepedéseivel – főként pedig a napokba, órákba, percekbe sűrített ingajárataival otthonai között. Holott egyetlen igazi otthona volt. Erdély Költészetének ez a haza, kertje, sírkertje – innen nincs szabadulása. Jékely Zoltán pontos, megbízható monográfusa, Pomogáts Béla egyetlen dologban téved kismonográfiájában: amikor könyve egyik fejezetcímében „Közjáték Kolozsváron”-t emleget. Nem, a többi volt a közjáték (személyesen is tanúsíthatom, de ennél lényegesebb az életmű tanúságtétele), függetlenül attól, hogy élete 69 évéből hányat töltött a Szamos, a Maros, a Kalota (vagy a Duna) mentén.
Igen, Jékely a legerdélyibb költőnk – noha nem transzilvanista. Hagyományőrzőként a modernek közé tartozik, a filozofáló modernek közé, akinek számára a lét itt-létet jelent, miközben Európában és világkultúrában gondolkodik. A marosszentimrei református templom tizenegy zsoltáréneklője s a velencei Szent Márk tér építészeti pompája, Róma vagy Párizs éjszakája nem választható szét ebben a poézisben, mint ahogy a tragédiákkal való együttélés sem ébren és álomban s a szüntelenül megújuló vágy, a júliusi csillagszámláló éjjelek hangulata. Van-e erdélyibb érzés, magatartás, mint a provincia tudomásul vétele s a kitörni akarás belőle? A hűség és hűtlenség megszakítatlan birkózása? Ami – Apáczai vagy Jékely módján – mégiscsak a hűség győzelmével zárul.
Jékely Zoltánt, huszonkét esztendővel egy budapesti kórházban (ágyban, párnák közt) bekövetkezett halála után, nyugodtan visszahonosíthatjuk. Erre várt egész életében. Ez a visszahonosítás természetesen nem jelenti magyar irodalmi polgárságának és európai, azaz világútlevelének visszavonását.
(A többi részletkérdés, valóban a lábjegyzetekbe tartozik.)
KÁNTOR LAJOS