Platón elképzelt utolsó dialógusa
„Non multa sed multum,
non nova sed nove”
– Mi, emberek, rossz szokásból, általánosítunk, mikor társainkról beszélünk. Teszi ezt egyaránt tudatlan és bölcsnek nevezett.  De ha egy kereskedő becsap, ez még nem azt jelenti, hogy minden kereskedő tolvaj. Természetesen, abszolút igazság nincs, de nekünk, európaiaknak alapvető hibánk, hogy ezt akarjuk megismerni.
– Jól mondod, újságíró, nekünk is van egy elfoglaltságunk.
– Azt, hogy óvakodjunk az általánosításoktól, értem, de hogyan sikerül nektek, európaiaknak egyidőben azonosnak és különbözőnek lenni? Egy öreg tengeri medve beszél hozzátok, aki sokat látott és hallott, de annyira ellentmondásos lényeket, amilyeneknek ti bizonyultok, nem találtam még a Föld egyetlen nemzetsége között sem.
– Pedig nem is olyan nehéz, te utazó. Mindennapi gondjaink súlyától terhelve túl sietősen haladunk át az életen, olyannyira érzéketlenül, mintha elcsökevényesedett volna képességünk szeretni, mégis találunk időt az abszolút igazság számára. Paradoxon? Nem!
– A művészet érzelmet jelent, s ha már az európai művészetről van szó, ez az isteni jegyében született, a szeretet jeleként. Ellent kell mondanom neked, filozófusnak s az érveim szilárdak. A görög vagy római szobrok és templomok, a gótikus vagy bizánci székesegyházak művészet és szeretet. Szophoklész, Homérosz, Aiszkhülosz és Pheideász: művészet és szeretet. A homo universalék – Leonardo da Vinci, Michelangelo, Rotterdami Erasmus, Dante, Shakespeare, Cervantes vagy a hit az emberi értelem képességeiben: művészet és szeretet Rembrandt, Goya, Renoir, Rodin, Aman, Degas, Van Gogh, Picasso, Brăncuşi vagy a szín és forma győzelme: művészet és szeretet. Stradivarius, Bach, Mozart, Beethoven, Wagner, Verdi, Csajkovszkij vagy a zene hatalma: művészet és szeretet. Rousseau, Molière, Goethe, Hugo, Dickens, Balzac, Puskin, Tolsztoj, Eminescu, Ibsen, Zola, Csehov, Ionesco, Camus, Eliade vagy az irodalom közös nyelvezete: művészet és szeretet. Nem tekintheted nem létezőnek a szeretetnek művészet általi apoteózisát, mert ez Európa igazi arca, ők a mi Európánk.
– Isteniről beszélsz egy olyan civilizációban, mely túl korán elvesztette kapcsolatát a szenttel, fejlődését profán, kognitív rendhez igazítva, mindent az értelem szemszögén keresztül vizsgál. Ti, művészek, soha nem gondoltok a mélységre, patetikusok vagytok. Szeretet és művészet... Egyik kezünkkel ikonokat festettünk, s fennhangon olvastuk az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, miközben másikban gyilkos fegyvert szorongattunk – a szeretet eredeti filozófiája ez. Valóban ellentmondóak vagyunk mi, európaiak.
– Miért vagy ilyen radikális, barátom? Az idő kiszűri a valódi értékeket, s ha a művészetek kiemelkedő alkotásai túl kevésnek bizonyulnak, akkor az európai történelem elegendő bizonyítékkal szolgál arra vonatkozóan, hogy elhidd: győzedelmes civilizáció a miénk. Periklész és Nagy Sándor, Caesar és Nagy Konstantin, Hódító Vilmos és Nagy Károly, a De Medici család, Hunyadi János, XVI. Lajos, a Napkirály, Robespierre, Garibaldi, az igazság védelmezői, kultúrák pártfogói, Európa dicsőséges arca, ők a mi Európánk.
– Ne légy képmutató, történész. Mulandó e győzelem és hazug; háborúk, zsarnokok, béklyók és letört szárnyak: lám, ez is történelem. Puskaporos hordón szónokolunk, dicsőséges metamorfózisa ez az öreg földrésznek. A hatalomért zajló, díszletek mögötti galád harc mutogatja sárga éhes fogait, s az első vonalban az örökké elkeseredettek, az elhanyagoltak, a sors által megvertek, a sokak, akik nem lehetnek soha győztesek, szenvedők és fölöslegességüket átérzők – az egyetlen és tragikus bizonyítékai eme ellentmondásos civilizáció látszólagosságának.
– Nem hagyom magam megfertőzni pesszimizmusodtól, te filozófus. Ha elhinném szavaid, legyőzötteknek kellene tűnjetek a világ színpadán, de nem így van. Az idő gondoskodott a történelem ejtette sebek begyógyításáról. Bejártam Európát széltébenhosszában, s mindenhol meleg és bizakodó emberekre találtam. Az élet senki számára sem könnyű, de akiket megismertem, azokban volt erő a nehézségek leküzdésére. Az öreg földrész bármely sarkán jártam, nem maradhattak észrevétlen civilizációtok sajátságos jegyei. Spanyolországban, a gyönyörű partvidéken flamengót táncoló, fekete szemű, kreol nőt láttam, hajában virággal, mely vörös volt, mint a viadalokon leszúrt bikák vére. Franciaországban az Eiffel tornyon kukorékoló gall kakas képzete merült fel bennem, majd megmásztam a Mont-Blancot és leereszkedtem a Côte d’ Azúr aranyhomokjához, láttam a Louvre-t és a Versailles-t. A La Manche csatorna túlsó oldalán a Brittszigetek arisztokratikusan ködbe burkolóztak, teázó lakóival, tüzes írekkel, előrelátó skótokkal, büszke, hideg és nyugodt angolokkal. Németországban megcsodáltam a sör- és a virslibarát mesterek pontosságát és ügyességét. Hollandiában, ahol az emberek legyőzték a vizet, szélmalmokat és gyönyörű tulipánokat láttam. A skandináv partok mentén, hol a fjordok között meglapulva középkori énekek tanyáztak, megismertem a vikingek, e híres hajósok utódait – ügyes halászok, szőkék, kék szeműek, mint a mély és hideg északi vizek, a lelkük meleg. Átkeltem Svájcon, a bőség és béke országán, s Finnországon, a megszámlálhatatlan tavak láncolatán. A mazurkákat fütyülő lengyel kereskedőket nem volt nehéz megtalálnom, bárhol jártam, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig. A Kárpátok román vára a tavaszi kertek fehér ruhájával fogadott, virágzó lánykákkal, hórába fogózva. Oroszországba, Napóleonhoz hasonlóan, bár békés szándékkal, télen érkeztem. Porhóval fedett földjeit fürge trojkával jártam be, a végtelen, vadakban gazdag erdők határáig, majd ezüstszamovárban készített teát ittam lágy beszédű, pirospozsgás arcú emberekkel. A mediterrán édes szellői figyelmeztettek, hogy az Olümposzi istenektől eredő Görögországhoz közeledem, és a kék tengerből kiemelkedő, zöld olajfákkal övezett magas, fehér falak búcsúztattak, mikor elhagytam a hellén civilizáció bölcsőjét, Krétát. S nyugat felé folytatván utamat, megérkeztem Itáliába, mely mélyen a tengerbe nyúlva, sziklás, magas falai kék öblöket rejteget. Íme, igazuk volt a rómaiaknak, minden út az Örök Városba vezet, de számomra az utak nem állnak itt meg. Csodálatos földekkel ajándékoztak meg titeket, s több, mint ötezer éves civilizációtok örökké fiatal, mindig más, és mégis ugyanaz, mely örökösen vonz, lehetetlenné téve számomra a hosszabb pihenőt. Ez az igazi Európa.
Egy igazi Édenkert, melyből előbb-utóbb elűzetünk, nem mintha nálunk erősebbek törnének ránk, hanem mert büszkeségünk végül elpusztít minket. Mikor nem tudtuk átérezni a hagyományos keleti civilizációk szakralizált misztériumát, megnyugtattuk magunkat: ezek sajnálatra méltó barbárok mi ízig-vérig felvilágosult kutatók vagyunk, bölcsek, pozitivista racionalisták. De akkor honnan származik az elégtelenség állandó érzete, még a legmagasabb szakosodás szintjén is?
– Ellentmondok neked, te filozófus, a tudomány győzelme valóság. Fáradhatatlan kutatók, az idővel dacolva felfedezésekkel és találmányokkal könnyítették életünket. Arkhimédész, Arisztotelész, Galilei, Kopernikusz, Magellán, Newton, Darwin, Mengyelejev, Faraday, Edison, Mendel, Pasteur, Nobel, Curie, Coandă vagy Einstein csak néhány példa, a legjellemzőbbek Európa legkiemelkedőbb tudósai köréből. Mert ez Európa igazi arca, a tudomány hatalmas laboratóriuma, ők a mi Európánk.
– Tudománynak nevezendő az utolsó atombomba is, és a legfejlettebb intelligens fegyver? Dölyfösek vagytok ti, tudósok, amikor felcsaptok a fémek és elektronikus agy demiurgoszaivá, kísérleti állattá alacsonyítva az embert, és tudva, hogy minden elméletetekben csak egy kicsivel több az igazság, mint az előzőkben, melyről valaki nemsokára bebizonyítja, hogy hamisabb, mint az övé. Nem, kedves barátaim, nem ez az igazi Európa. Ha különválasztod a művészetet, történelmet, földrajzot vagy a tudományokat, nincs azoknak a legkisebb értéke sem, mert a mi Európánk mi vagyunk, mi, emberek. Mikor embert mondok, szeretetet mondok, mert ez a mi egyedüli esélyünk, hogy sértetlenül megőrizzük egyéniségünket és büszkeségünket, ezáltal adva meg a mi közös otthonunk, az öreg kontinens egyedüli és legigazibb koordinátáját – mely a Humanizmus.
RALUCA GHINEA
Haller István fordítása
 
A prágai székhelyű Helsinki Citizens’ Assembly emberjogi szervezet A mi Európánk címmel eszszé-pályázatot írt ki középiskolás diákok számára. Az eredményhirdetésre Ankarában került sor, 1993. december 4-én. Az első díjat a 18. életévét két nappal azelőtt betöltő Raluca Ghinea konstáncai diáklány nyerte, Platón elképzelt utolsó dialógusa című írásával.