Jánosházy György
Előszó egy drámafordításhoz
A fordítás munkálatait a Soros Alapítvány kolozsvári fiókja támogatta.
 
Erzsébet és utódai Angliájában a szerzői jog, tudjuk, ismeretlen fogalom volt; a mintegy futószalagon készült színdarabok a színházak, könyvárusok, átdolgozók szabad prédájául szolgáltak. És mert egyes írók neve jobban csengett a közönség fülében, az élelmes könyvárus ilyen hangzatosabb nevek „kikölcsönzésével” tette kelendővé a gyengébb művecskéket is. Így már Shakespeare életében – és még inkább halála után – rányomták a nevét olyan darabokra is, amelyek sokszor első olvasásra elárulják, hogy semmi közük nem lehetett a nagy drámaköltőhöz.
Ezért az 1623-as, első Folió, Shakespeare drámáinak első gyűjteménye után, amely nyilván a költő közreműködése nőikül, két hajdani színésztársának buzgalmából jelent meg, hamarosan megindultak a feltételezések és viták más egykorú színművek shakespeare-i eredete körül. A mindmáig kánonként tisztelt első Folióban foglalt harminchat darabon kívül az idők során még negyvennél több művet ért az a megtiszteltetés, hogy kisebb-nagyobb mértékben Shakespeare munkájának tekintették. Némelyiket csak ideig-óráig, mások ügyében, váltakozó hévvel, ma is folyik a tudományos harc a különböző, gyakran végletesen ellentétes nézetek között. Az úgynevezett „hiperkritika” (amely még a „kánon” egyes darabjait is részben elvitatja Shakespeare-től, sőt legszélsőségesebb állásfoglalásaiban az egész életművet is) tagadja a költő legcsekélyebb részvételét ezekben; a romantika kutatói – kiváltképpen a németek – hajlamosak voltak elismerni Shakespeare szerzőségét együgyű, kezdetleges színművek esetében is.
A temérdek vitatott darab közül csupán egynek sikerült becsúsznia harminchetediknek az első Folió címlistája mellé: a Periclesnek, amelyet legalább részben Shakespeare művének fogadott el a tudományos világ hangadó része – mások azóta is meg-megnyilatkozó, jogos elégedetlenségére, mert ez a színmű mélyen alatta áll a harminchat bármelyikének, s az olyan „apokrifáknak” is, mint a III. Edward, vagy akár a Sir Thomas More.
Ezeknek a száma századunk elejére, az irodalomkritika szigorúbb irányzatainak fölülkerekedésével, tizenkettőre csökkent – közöttük furcsa módon még mindig néhány olyannal, amelyről az egyszerű, de érzékeny olvasó is nehezen hihetné el, hogy a görögök utáni idők legnagyobb drámaköltőjétől származik. S ebből a tizenkettőből egyet ismét az a kitüntetés ért (ezúttal a Periclesnél sokkal több joggal), hogy helyet kapott Shakespeare „kanonizált” művei között: újabb angol gyűjteményes kiadások szerkesztői kezdik felvenni harmincnyolcadiknak A két nemes rokont is, s felvette Charles Boyce le 1991-ben megjelent Shakespeare Enciklopédiájába.
Ez a lovagdráma Chaucer Canterbury meséi közül A lovag meséjének történetét viszi színre, némi bővítéssel. A több mint egy évszázaddal előbb keletkezett elbeszélő költemény (voltaképpen Boccaccio terjedelmes Teseidejének szabad változata) rendkívül népszerű volt, valamivel korábban már két (elveszett) színmű szerzője is feldolgozta, de A két nemes rokon szerzői valószínűleg közvetlenül Chaucerből merítettek.
Szerzői: a darab 1634-ben jelent meg először nyomtatásban, szokatlanul jó quarto kiadásban, Shakespeare és Fletcher neve alatt. Azóta mindkettőt sokszor megkérdőjelezték, a modern kritikusok többsége azonban végül mégis elfogadta a drámát e két szerző művének, még abban is egyetértésre jutott, hogyan osztották fel a munkát egymás között. Nyelvtani, szóhasználati, verselési, képalkotási és egyéb sajátosságok figyelembevételével Shakespeare írhatta az első és – a 2. szín kivételével – az utolsó felvonást, továbbá a III. 1-et, esetleg a második felvonást kezdő prózát és a III. 2-t; a többit Fletcher. Ezek szerint Shakespeare-től származik a főcselekmény elindítása, egyik kulcsjelenete és – Chauceren jócskán túllépő – megoldása; Fletchertől a közbeeső mozzanatok, s főképpen a két mellékcselekmény: a börtönőr lányának szerelme Palamon iránt (esetleg egyik monológjának kivételével), valamint a tanító és a parasztok májusünnepi jelenete (III. 5), a divertimentoszerűen beiktatott morris-tánccal.
Ez a Beaumont nagysikerű masgue-jából kölcsönzött látványosság nagy segítségére volt a kutatóknak a mű keletkezési idejének meghatározásában. 1613-ban készült, abban az évben, amelyben be is mutatták; Shakespeare ekkor már visszavonultan élt Stratfordban, és hihetőleg régi társainak kérésére vállalta ezt a munkát, a divatos Fletcherrel közösen. A két nemes rokon tehát a költő utolsó színpadi műve, az ugyancsak Fletcher társaságában írt, de soha be nem mutatott, elveszettnek hitt Cardenióval együtt, amelyet – újsághírek szerint – néhány hónappal ezelőtt állítólag megtalált egy amerikai kutató. Ha ez igaznak bizonyul, rövidesen harminckilencre szaporodhatnak a „kánoni” kiadások darabjai.
A magyar kultúra, amely másfél évszázad folyamán legjobbjait mozgósította Shakespeare megszólaltatására, és az élvonalban jár a fordítások száma és minősége tekintetében, bizonyára nem fog elzárkózni attól, hogy – az angolok példáját követve, amely mindenképpen iránymutató ebben – az újabb Shakespeare-kiadásokba felvegye A két nemes rokont is. Annál is inkább, mert ez a darab érdekes új színekkel egészíti ki a költőről alkotott képünket. Stílusa révén – természetesen a Shakespeare-től eredő részekről szólva – jól beilleszkedik az utolsó alkotói korszak „regényes színműveinek” sorába, de fanyar szemlélete, egyszerre nosztalgikus és ironikus lovagi szelleme – amelyet a Don Quijotéval is rokonítanak – valami újat jelez Shakespeare drámai világképében, olyan újat, aminek sajnos nincs már folytatása... hacsak a Cardenióban nem.
Fletcher társszerzősége nem vált javára a darabnak, noha egyes vélemények szerint legjobb munkája ez, s helyenként – főleg a harmadik felvonás utolsó színében – már-már megközelíti nagy szerzőtársának színvonalát. Az együttműködés módja sem lehetett kifogástalan, amiből nem egy kisebb-nagyobb következetlenség adódott, legszembeötlőbben a címbeli főhősök jellemzésében. De a mű így is feltétlenül megérdemli figyelmünket; ezért vágtam neki a fordításnak, N. W. Bawcutt először 1977-ben megjelent kiadásának (New Penguin Shakespeare) alapján, amelyet az árkosi Shakespeare Kingdom House bocsátott rendelkezésemre, hálás köszönettel tartozom érte Nagy Attila úrnak.