Fabiny Tibor
Fabiny Tibor
A shakespeare-i tragédia és komédia komplementaritása
Elhangzott a Magyar Shakespeare Bizottság országos konferenciáján 1992
májusában.
1.
Coleridge-től azt tanultuk meg, hogy minden filozófus vagy platonista, vagy
arisztoteliánus, Gilbert-től pedig azt, hogy mi mind vagy liberálisok vagy
konzervatívok vagyunk, és még az a hír is járja, hogy az emberi lények is két
csoportba tartoznak, a fiúkéba és a lányokéba. Ezzel a gondolattal vezeti be a
shakespeare-i komédiáról és románcról írt könyvét Northrop Frye (A Natural
Perspective – Természetes nézőpont). S nyomban hozzáteszi, hogy az
irodalomkritikusok népes csapata is két táborra oszlik, egyrészt vannak a komolyságot,
a valódiságot kutató ún. íliászi kritikusok, akik a tragédia, a realizmus, az
irónia kedvéért tanulmányozzák az irodalmat, a másik oldalon pedig vannak az
öncélú történetek, a meséket kedvelő ún. Odüsszeia-féle kritikusok, akik a
komédiában meg a románcban lelik örömüket. A tragédia, a Hamlet szavaival,
mintegy tükröt tart a természetnek, vagyis a valóságnak, a komédia ezzel
szemben nem reflektál a történelemre vagy a külvilágra, a cselekmény önmagáért
van, azért, hogy szórakoztasson és elvarázsoljon minket.
Tragédia és komédia, két ősrégi, az ókorba visszanyúló drámai műnem. Mint
tudjuk, Arisztotelésznek csak a tragédiáról szóló fejtegetései maradtak fenn a
Poétikában. A komédiáról vallott nézeteire csak közvetve következtethetünk.
Umberto Eco nagysikerű hermeneutikai krimije, A rózsa neve éppen arra
a fikcióra épül, hogy egy középkori kolostorban megtalálták Arisztotelész
elveszettnek hitt komédia-magyarázatát. Csakhogy az Arisztotelész-szöveg
felfedezői, a titokban most már kacagni is merészelő szerzetesek sorra
erőszakos halál áldozatai lesznek. Eco regénye óta bizonyára nem egy tudós
fantáziáját csiklandozza a gondolat, mi minden történt volna, ha fennmarad
Arisztotelész komédiáról írt értekezése is.
Arisztotelész valószínűleg még nem a történelemhez való kötődés alapján
különböztette meg a tragédiát és a komédiát. Az i. sz. 4. században Aelius
Donatus (más néven Evanthius) először fejti ki azt a nézetet, hogy a komédiának
egy fiktív történet, a tragédiának viszont valamilyen történelmi esemény az
alapja: Omnia comoedia de fictis est argumentis, tragoedia saepe de
historia fide perditur. Minden tragédia kitalált cselekményekre épül, a
történeten alapuló tragédia gyakran hitelessége által romlik el.
2.
Hogy is van ez Shakespeare drámáiban? A tragédia Shakespeare színházában olyan
történet, melynek emberhalál a vége. A vígjáték a szórakoztatás műfaja, arra
való, hogy nevessünk, olvashatjuk Géher Istvánnál. E két műfaj, kiváltképp
Shakespeare-nél, sohasem különíthető el élesen egymástól, sohasem teljesen
tiszta. A legtöbb komédia magában hordozza a tragédiák csíráit, s a tragédiák
maguk is sokszor bővelkednek komikus jelenetekben. Igaza van Géher Istvánnak
abban, hogy a komikum és a tragikum egyaránt a létezés természetében rejlik,
tükörképük egymásra vetül az ember csodálkozó tekintetében... a komédiákban
ugyanazon az alaphelyzeten nevetünk, amitől a tragédiákban kétségbeesünk. (Shakespeare-olvasóköny,
Tükörképünk 37 darabban. Budapest, Cserépfalvi, Szépirodalmi Kiadó, 1991.
93. és 97. old.)
Most azonban és nem a Hamlet sírásójelenetéről, a Lear király
bolondjáról, a várkapus Macbeth-beli monológjáról kívánok szólni.
Arról sem, hogy például a Szentivánéji álom kezdete egy potenciális
tragédia, hogy Shakespeare az alapszituációból mégsem a – mondjuk így, „Hermia
tragédiája” című drámát formálja meg, hanem a mágia, a metamorfózis és
sok-sok humor révén happy endet varázsol nekünk. Nem azt szeretném
végigkövetni, hogy a műfajok miképpen keverednek, s hogy miként játszanak át
egymásba, hanem arról kívánok beszélni, hogy Shakespeare színházában a tragédia
és a komédia egymást sajátos módon egészíti ki. E komplementaritást egyrészt a
középkori műfajelmélet, másrészt a 20. századi mítoszkritika segítségével
szeretném részletesebben kifejteni.
3.
A shakespeare-i tragédia és komédia természetéről csak akkor szólhatunk
hitelesen és meggyőzően, ha e műfajok geneziséről is tudunk néhány lényeges
észrevétellel szolgálni. A tragédia eredete kapcsán beszélhetnénk arról, hogy a
klasszikus görög tragédia mennyire ismeretlen volt a reneszánsz Angliában, míg
a latin Seneca annál látványosabb módon született újjá a 16. századi
itáliai-francia-spanyol, és nem utolsósorban, angol színpadokon. A komédia
eredete kapcsán említhetnék az arisztophanészi ókomédiát, a menandroszi újkomédiát,
és mindenek előtt a római vígjátékírók, Plautus és Terentius hatását. Ezek már
szakmai és iskolai közhelyek. Ugyanakkor, számolnunk kell a ritkábban
emlegetett, s némileg háttérbe szorított középkori hagyománnyal. Véleményem
szerint a középkori hagyománynak döntő szerepe van a tragédia és a komédia
eredetében, s a két ellentétesnek tűnő műfaj egymást kiegészítő természetét is
e hagyomány alapozza meg.
Amikor a középkori hagyományhoz és a középkori műfajelmélethez fordulok, nem
célom Shakespeare-ból középkori drámaírót csinálni. Azt viszont vallom, hogy a
reneszánszkori műfajokat is jobban megérthetjük, ha azokat genezisükkel együtt
tanulmányozzuk. A korábbi felől is lehet, sőt kell néznünk a későbbit, nemcsak
a későbbi felől a korábbit.
a. A tragédia eszméjének középkori eredete
Igaz, hogy a középkor nem ismerte a drámai tragédiát vagy komédiát, de
ugyanakkor a középkornak nagyon is világos fogalma volt a tragédiáról és a
komédiáról. Csakhogy ezeken narratív műfajokat, vagyis történeteket és nem
drámákat értett. Williard Farnham 1936-os könyve, Az Erzsébet-kori tragédia
középkori öröksége (The Medieval Heritage of Elizabethan Tragedy) óta
egyre többen hangsúlyozzák, s persze vitatják is azt a nézetet, hogy a
középkori narratív tragédiák (tragikus történetek) döntő módon hatottak a
reneszánszkori drámai tragédiák fejlődésére. A középkor egyik kedvenc
olvasmánya a könyvét börtönben író, halálra ítélt Boethius (meghalt 525-ben) De
Consolatione Philosophiae – A filozófia vigasztalása című könyve volt. A
sztoikus szerző az emberi életet ért szerencsétlenségeket, a tragédiákat a
szerencse változékonyságának és szeszélyének tulajdonítja, de a szerencse
kerekéről való lezuhanás okai közül az egyén felelősségét sem zárja ki. A
középkorban Boethius könyvét számos nemzeti nyelvre is lefordították.
Boccaccióra is valószínűleg ez a szellemiség hatott, amikor élete végén megírja
a De Casibus Virorum et Feminarium lllustrium, azaz a Nevezetes
férfiak és asszonyok bukásairól című történeteket tartalmazó gyűjteményét.
E műnek a maga korában nagyobb sikere volt, mint a Dekameronnak (ld.
Farnham, 71. old.). A szakirodalom Boccaccio könyve után de casibus hagyománynak
is hívja a középkori narratív tragédiák konvencióját. Boethius és Boccaccio
különös erővel hatottak a középkori angol irodalomra, kiváltképp Geoffrey
Chaucerre és John Lydgate-re. Chaucer, miközben fordítja a Consolatiót, a
szöveg margóján maga is meghatározását adja a tragédiának. Aztán a Canterburyi
mesékben, A barát meséjének (The Monk’s Tale) élőbeszédében ismét
megfogalmazza a tragédia lényegét:
Tudjátok-e, mi a tragédia?
Régi könyvekben őrzött história,
hősét szerencse, boldogság övezte,
majd mélyre hullt, siralmas lőn a veszte,
s nyomorultan, kifosztva végezé.
(TÓTFALUSI ISTVÁN fordítása)
Az 1400-as évek elején John Lydgate Fall of Princes (Hercegek bukása) címen
átdolgozta Boccaccio művét angolra, s ebben a tragikus bukások példáit,
típusait, exempla-it nyújtotta az olvasó tanulságára és épülésére. A
16. században ezt a hagyományt a Mirror for Magistrates (Uralkodók tükre) gyűjteményes
kötet folytatta, melynek számos kiadásán szerepeit a Tragedye megnevezés.
Az exempla-k közeli rokonságot mutatnak a középkor végén végre
megindult színjátszás moralitás-hagyományával. Ha például az Akárkit
(Everyman) egy pozitív példának, az üdvösség útjának dramatizálásaként
fogjuk föl, akkor az első jelentős angol reneszánsz tragédiákat (mint például
Marlowe Doktor Faustusát) akár negatív moralitásként is
értelmezhetjük, ugyanis a drámaíró, elrettentésül, a kárhozat útját dramatizálja
az üdvösség útja helyett. Ha most a középkori narratív tragédiahagyomány
mellett a rota fortunae (a szerencse kereke) gazdag középkori és
reneszánsz ikonográfiáját is figyelembe vesszük, akkor nem nehéz kimutatnunk a
királydrámák és a tragédiák közötti generikus kapcsolatot.
Shakespeare drámaíró karrierjének kezdetén először a nemzeti történelemhez
fordult, s királydrámáinak nagy része már készen volt, mielőtt érdemleges
tragédiát írt volna. Sokszor, mint például a III. Richárd esetében,
elmosódik a királydráma és a tragédia közötti különbség, s úgy véljük, hogy a
tragédiák sűrített ideje is a királydrámák epikus-narratív idejéből párolódik
le. Tehát a középkori gondolkodásban a tragédia eszméjét a jólét (prosperitás)
állapotából a nyomorúság (miserabilitás) állapotába való zuhanás, a szerencse
kerekéről való esés, illetve bukás fejezte ki. Nem véletlen, hogy Chaucer A
barát meséjében, amely tizenhét ilyen tipikus zuhanástörténetet
tartalmaz, a tragikus példák sorát a lázadó angyal, Lucifer bukásának
történetével nyitja. Ezt követi Ádám, az első ember története, amely Milton
szerint archetipikus tragédia. A középkor és a kereszténység azt tanította,
hogy minden tragédia oka az öröklétből az időbeliségbe, a történelembe való
zuhanás, a bűneset. Eszerint tehát minden emberi tragédia visszavezethető az
Ember, vagyis Ádám tragédiájára.
b. A komédia eszméjének középkori eredete
De mit tudunk elmondani a shakespeare-i komédia geneziséről, különösképpen a
komédia középkori hagyományáról?
Az angol reneszánszban két komédiatípus érvényesült, az egyik a Ben Jonson-i
szatirikus komédia, a másik pedig a shakespeare-i romantikus komédia. A
szatirikus komédia a menandroszi újkomédia reneszánszkori újjászületése, főleg
Plautus és Terentius közvetítése nyomán. A szatirikus komédia hősei nem
nagyemberek, mint a tragédia esetében, hanem átlagemberek, többnyire urbánus
polgárok. A drámaíró arra hivatott, hogy a hétköznapi emberek – azaz önmagunk –
erkölcsi-emberi fogyatékosságait karikírozza. Jonson a maga erkölcsjavító alkat-vígjátékával,
akárcsak később Congreve és a restaurációs drámaírók a szokások vígjátékával,
sokkal inkább a realizmus talaján álltak, mint Shakespeare.
Sir Philip Sidney A költészet védelmében (An Apology for Poetry) így
értelmezi a komédiát:
A komédia életünk közönséges tévedéseit utánozza a lehető legnevetségesebb
és legsúlyosabb formában, úgy, hogy senki, aki magára ismerhet valamelyik
történetben, nem lehet önmagával elégedett.
A szatirikus komédiának a tragédiával nincs közvetlen kapcsolata. Ez a komédiatípus
az emberi bűnöket és fogyatékosságokat veszi célba, nem azt tanítja, hogy az
életben mit kell megragadni, hanem azt, hogy mit kell elkerülni.
Nem így a romantikus komédia. A romantikus, illetve shakespeare-i komédia
genézise Coghill szerint nem az ókorban, hanem a középkorban keresendő.
Klasszikus megfogalmazása Vincent de Beauvais 1250 körül írt Speculum Maius
című könyvében található, emígy hangzik: Commedia poesis exordium
triste laeto fine commutans, azaz a komédia olyan költemény, amely a szomorú
kezdetet boldog véggé változtatja. Ez az egyszerű meghatározás a középkori
tragédiafelfogás, Boethius és Chaucer definíciójának az antitézise. A
tragédiában boldog kezdetből lesz szomorú vég, a komédiában meg éppen fordítva,
szomorú kezdetből lesz boldog befejezés. A tragédia fordított komédia, a
komédia pedig fordított tragédia. A tragédia a zuhanás, a komédia a
beteljesülés műfaja. A tragédia a kizárást, a komédia a befogadtatást jeleníti
meg. A tragikus mozgás lefelé, a komikus mozgás fölfelé irányul. A tragédia és
a komédia tehát komplementer műfajok. Minden tragédia tökéletlen, illetve
félbemaradt komédia, írja Northrop Frye. („Tragedy is really implicit or
uncompleted comedy... comedy contains tragedy within itself.” The Argument
of Comedy, English Institute Essays, 1948, szerk. D. A. Robertson, Jr. New
York, Columbia University Press, 1949. 53-73. old.) A tragédia és a komédia
ugyanazon ciklus két fele, a lefelé irányuló aláeső fázis a tragédia, a felfelé
irányuló, emelkedő fázis a komédia. A komédia ott kezdődik, ahol a tragédia
végződött. Nem véletlen, hogy Chaucernél A barát meséjét a lovag, a
középkori románcok kedvelője és szerzője kommentálja. Neki ugyanis elege van a
szomorú történetekből, és a másik műfajt választja.
Az ellenben örömmel nyugtató,
midőn valaki szegény sorsban él,
de szerencsével jó magasra ér,
s lakozik ott bőségben, gazdagon.
(TÓTHFALUSI ISTVÁN fordítása)
Chaucer hősének szájából itt a középkori komédiafelfogás meghatározását
halljuk. Miserabilitasból prosperitas. Amíg a tragédia formájában a
piramis alakját, azaz egy emelkedő és egy aláeső fázist figyelhetünk meg (ezt
fejezi ki drámaelméletileg Freytag piramisa), addig a komédiára ennek
ellenkezője, egy V szerkezet, azaz egy aláeső és egy domináns emelkedő
fázis jellemző.
Ilyen egyszerű volna az egész? Igen is, meg nem is. A középkori ember számára
azonban a komikus forma nemcsak egy történet műfaja, hanem maga az emberi
létezés, a végső valóság formája. A középkori ember hitt abban, hogy a
világegyetem szerkezete maga is komikus. Dante Isteni színjátékának
a Pokolban kezdődő, a Purgatóriumon át felfele, a Paradicsomba ívelő
hatalmas szerkezete is ezt a hitet hivatott kifejezni. A középkor emberének a
komikus forma kozmikus forma, maga a valóság. A Biblia és a kereszténység,
illetve a megváltás történetének (Heilsgeschichte) szerkezete is alapvetően
komikus, hiszen a nagy tragédia, Krisztus kereszthalála nem a végső és utolsó
esemény a szent-történetek egymásutániságában. Ahogyan a kereszthalált a
feltámadás követte, ugyanúgy a mennybemenetelt a második visszajövetel, a földi
nyomorúságot pedig az üdvözülés bizonyossága fogja követni.
4.
Végezetül, Northrop Frye mítoszkritikája alapján vegyük közelebbről kémügyre
Shakespeare romantikus komédiáit, és vizsgáljuk meg e komédiáknak a
tragédiákkal való komplementaritását Utalok még C. L. Barber 1959-ben megjelent
könyvére (Shakespeare’s Festive Comedy, Princeton, New
Jersey, Princeton University Press), amely Frye tömör elméleti megállapításait
konkrét történeti példákkal támasztja alá.
Frye-nál A kritika anatómiájában a műfajelméletet, a retorika kritikát
megelőzi a mítoszelmélet, az archetípus-kritika. Ugyanis Frye az
irodalom tanulmányozását az irodalom-előtti kategóriákból (antropológia,
vallat, mitosz) vezeti le, s az egyes irodalmi műfajokat helyükről
kimozdított mítoszoknak („displaced myths”) tekinti. Mindössze két
mozdulatlan mítosz van, az egyik az apokalipszis, az ártatlan isteni világ
mítosza, amely felé mindnyájan vágyakozunk, a második pedig a démoni,
tapasztalati világ mítosza, amely mindnyájunkat taszít. Frye a lent és lent
abszolút kategóriái közé feszíti ki az irodalom négy műfaj-előtti tág
kategóriáját, az ún. mythoi-okat. A két mozdulatlan mítosz között a
négy narratíva, vagy mythoi egyszerre mozog a természet négy
évszakához hasonlóan ciklikusan, és az apokaliptikus világ felé dialektikusan.
A négy narratíva vagy mythoi a románc, avagy a nyár mítosza, amely
párhuzamosan fut az ártatlanság apokaliptikus világával, az irónia illetve
szatíra, avagy a tél mítosza, amely párhuzamosan fut a tapasztalat démoni
világával, s e két horizontális narratíva között feszül a két egymás
kiegészítő, félkörben futó vertikális mythoi, a tragédia, avagy az
ősz, illetve komédia, avagy a tavasz mítosza. Mind a négy mitikus mozgásnak
különböző szakaszai vannak, a komédia és a tragédia a magas fázisokban a
románchoz, alacsonyabb fázisokban az iróniához áll közelebb. A tragédia mozgása
alapvetően lefele tart, a komédia mozgása pedig felfelé. Ezen a ponton
találkozik tehát a tragédia és a komédia egymást kiegészítő természetéről szóló
középkori elmélet, melynek vizuális megjelenítése a rota fortunae, a
szerencse kereke volt, Fryenak a természeti ciklusokra épülő mítosz és
archetípus-elméletével.
A shakespeare-i romantikus komédia a vígjáték skálájának felső fokán
helyezkedik el, hiszen közel áll a románc, a nyár mítoszához. A jonsoni ún.
szatirikus komédia pedig a komédia skálájának alsó fokán az iróniához, a tél
mítoszához közelít.
Milyen is a shakespeare-i romantikus vígjátékok szerkezete? Frey szerint
Shakespeare romantikus vígjátékai egy ún. normális, civilizált, ám terméketlen
világban kezdődnek. Shakespeare a megoldhatatlan konfliktusokat kiemeli az első
világból, és egy ún. zöld vagy második világba plántálja őket, ilyen az athéni erdő
a Szentivánéji álomban, az ardeni erdő az Ahogy tetszikben, a
windsori erdő A windsori víg nőkben, Belmont elvarázsolt világa A
velencei kalmárban, vagy Bohémia pásztori világa a Téli regében.
A zöld vagy második világban csodálatos metamorfózis történik, a konfliktusok
megoldódnak, a szerelmesek egymásra lelnek, s így visszatérnek a normális,
vagyis az első világba. Az egymásra találó és házasságot ülő fiatalok
befogadásával ugyanúgy regenerálódik a társadalom és a világ, mint ahogyan a
természet is ciklusonként ölti magára új ruháját. Ezt a beteljesedést és
újjáteremtést ünnepli a tánc és a zene.
A romantikus vígjáték alapkonfliktusa legtöbbször a nemzedékek közötti
feszültség. Az idősek merev és száraz társadalma ütközik a fiatalok duzzadó
életerejével Az életerők összemérése és ütközése történik. Noha a hatalom a
szülők oldalán áll, a fiatalok mégis győzni fognak, mert övék az idő. Ez az idő
egyúttal a komédia ideje. Végül is az élet, a termékenység arat diadalt a
terméketlen tekintély fölött.
A romantikus vígjáték szerkezetében nem nehéz felismernünk a drámának a
termékenységi rítusokra visszavezethető eredetét. A termékenységi rítusok
ceremóniáit a halál és az újjászületés, a tél és a nyár közötti harc
megjelenítése jellemezte. Fraser Az aranyágban hosszasan ír a
maghaló és a feltámadó király közti küzdelemről. Az egyik legrégebbi angol
középkori moralitásjáték a King of Life – Az élet királya címet
viseli. 1350 körül született. Az Élet és a Halál egymás elleni harcáról szól.
Az Életet legyőzi a Halál, de végül is az Élet feltámad és újjászületik. Az
élet-halál-újjászületés archetipikus példája ez. Frye szerint a vígjáték azért
eredeztethető a rítusból, mert a termékenységi rítusban a tragikus történetnek
mindig van egy komikus folytatása. A böjtöt, a telet mindig ellenpontozza a
tavasz és a nyár, a karnevál, a népi örömünnep. Az életerő kiélésével, a
karneválokkal, a tobzódással, a szaturnáliákkal felfrissül az elkorhadt
társadalom, és újjászületik a világ.
A lóvá tett lovagok végén tavasz (a Kakukk) és tél (a Bagoly)
vita-éneke, akárcsak a Tudor-korból fennmaradt Debate or Stryfe Between
Summer and Winter (Vita a nyár és a tél között), mintegy emblematikusan
jeleníti meg a dráma rituális eredetét kifejező természeti küzdelmet. Hadd
idézzem Mészöly Dezső fordításában.
Kakukk (énekel)
Ha százszorszép és szarkaláb
Meg kék ibolya, sárga som,
Meg hamvas-pelyhes barkaág
Virít a völgyi tájakon
Kakukk ül akkor fönn a fán,
S a házas embert gyötri ám
Kakukk!
Kakukk, kakukk – ó fertelem!
Hideg fut át a férjeken.
Ha zab-szár sípot fúj a pór
És víg pacsirta szóra kél,
Ha csóka párzik, gerle szól,
S a lányok inge hófehér
Kakukk ül akkor fönn a fán,
S a házas embert gyötri ám
Kakukk!
Kakukk, kakukk – ó fertelem!
Hideg fut át a férjeken.
Bagoly (énekel)
Ha már virít a jégvirág,
S markába Dick nagyot lehel,
Ha Tom behordja mind a fát,
S a sajtárban fagyott a tej,
S az út jeges, s a vér se forr –
Éjente szól a vak bagoly
Huhú!
Huhú, de víg a hangja, haj,
Míg szurtos Janka sört habar!
Ha szerte-széjjel szél fütyül,
S a tisztelendő úr kehes,
Ha hómezőkön varjú ül,
És Marcsa orra vérveres,
S a tűzön forr az almabor –
Éjjelente szól a vak bagoly
Huhú!
Huhu, de víg a hangja, haj,
Míg szurtos Janka sört habar!
5.
Tragédiatisztelő kultúrában élünk, mivel úgy véljük, hogy az emberi lét
titokzatos paradoxonából, a lenni vagy nem lenni misztériumából a tragédia
sejtet meg a legtöbbet. Egy ilyen konstellációban a vígjáték csak afféle könnyű
műfaj. Ám a középkori műfajelmélet és Frye mítoszkritikája egy alternatív
látásmódot ad nekünk: talán éppen fordítva van, és talán a komédia a
magasabbrendű műfaj, hiszen az magába foglalja a tragédiát is. A Bagoly télről
szóló tragikus énekét a komédia zárósorában Armado így értelmezi: „Mercurius
minden szava csak vartyogás Apolló éneke után.”
A dráma eredeteként felfogható rítus is a komédia szerkezetét
hordja magán. Bár a tragédia és a komédia egymás inverzei, a tragédia mégiscsak
tökéletlen komédia, hiszen míg élünk és utódokat nemzünk, míg a lét- és
fajfenntartás ösztöne dolgozik bennünk, addig az utolsó szó nem a pusztulásé,
nem a Puszta országé, ahol tél van és hó és halál, hanem a szerelemé, a
beteljesülésé, az örökkön győzedelmes tavaszé, a májusé, az élni akaró életé.
