Tóth Mária
SZÚNYOGHÁLÓ
Hívatta a plébános úr. Ilyesmi sem fordult elő idáig Rozika nagysáddal. A dolog azzal kezdődött, hogy tegnap este megkocogtatta ablakát Szidor úr, a harangozó. Ablakszem, fényesre tisztított, s hónapok telnek el anélkül, hogy valaki megkocogtatná, hívogató jelt adna le, sürgetőt, netán szerelmest. S ha ilyen esemény történik, a ház asszonya remegő sietséggel pattan oda. Nem, nem ismeretlen vándor, csupán Szidor úr, a harangozó vigyorog rá. „Kejicsókolom, Rozika nagysád, a plébános úr kéreti szépen, tessék benézni hozzá. Beszéde lenne magával.” Rozika elképedt, azt suttogta, hogy jó, hogy majd felmegy. A sötétben csak hozzávetőlegesen vette ki Szidor úr arckifejezését, így hát nem olvashatta le róla, hogy ő mit remélhet ettől a ritka gesztustól. Még hogy a plébános úr direkt őt hívassa...
Rozika nagysád a hitközség megbecsült tagja volt, hetente segített oltárt díszíteni, takarítani. Rozika s még három négy asszony, akiknek idejük s főleg lelki alkatuk, hajlandóságuk volt ilyesmihez. A plébános úr ritkán mutatkozott a takarítás alkalmával. Szidor úr meg Ruzicska páter vállvetve dogozott velük. Ezek Rozika rangsorolásában – jobb népek, kiderült a modorukból is, az asszonyoknak mindig kezicsókolomot köszöntek, továbbá éreztették velük, hogy igenis hálásan fogadják a segítséget. Szidor úr – az egykori kópé – odáig merészkedett, hogy gyakran tréfára fordította a szót, kézhátával néha diszkréten lapogatva súrolta az asszony karját. Erre nehezen lehetett volna ráfogni, hogy Szidor úr véteni akar a hatodik parancsolat ellen, de figyelmen kívül sem lehetett hagyni. Mindebből kiderült, az emberek Isten házában sem szentek. Ők, a tiszta kezű, a tiszta lelkű asszonyok halkan, szemérmesen nevetgéltek, mert ugyebár a tabernákulumban ott van az Úrjézus, és még rossz néven veheti tőlük a hangoskodást. Rozika nagysád egy alkalommal leintette Szidor urat, ám Ruzicska tisztelendő menten közbeszólt: „Mit tetszik képzelni, az Úrjézusnak nincs humorérzéke?” Rozika, kezében a meleg víztől párálló felmosóronggyal, mozdulatlanná merevedett. Elképedése teljes vala. „Már, hogy lenne kérem az Úrjézusnak humorérzéke?” – s magában arra gondolt, papnak pap ez, de lám, még gyermeteg. Ruzicska páter válasza komoly, tanult emberére vallott, aki a fejét meglehetősen gyakran gondolkodásra is használja. „Kérem szépen, az Úrjézust úgy tessék elképzelni, mint a legemberibb embert. Minden illik hozzá, ami az emberhez illik, elvégre testbe öltözött, emberré vált értünk.”
Ettől a naptól kezdve nagy fordulat következett be Rozika nagysád hitéletében. Mióta eszét tudta, imádta, félte az Istent, imádkozott hozzá, de nem diskurált vele. Viszonylag hamar megtalálta az utat az Ember-Istenhez, akitől végre nem kellett félnie, s erre az új, felszabadult kapcsolatra az is jellemző volt, hogy napközben többször megszólította, körülbelül így: „Most már bocsássál meg, Édes Jézus, de ma nem futok el Krupák nénihez a kenyérrel. Mára még biztosan van neki.” S így tovább.
Rozika nagysád új viszonya Jézus Krisztushoz adta azt az indítékot, ő bizony márványtáblát készíttet s rávéseti: KÖSZÖNÖM A SZÚNYOGHÁLÓT, ROZIKA. A sírkőfaragó nem volt elragadtatva a rendeléstől, mivel egészen kicsi betűket kellett bevésnie a kőbe, de télvíz ideje lévén, felvállalta a munkát. Potom kétezerért. Rozika a táblát régi fejkendőbe göngyölve, elvitte a plébániára, s átadta Szidor úrnak. A harangozó csak bólintott: „Jól van, na, csak tegye le, majd gondom lesz rá.” Szerencséjére nem volt kíváncsi ember, hosszú orra lévén, vigyázott arra, nehogy beleüsse valamibe. Ettől annak idején ősei is óvták. Így hát az ő idegeit nem kezdte ki a múló idő, jól evett, jól aludt, s fenemód vonzották a nők. Rozika nagysád is. Rozika naponta betért a templomba egy Miatyánkra, ám bármennyire is meresztette a szemét, az ő táblácskáját nem vélte felfedezni a Szűz meg az Úrjézus Szíve oltára közötti falon. Rozika otthon ezt csendesen megbeszélte az Úrjézussal, s arra a következtetésre jutott, türelmesen kell várakoznia.
A napok a megszokott ritmusban, az unalomig ismert szöszmötöléssel futottak le, ám a tábla a továbbiakban sem került ki a falra. Viszont Rozika nagysádot hívatta a plébános úr. Szidor úr fejhangon kiabálta ott, a sötétben, az asszony ablaka alatt: „Ne, ne faggasson, én csak küldönc vagyok. Ha én hívatnám, tudnám az okát...” Az asszony dühösen ellépett az ablaktól. Ha hívat, hát hívat a plébános úr, a végére járok. Holnap.
Másnap délután kiöltözött gála télikabátjába, fejére szőrmekucsmát illesztett, nyakába kissé kopottas ezüstrókát tekert, s hogy maga előtt igazolja, egyáltalán nem „rezsmekelt” be a hívástól, jó kényelmesen, sétálva tette meg az utat a templomig. Az igazság más volt, az ájulásig be volt rezsmekelve. Kapcsolata Istenhez, az egyházhoz értelmet adott e törékeny, hervatag kis életének. S ezt nem akarta elprédálni, ezt féltette. Nem mintha az ajándékcsomagok nem fogtak volna jól, de az másodrendű volt. Amikor végre a plébánián benyitott a túlfűtött könyvtárszobába, már alkonyodott, s a színes ablaküvegeken túlról olybá tűnt a Nap, mintha egy óriási rézüst belsejét világítaná be.
„Dicsértessék!”
A plébános úr az asztali lámpa fényénél, a karosszékben ült. Cudar meleg volt, s valami nagyon finom bútorillat töltötte be a levegőt. Rozika szerint a karszékben ülő férfi tiszteletet parancsoló jelenség volt. Menten látszott rajta, hogy ő bizony egyetlen és egyedi, s ezzel tisztában is van.
A jelenség fölállt, kezét dörzsölgetve jött az asszony elébe.
„Mindörökké! Szóval eljött hozzánk a Rozika! Foglaljon helyet, kedves, itt, itt az asztal előtti karszékben!”
Rozika nagysád idegességében szinte rápottyantotta magát a székre, s ez furcsa, kellemetlen hangú csattanás volt. Vele szemben ült le a plébános úr, akit, meglehet – halála után –, egykönnyen szentté avatnak. Rozika ezt magában többször végiggondolta, s úgy döntött: kijárna neki. A diktatúra idején tíz év börtönt húzott le, mert állítólag bujtogatta a fiatalokat, a szószékről olyasmit hirdetett: sokat mondj ellent, keveset engedelmeskedj. A hívók azt is tudták, azt is suttogták, ez a bölcsesség egy Walt Whithman nevű pasastól ered. Ki járna utána, hogy az a bizonyos Walt manapság vajon miféle politikai párthoz csapódott, ha a kommunisták annyira felindultak ellene. Sose feledi, a szekusok annak idején imádságos arccal, mohó füllel hallgatták végig a prédikációt, s iszkoltak följelenteni a plébános urat. A hívek felismerték az elvtársakat, volt rajtuk valami bárdolatlan nyegleség. Szóval az elvtársak tudták, hogy ők elvtársak, a hívők megvetik őket, de minderre rá se hederítettek. Az agyuk kimosott volt. Rozika nagysádnak, valahányszor a plébános úr kálváriájára gondol, könnybe lábad a szeme. Ma viszont, amint tekintetével a kissé elhízott, tokát eresztett papot szemléli, első ízben nyugszik meg a lelke: lámcsak, nem hiába imádkoztak érte, egészen szépen helyrejött, kiheverte a börtönt, túltette magát rajta. Ehhez immár nem fér kétség. Vaserős szervezete lehet. S milyen kedvesen mosolyog rá.
„Hogy s mint, Rozika? Mondja, magácska hogyan éldegél mostanában?” Az asszony kabátjából dől a naftalin szaga, s a plébános úr rögtön felmérte: ez a jó katolikus most kiöltözött. S mivel az asszony nem hamarkodta el a választ, biztatta:
„Nos?”
Rozika nagysád felsóhajtott. Ez aztán a nagy kérdés! Hát ezt nem várta volna el a plébános úrtól. Pillanatok alatt felfogta, ez most sajnos közel áll Böske elvtársnőnek, az egykori gyári káderesnek a modorához, aki a diktatúra idején „kezelte” őket meg életrajzi dossziéjukét a gyárban. Böske elvtársnő is mindig így kezdte, nyájasan, érdeklődve. A bevezetőnek megadták a módját a kommunisták is. Ilyen szempontból tehát nem változott semmi. Mert, hogy a ménkőben legyen manapság egy szolid, ötvenes nő, akinek kicsi a fizetése? Lopni fél, mert azt tiltja a tízparancsolat, azt látja az Úristen, az Édes Jézus. Rozika tudja, hogy a fizetés leszámolásakor is ott áll mellette, de nem és nem siet a segítségére. Úgy rendelhette: megtanítja rá méltósággal viselni a szegénységet. Ám, Rozika nagysád bármennyire is vigasztalja magát, olykor nagyon búnak ereszti a fejét, finom falatokat enne, füstölt kolbászt, mákos-gubát, apróléklevest, májgombóccal. Hirtelen kifakad.
„Bocsánat a kifejezésért, szarul élek én, plébános úr, már csak úgy, ahogyan manapság élhet valaki Romániában, akinek kis fizetése van.”
A plébános úr, aki a saját bőrén érzi a forradalom utáni idők „ájerét”, már ott tart, hogy néha prédikálás közben elbizonytalanodik. Ő, az egykori híres szónok. Isten a megmondhatója, hogy ki hallgatja végig, s mit gondol bele abba, hogy a szegényeké a menny országa. De mi lesz a sorsa a mennyben a szívesen adakozó gazdaggal? Mert ilyenek is vannak, szép számmal. És hogyan fogadnák ezek, ha ő kitenné Rozikának a tábláját? Az emberek menten felkapnák a fejüket, mi az, hogy szúnyogháló? Most, a nagy vállalkozások idején valaki fenékre esik a szúnyoghálótól. S ha meggondoljuk, a tábla legalább tízszer annyiba került, mint az a rongydarabka szúnyogháló. Valaki itt nem épeszű, és valakit itt átvernek. A tábla láttán tíz adakozó újgazdag orrolna meg a plébánosra. Rozika nagysád ingyen takarít, oltárt díszít, és nem enyves kezű, nyereség az ilyen ember a hitközségnek, elveszíteni tehát őt sem akarja. A plébános, aki nagy kozőr, magában úgy dönt, hogy sietve mond valamit – se hideget, se meleget –, általánosságot, mert Rozika úgy ül előtte, mintha szegekkel volna kiverve alatta a szék. A plébános úr megköszörüli a torkát.
„Imádkozni kell, minél többet imádkozni és minél rendszeresebben. A pápa Őszentsége is ezt ajánlja. Higgye el, mi itt, Kelet-Európában nagyon jól értünk hozzá, különben milyen lélekkel éltük volna túl a poklok poklát. S ha kíváncsi rá – magát, Rozika, beavatom –, amikor kint jártam Rómában, a Vatikánban, hallottam, hogy a gazdag Nyugat tőlünk, a mi lelkünkből fakadó imádságoktól várja, reméli a csodát. Egy biztos, minél ádázabbul üldözték a kommunisták az anyaszentegyházat, annál buzgóbban imádkoztak a hívők, és lám, a Jóisten meghallgatott bennünket.” A plébános, a nagy szónok, hatásszünetet tart, lesi, hogy Rozika is szóljon valamit, hogy közeledjenek a témához. De az asszony ajka nem nyílik szóra. A papot az utóbbi időben néha nagyon felizgatja a pornép makacssága, látja ő jól, hogy a posztforradalmi időkben ezzel sok mindent el lehet érni.
„Ugye, Rozika, magácska is imádkozik?”
A válasz hirtelen jött, kurtán csattant.
„Tudott dolog. Ez a Napnál is világosabb.” A plébános úr bólogatott. A sekrestyében Ruzicska páter már az estéli miséhez öltözködött be. Gyászmise lesz, és cerebrálása alatt ő is mutatkozni akart. Legalább öt percre. Hadd lássa a család, hogy a plébános együtt könyörög a hívőkkel. Éppen ezért jó lesz kissé szaporázni a kérdéseket.
„Aztán kérni is szokott-e az Úrjézustól ezt, amazt?”
Az asszony hangjában újból az a kissé elutasító makacsság.
„Mindenekelőtt hálát adok Istennek a gondviselésért. De ezek intim dolgok, én ugyebár most nem gyóntatószékben vagyok.”
A plébános úr arcára hirtelen kiült a szomorkodó unalom.
„Nem, maga most nem gyón, mi most elbeszélgetünk. Mit is akartam mondani, igen, a börtönben néha keresztet se vethettünk, csak a nyelvünkkel írtuk szájpadlásunkra a szentkereszt jelét.”
Ez hatott. Rozika nagysád – saját adakozása magasságából – újból sajnálhatta a drága plébános urat.
„Csak nem?” – kérdezte áhítatosan. Kissé előre dőlt, mintha ezen múlna, hogy világosabban lásson valami eltitkoltat, valami palástoltat.
„Bizony, úgy volt az. No meg kértünk is a Jóistentől egészséget, szabadulást, békét. Nem lehet ugyebár a Jóistent piszlicsáré dolgokkal zaklatni, neki címezni minden köznapias sóhajunkat.”
Az asszony váratlanul egészen halkan felnevetett, s ez volt az a perc, amikor az égiek közbeléptek, hogy Rozika nagysádnak legyen igaza, ő kerekedjék felül ebben a szócsatában.
„Attól függ, plébános úr, hogy kinek mi számít nagy kérdésnek. Tessék ide hallgatni, nekem borzalmas szúnyog-allergiám van, ezért már két éve nyaranta zárt ablakkal alszom. A népek az üzletből végszámra felvásárolják a szúnyoghálót, és kiviszik Törökországba. A ruszkik szintén végszámra felgöngyölik náluk, s elhozzák ide, Romániába. Na, kérem, kétségbeesésemben én este, reggel imámba foglaltam: Édes Jézus, küldj nekem három méter szúnyoghálót. Véletlen volt, hogy megleltem? Szó se róla, istentől való kegyelem. Az kellett hozzá, hogy én pont akkor lépjek ki az ajtómon, amikor az orosz seftelő felcihelődött, s megindult a piac irányába.”
A plébános úr összefonja kezét a mellén, most már szomorkodó nyugalommal mosolyog. Ez a mosoly nem irritáló, inkább megfoghatatlan, személytelen, mintha már ő maga is szentképpé vált volna.
„Vannak népek, akiknél Isten nevét ki sem szabad ejteni. A tízparancsolatban is benne van: Isten nevét hiába ne vegyed...”
Rozika nagysád készséges alázattal bólint.
„Ez így igaz, de kérni azért lehet. A dolog azon múlik: vagyok-e én olyan kapcsolatban Istenemmel, hogy eszébe juttassam, ideje lenne rajtam is segíteni. És ráadásul, a szúnyoghálóra egy pénteki napon bukkantam rá a piacon.” Könnyes lesz a szeme. „Ez nagyon nagy dolog plébános úr, ez valódi kegyelem.”
A könyvtárszobába behallatszik az orgonaszó, részletek Mozart gyászmiséjéből. A plébános úr egy pillanatra lehunyja a szemét. Semmi kétség, az orgonista önmagát múlja felül. Sebőknéért mondanak gyászmisét. Ez a Sebők bőkezű támogató. Ő kérte meg az orgonistát, hogy jöjjön fel. Nem mintha Sebők úrnak fogalma lenne arról, mit adnak elő, számára valószínűleg egyetlen dolog a fontos, hangosan szóljon az orgona és hosszasan... Jaj, itt ül előtte ez az áldott szívű, naiv Rozika. Az érveléseiben néha van logika, s a magányos asszonyok minden érzelem fölöslegét Istenre zúdítja, ami eleve nem lenne baj. Csak hát nem lehet mindenkinek igaza, akinek valóban igaza is van. Mosolyogva szuggerálja az asszonynak.
„Nézze, lelkem, és mi lenne, ha annyit írnánk ki: köszönöm a segítséget!”
Az asszony a kissé primitív lelkek örökös résen állásából ugrik neki:
„Ki van zárva! Ez a tábla nekem kétezer lejembe került, nekem ez nagy pénz. De ha ennyit sem érdemelek meg a plébániától...” Hangjában kis karc, sértettség szilánkja.
„Nézze, Rozika, vannak tárgyak, amelyeknek a puszta említése derűt fakaszt.”
Rozika nagysád beleizzadt a fekete télikabátjába, arról nem is szólva, hogy újból elővette a lábidege. Mintha állandóan nyújtóztatnia kellene a jobb lábát. Amikor megszólal, a hangja kissé rekedtes, egészen elvékonyodott.
„Azt tessék megnézni, hogy miféle táblák vannak kitéve a Szent Antalnál...”
„Jóasszony, ott a templom végében, a félhomályban, kérem, előfordulhat lezserebb szöveg is. Ide hallgasson, Rozika, mi lenne, ha a maga tábláját is oda tennénk? Na?”
Az asszony nagy lendülettel felugrik a székről.
„Hogy én, méghogy én csapjam be a Szent Antalt, amikor engem sose segített meg. Ez nem gilt!”
„Az égiek majd számon tartják, hogy kit illet köszönet. Csak nem gondolja, hogy az Úrjézus meg fog sértődni?”
„De igenis, meg fog sértődni. Az Úrjézustól semmi sem idegen, ami emberi, néki van humorérzéke is.”
Most következett el az a pillanat, amikor a plébános úrnak az elképedéstől tátva maradt a szája.
„Mije van neki?”
Rozika nagysád visszaült a székre, s többszöri fejbólintás után ismételte meg.
„Humorérzéke.” Na ezt végre kimondta, nem titok az, hogy ő milyen erényekkel felruházott Krisztust imád.
„Hát ezt meg honnan szedi? Már megbocsásson, de ez ökörség, ez blaszfémia. Kicsoda szedte rá magát ilyen csúfosan?”
Rozika egy világért sem adná ki Ruzicska pátert, de hazudni se akar a templomban, ahol pont miséznek, ahol a tabernákulumban ott van Úrjézus. Villámgyorsan feltalálja magát.
„Hát a gyóntatóm mondta”
Rezzenéstelen pillantással nézik egymást, úgy, mint amikor két ember alaposan megnézi egymást.
„Melyik gyóntatója mondta ezt?”
„Plébános úr, ne próbálja, ne... ne vegye őtet el tőlem, mert nem adom.” „Kit nem ad?”
„Jézus Krisztust.”
A plébános úr zavart, megrendült, sőt, kissé ijedt is. Mi lehet ennek a szerencsétlen nőnek a fejében? Már régen nem találkozott ennyi fanatizmussal. Ez nem játszadozik el holmi dogmákkal, hanem szenvedélyesen hisz. Számára a vallás nem egyszerű kapaszkodó lehet, nem szagosmisére való kivonulás, hanem hétköznapi kohabitáció. És a plébános úr felméri, hogy nincs neki hatalma Rozika nagysád felett. Még tesz egy erőtlen kísérletet, hogy kiderítse a gyóntatója nevét, de aztán ettől is eltekint.
„Na, jól van, Rozika, fejezzük be ezt a vitát, itt utóvégre Isten házában vagyunk.”
Az asszony lassan emelkedik fel a székről, öregasszonyosan inas-szíjas lába megvetve, mint két földbe gyökeredzett inda. Nem siet az ajtó irányába.
„És akkor miben maradunk a táblával?” – s habfehér, vértelen arcát körülveszi a szobába lecsapódó esthomály.
„Hagyjon most engem, még átgondolom.”
„Dicsértessék!” – és csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Csalódott volt, hogy ez a plébános úr, ez a drága ember, börtönt viselt mártír – félig már szent –, valamiért pont őt nem akarja megérteni. Mától kezdve sokat fog imádkozni érte.
Három nap elmúltával a kis tábla ott volt a falon – legalul – a Szűz és Jézus Szíve oltára között. Rozika nagysád megnyugodott. Az ő életében nem változott meg semmi, továbbra is eljárt templomot takarítani, díszíteni, az utcában, ahol lakott, továbbra is hordta a kenyeret azoknak, akik nála is szegényebbek voltak. Egyik nap aztán Ruzicska páter magas, sudár alakjával nesztelenül odalépett az asszony mögé.
„Örvendek neki, Rozika nagysád, hogy maga egy állhatatos lélek.”
Rozika elmerengett, majd az üres templomhajóban azt suttogta:
„Az Úristennek legyen ez a véleménye rólam.”
Ruzicska páter, az asszony földi bűneinek a feloldozója, bátorítással szorította meg a karját.
„Legyen egészen nyugodt, jó véleménnyel van magáról!” – s könnyed, szép járásával eltűnt a sekrestyében.
Rozika nagysád könnyes szemmel nézett a pap után. Majdnem boldog volt. Igaz, ezen a napon nem történt vele semmilyen csoda, csupán üzent neki a Jóisten. Mert a Napnál is világosabb: aki feloldozhat, az üzenetet is továbbíthat.