Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. április, V. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Szakács István Péter

Szakács István Péter
A VÖRÖS KIRÁLY
Élt egyszer nagyon régen, messze Északon egy ifjú uralkodó. Kapzsi volt és kegyetlen. Vörös Királynak hívták. Kincstára roskadozott a temérdek ezüsttől, aranytól és sokféle drágakőtől, ő azonban nem tudott igazából örülni a kincseknek, mert kapzsiságánál is nagyobb volt a félelme, hogy megrabolják és elűzik alattvalói. Így aztán, ahogy gyarapodott a kincse, úgy növekedett a rettegése is, hogy szegénnyé és földönfutóvá válik. Naphosszat fel-alá sétált tengerparti palotájának ékes és tágas termeiben, és azon törte a fejét, hogy hatalmát miképpen erősíthetné meg. Az ország tartományaiba kiküldött kémei egyre nyugtalanítóbb hírekkel tértek vissza: – A nép forrong, Felség – jelentették a szokásos reggeli kihallgatások során. – Csökkenteni kellene az adókat – tanácsolták neki a miniszterek. – Felséges uram, segítsen a rászorulókon – ajánlotta főtanácsosa, de ő hallani sem akart erről, és rettentő haragja láttán mindenki rémülten menekült a színe elől. Ilyenkor a dühtől tébolyultan becsörtetett a kincseskamrákba, verejtékes homlokát aranylemezekhez nyomva hűsítette, és reszkető ujjaival addig cirógatta a ritka és drága királyi ékszereket, amíg a sima és fénylő felületek megnyugtató érintése le nem csillapította.
– Ne féljetek, drágaságaim, soha senkinek sem adlak oda – suttogta a kincsekkel teli kádakba kapaszkodva–, pusztuljon el inkább az egész ország, mintsem idegen kéz illessen benneteket...
Egy napon aztán, amikor tanácstalansága talán kínzóbb volt, mint valaha, felkereste az udvari varázsló, aki egyúttal orvosa és titkos tanácsadója is volt az ifjú királynak.
– Felséges uram – hajolt meg mélyen –, azt hiszem, rájöttem a megoldásra: orvosolni tudom Felséged rettentő nagy gondját.
A király kétkedően nézett végig a hajlongó máguson.
– A fejeddel játszol – figyelmeztette –, ezért jól gondold meg, mielőtt valami tanácsot adnál.
A varázsló válasz helyett közelebb lépett, és büszkén kihúzta magát égi jelekkel díszített köpönyegében: – Nincs, mitől félnem, Király, és ha úgy teszel, amint mondom, te leszel a földkerekség legnyugodtabb uralkodója. Nézd, mit hoztam számodra – suttogta rekedten, és zsebéből előhúzott egy apró, fekete tégelyt, majd sebesen pergő nyelvvel magyarázni kezdett: – Felséges uram, attól tartasz, és joggal, mivelhogy Felségednek mindig igaza van, hogy egy napon nyomorult néped föllázad, kifoszt és elűz a trónusodról. Eddig bármit is tettél, jól tudod, hogy a veszélyt nem sikerült elhárítanod királyi fejed felől. A nép elégedetlen, alig bírja fizetni az adót, mely évről évre növekszik. Hiába a megerősített rendőrség és hadsereg, a titkos megfigyelők hada, hol egyik, hol másik tartományban csapnak föl a lázadás lángjai...
– Ebből elég, ezt én is tudom – förmedt rá a király. – Mondd a lényeget, különben tőrömmel döflek át, és a tengerbe vetlek.
A varázsló nyelt egyet, majd alázatosan folytatta: – Ha megfigyelted, Uram, az emberek fiatalon hajlamosak az elégedetlenségre és ellenkezésre. Ebben a korban nincsenek beletörődve a dolgok állásába. Lázadoznak, vitáznak, meg akarják változtatni a világ menetét. Ilyenkor a leghajlamosabb az ember, hogy szétfeszítse a tiltás és törvény kerítését. Valamiféle láthatatlan tűz ég bennük, ez űzi őket fáradhatatlanul előre. Öregségükre az emberek aztán megjuhászodnak. Belenyugszanak a világ más által kialakított rendjébe. Ritkán megy el a józan eszük, akkor viszont könyörtelenné válhatnak, akár a gyermekek... Kicsivel is beérik immár. Félrehúzódnak és bölcsen hallgatnak. Az öregekben már nem lobog az a láng, ami fiatalon meggondolatlan és vakmerő tettekre tüzelte őket. Nélküle pedig védtelenek és törékenyek, akár a kiszáradt fa ága. Ilyen alattvalókra van szüksége Felségednek, hogy háborítatlanul élvezhesse hatalmát és gazdagságát... Fogadd el hát tőlem az örökös öregség bájitalát!
A király mohón kapott a feléje nyújtott tégely után, a varázsló pedig figyelmeztetően fölemelt kézzel folytatta: – Elég ebből a folyadékból néhány cseppnyit országod forrásaiba önteni, és aki ebből a vízből iszik, menthetetlenül megöregedik abban a percben, és az idők végezetéig öreg marad. A fiatalság lángját azonban még nekem sem sikerült lebírnom. Varázsitalom csupán kilopni tudja e tüzet az emberekből, kioltani nem. E láng ugyanis legyőzhetetlenül vándorol szülőből gyermekbe, öregből ifjúba röppen át. Alattvalóid elorzott ifjúsága így beléd fog áramlani, Király, és fiatal maradsz, amíg országodat csak bírod. Mielőtt azonban visszavonulnék titkos varázsműhelyembe – folytatta a bölcs –, engedd, hogy még egy tanácsot adjak neked: – Ahhoz, hogy zavartalanul uralkodhass az öregek országában, vénnek kell álcáznod magad. Mert azt vésd jól az eszedbe, Felség, hogy az öregemberek rettentő módon féltékenyek a fiatalokra, még ha sokszor nem is árulják el ezt. Ha hallgatsz rám, és öregként mutatkozol a színük előtt, békességben kormányozhatod országod, míg a világ.
A király pelyhedző rőt szakállát simogatva, töprengve kinézett az ablakon: lent a végtelen tenger tajtékos hullámai dübörögve törtek meg a sziklafalon.
– Hadd jutalmazzalak meg értékes segítségedért, hűséges mágusom – fordult el az ablaktól, és hirtelen mozdulattal a varázsló mellébe döfte tőrét. A bölcs a meglepetéstől és fájdalomtól eltorzult arccal térdre rogyott.
– Azt hitted, hitvány papíruszpusztító, hogy ekkora titokkal a lelkedben élni hagylak?! Többé már semmi szükségem sincs rád. Pokolba veled – ordította a király, és megforgatta a díszes markolatú pengét az összeroskadt testben. A varázsló hályogosodó szeme az uralkodó tekintetét kereste, szája átokra feszült: – Országod, kincsed, hatalmad mossa el a tenger!... Te pedig megnyugvást sohase nyerj!... Örökre átkozott légy, Király!...
Válasz helyett az uralkodó felnyalábolta, az ablakhoz vonszolta, és a haragos tengerbe vetette.
Másnap hajnalban a Vörös Király álruhát öltött, fölpattant villámgyors paripájára, és kivágtatott a palotából. Három napra és három éjszakára volt szüksége, hogy a forrásokat megmérgezze. A negyedik napon visszafelé indult. Amerre csak ment, mindenütt öregemberekkel találkozott. Csupán egyetlen forrásba nem öntött a varázsszerből. Ez palotája mélyén fakadt egy rejtett sziklaüregben. Innen hordta hűséges, világtalan szolgája a vizet számára.
Ezután minden a király várakozásának megfelelően történt. Alattvalói lecsendesedtek. Az emberek lassabban dolgoztak ugyan, mint eddig, de már nem elégedetlenkedtek annyira, mint máskor. Örvendeni tudtak annak is, amit eddig talán észre sem vettek: az enyhe időnek, a nagyobb darab kenyérnek és a csendnek, a puha vánkosnak sajgó derekuk alatt, egy-egy régi dallam nak, amiről már azt gondolták, hogy sohasem jut eszükbe... Az uralkodó pedig gondosan betartotta néhai mágusa tanácsát: arcára ráncokat festett, és vörösen égő haját fehér paróka alá rejtette, hátát öregesre hajlította, és vigyázott arra, hogy hangja rekedten bukdácsoljon, ha parancsot ad. Belül azonban csupa tűz maradt. Még soha nem érezte ennyire fiatalnak magát, mint most. Alkonyat tájban, amikor már nem bírta tovább játszani a magára kényszerített szerepet, visszavonult lakosztályába, lemosta magáról a festéket, és lerohant a kincstárba. Itt aztán az ércajtók mögött átadta magát a féktelen örömnek a kincsesládák között táncolt, drágaköveket szórt a fejére, és nyagyokat kurjongatva fetrengett az aranytallérokkal teli kádakban... Másnap hajnalban aztán kezdte előlről a komédiázást: öregesen végigtotyogott a palota folyosóin, bólogatva meghallgatta galambősz kémei egyhangú és mindig egyforma jelentéseit, meghányta-vetette reszkető fejű, agg minisztereivel az ország változatlan helyzetét, majd tollba mondta határozatait köszvényes jegyzőjének. Ebéd után személyesen ellenőrizte feledékennyé vált kincstárosának számításait. Időközben a források vize is megtisztult, de hiába, az öregek nem nyerhették már vissza elkobozott ifjúságukat.
Egy napon aztán váratlan dolog történt. A palota roggyant lábú őrei egy szakadozott ruhájú idegent vezettek elébe.
– A tengerparton találtunk rá, Felség – jelentette a vezetőjük.
– Ki vagy te?! – mérte végig gyanakvó és csodálkozó szemmel a király.
– Mi szél hozott erre?...
A fiatal férfi az őrökre nézett, akik önkéntelenül is hátrább húzódtak.
– Festő vagyok, felséges uram. Színek és formák tudósa, a megörökíthető világ titkainak kutatója. A hajó, amelyen utaztam, nem messze innen zátonyra futott és elsüllyedt. Egyedül nekem sikerült a partig elvergődnöm. Ott bukkantak rám a Felséged emberei.
– Mit tegyünk vele? – nyűgösködött a strázsák kapitánya, akinek az álldogálástól elzsibbadt már a lába.
Ha valóban annyira tehetséges vagy, ahogyan állítod, és olyan jól ismered mesterséged titkait, készíts egy festményt rólam – parancsolta a király.
– Rajtad fog múlni, hogy gazdagon megjutalmazlak-e vagy tömlöcbe kerülsz... Mindent, amire csak szükséged van, a rendelkezésedre bocsátanak az embereim – mondta a király, és intett a kezével, hogy a kihallgatásnak vége.
Másnap reggel a festő nekilátott a munkának. A trónteremben feszítette ki vásznát. A király magára öltötte díszes uralkodói palástját, és jogarral a kezében foglalt helyet a trónon. Körülötte ott állottak miniszterei, főtanácsosai és a testőrei. Naponta több órát töltöttek el így. A festő előbb vázlatokat készített, kikeverte a szükséges színeket, hosszasan keresgélte a legpontosabb színárnyalatokat, és csak azután kezdett el dolgozni a hatalmas vásznon. Egyetlen kérése volt csupán. Ehhez azonban babonásan ragaszkodott. Az, hogy senki se nézhessen addig a képre, amíg el nem készül vele. Ezért aztán úgy állították a festőállványt, hogy azt rajta kívül más ne láthassa, és arra az időre, amíg nem dolgozott rajta, hatalmas függönnyel takarták el a kíváncsi szemek elől. Nem is volt baj az elején semmivel. Amíg a festő a díszes háttéren és a mellékfigurákon dolgozott, úgy ment minden, mint a karikacsapás, de amikor a király alakjához ért, kezében az ecset egyszerre csak elbizonytalanodott. Inasévei óta először történt meg vele, hogy meghátrált a vászon előtt. Erőt vett magán, és újból nekiveselkedett, de csak tessék-lássék módon haladt a munkájával. Elhomályosodtak előtte a színek, a vonalak sehogy sem akartak elrendeződni, és ecsetjét ólomnehéznek érezte. Éjjelente álmatlanul forgolódott ágyában: a kép nem hagyta nyugodni. Valamiféle titokzatos erő ellenállhatatlanul vonzotta a magára hagyott vászon felé. Egy éjjel aztán nem bírta már tovább, és titokban lelopózott a trónterembe, mécsest gyújtott, és dühösen méregetni kezdte a félbehagyott festményt. Hirtelen elhatározással letörölte a király felvázolt alakját, új színeket kevert palettáján, majd lázasan dolgozni kezdett. Ecsetje szinte magától mozgott a vásznon. A döbbenet egyre jobban eluralkodott rajta, ahogy a festéssel előrehaladt, de erőt véve józan eszének tiltakozásán, folytatta a megkezdett utat. Hajnalban elfüggönyözte a képet, és sietve visszatért szobájába. Ettől fogva ez mindennap megismétlődött: napközben ímmel-ámmal festegetett, éjszaka aztán újrakezdte munkáját, és boszorkányos gyorsasággal dolgozott egészen hajnalig. Végül elérkezett az utolsó ecsetvonás pillanata is.
A király nagy ünnepséget rendezett a festmény bemutatásának tiszteletére. Az ország legtávolabbi sarkából is odazarándokoltak az emberek, hogy saját szemükkel láthassák a remekművet. A vendégek a bársonyfüggönyt bámulva áhítatos csöndben várták a nagy eseményt. Pontban tizenkét órakor megharsantak a kürtök: a király pompázatos köntösben bevonult, és minisztereitől kísérve helyet foglalt a trónon. Gőgösen szétnézett a teremben, majd intett, hogy kezdetét veheti az ünnepség. Újból fölharsantak a kürtök, a szolgák pedig széthúzták a bíborfüggönyt a festmény előtt.
Dermedt csend nehezedett a teremre. Az emberek néma döbbenettel bámulták a hatalmas vásznat. Nem a trónterem ábrázolása lepte meg őket, azon semmi kivetnivalót nem találtak, ugyanolyan ragyogó és ünnepélyes volt, mint a valóságban. A miniszterek, tanácsosok és testőrök festett csoportja is olyan volt, mintha élne. A leírhatatlan megrökönyödést a király képmása okozta: a vászon középpontjában, udvaroncai áhítatos tekintetének fókuszában, ékes királyi köntösben egy délceg ifjú állott. Ránctalan arcát rakoncátlan vörös fürtök szegélyezték, egész valójából sugárzott a fiatalság fékezhetetlen ereje és magabiztonsága: maga volt a megtestesült ifjúság. Ott állott előttük az igazi Vörös Király.
– Fogjátok el, azonnal fogjátok el a hitvány gazembert! – ordította magánkívül a király tanácstalan testőreinek.
– Álljatok meg, jóemberek! – kiáltotta a festő. – Én magam lepődtem meg a leginkább művemen, de igazán nem tehetek arról, hogy ilyenre sikeredett. Bármennyire is igyekeztem, hogy úgy ábrázoljam királyotokat, amilyennek mindannyian ismeritek, az ecsetem egyszerűen nem engedelmeskedett a kezemnek.
Az emberek tanácstalanul kapkodták a fejüket. Nem tudták eldönteni, hogy kinek higgyenek.
És ekkor váratlan dolog történt. A király felugrott a helyéről, hogy ő maga végezzen az arcátlan piktorral. A hirtelen mozdulattól azonban megcsúszott, és egyensúlyát vesztve előrebukott a trónus lépcsőjén. A testőrök kapitánya utánakapott, és kezében ott maradt az uralkodó fehér álhaja.
A vörösen hullámzó haj láttán az alattvalók döbbenete dühvé és gyűlöletté változott, és lassan, de kérlelhetetlenül megindultak a hadonászó király felé.
– Vessétek a tengerbe az alávalót! – ordította a király a földről fölemelkedve, és eszeveszett haragjában talán észre sem vette, hogy fejéről lekerült a paróka. A festő azonban már nem várta meg a további fejleményeket. Az általános zűrzavart kihasználva sikerült kijutnia a palotából, fölpattant egy ló hátára és elvágtatott.
Eközben a becsapott emberek körbevették a kapálózó királyt, leszaggatták díszes köntösét, karommá görbült ujjaikkal véresre szántották az arcát, és könyörgéseivel mit sem törődve, kiűzték a palotából. A Vörös Király sírva-átkozódva menekült el országából.
Azon az éjjelen óriási vihar kerekedett. Mintha kozmikus méretű köpönyeget terítettek volna a világra, még a csillagok is hunyorogva meginogtak. A tenger dübörögve öntötte el a szárazföldet. Hét nap és hét éjszaka tombolt a vihar. Aztán a nyolcadik napon elállt a szél, kivilágosodott az égboltozat, és visszahúzódtak a tenger hullámai, kietlen pusztaságot hagyva maguk után. Csupán a szirtfalra épült királyi kastély romjai meredeztek magányosan az egyhangú láthatáron...
Sok év múltán egy hontalan nép vetődött el ide. A partvidéken verték föl sátraikat. Csodálkozással és félelemmel járták be az elhagyatott vidéket. Mindenfelé üres csigaházakba és fehéren fénylő halcsontba botlottak. Egy napon a romos várkastélyba is fölmerészkedtek. Megilletődve járták végig a kongó termeket, egyesek az üres kincseskamrákba is benyitottak. A tróntermet a minduntalan előreszaladó gyermekek fedezték föl. Szájtátva szemlélték a hatalmas, színekkel teli vásznat, amely valamiféle csoda folytán sértetlenül maradt a pusztulásban.
Esténként ezután a tűz mellett gyakran szóba került a rejtélyes festmény. Mindenkinek volt valami elképzelése róla. Sokféle történet született a daliás ifjú királyról és hűséges, öreg alattvalóiról. A legfurcsább mesét azonban egy öreg vándor mondta el a gyermekeknek, aki szállást kért éjszakára. Az öregember úgy mesélte, hogy valamikor régen élt egy ifjú király. Kapzsi volt és kegyetlen. Vörös Királynak hívták. Ez a király állandóan attól tartott, hogy alattvalói megrabolják és elűzik trónjáról...
A gyermekek összebújva hallgatták a hátborzongató történetet. Szorongva figyelték a mágus és a király mesterkedéseit, őszintén sajnálták az ifjúságukból kiforgatott embereket, és tiszta szívből örvendtek – úgy, ahogyan csak a gyermekek tudnak – a festő igazának és a gonosz uralkodó elűzésének. Az öreg vándor meg csak mesélt, mesélt és közben fakó szeméből a könnyek megeredtek, lecsorogtak forradásos arcán egyenesen rőt szakállára. Reggel hiába marasztalták, az öregember tovább indult. Lassan, lehajtott fejjel ment, mint aki keres valamit. A gyermekek még egy darabon elkísérték, majd megálltak, és addig néztek a távolodó vándor után, amíg az ponttá nem zsugorodott a láthatáron.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék