Tóth Mária

Donna Moriko

A múltból, mint időből, a feledésből, mint életformából, a némaságból, amikor van úgy, hogy hetekig senki nem ejtette ki a keresztnevét, feldobódott egy hang, belesodródott a telefonhuzalba, és kissé erőszakos vidámsággal megszólította:
"Donna Moriko...?" - így, kicsit spanyolosan, kicsit olaszosan.
Az aposztrofált egyetlen pillanat alatt felfogta, hogy nincs ereje hadakozni a hang ellen, ahhoz, hogy elutasítsa, mert merényletet követne el önmaga ellen. Évtizedekkel ezelőtt így szólította élete egyetlen nagy szerelme, s ő reggel és este azzal az imával fordult istenéhez: Uram, adj még egy évet, egy évszakot, egy Időt. És az Úr nem adott. Úgy segített, hogy nem segített. Ám betervezett még egy kis utójátékot, amolyan második esélyt, amiről - ismerjük el - az előjátékban botladozó főbb szereplőknek halvány fogalmuk sem lehetett. És ez az új, szerelmes évszak olyan pánikkal vette kezdetét, mintha hirtelen kénköves istencsapás sújtotta volna özvegy Baktainét, született Kuthi Máriát. A hang ugyanis hasonlított az egykori imádott dandy hangjához, ám mégsem volt tökéletesen az övé. A dandy amellett, hogy sose tudta tisztességesen kiejteni a magyar a hangot (ehhez az "echt" magyar privilégiumhoz még csak az angolok értenek, mert az ő szépen ejtett a-juk hasonló a magyarokéhoz, a latin nyelvcsaládhoz tartozó népek inkább lágy, dallamos á-t mondanak. Ez az egyik lényegbeli különbség köztünk és köztük.) -, elnyújtva fonta egymásba a szavakat, szinte csúsztatva, s ez hatványozta a varázslatot, ami egykoron abban a majdnem nazális, férfias hangban vibrált. Erre szokták mondani, hogy szívhalált idéz elő. Nos, ebből a jelen idejű megszólításból totálisan hiányzott a nazális beütés. Egy hang volt, hasonló az imádotthoz, de nem egészen.
"Donna Moriko...?" - csörgedezett újból a hang.
Az özvegy sem volt már az az egykori, vállán plusz harminc évvel, de azért a régi csókok emlékétől az ajka menten hideglelősen felbőrödzött. Még mindig elsősorban a bőrén keresztül memorizálta a vírusszakértőt.
"Kihez van szerencsém...?" - kérdezte amúgy józankán, majdhogy rendreutasítóan, mert tudván, hogy csodák márpedig nincsenek, otromba tréfától tartott.
S a hang nem kérette magát, lelkendezve adta elő a szövegét, és jól elhelyezte magát mind térben, mind időben.
"Dobre doktor vagyok, a fogorvos, Ionescu Tedy barátja, ugye kegyed emlékszik rá?" (Ez a mátáluta kedveskedve, de azért távolságot is tartva, pontosan egyezik a mi nyelvünk kegyedé-vei, csak annyi, hogy kissé vulgárisabb, kissé lekezelőbb.)
Az asszony remegősen felsóhajtott, és azt préselte ki az ajkai között:
"Hát persze, persze..." - S az igazság az volt, hogy úgy tűnt föl előtte Dobre Nelu alakja, mintha sűrű, kékes füstködön keresztül látná. lonescuék házában úgy ejtették ki a nevét: "Ó, a jó, a szegény Nelu..." Jó is volt, szolgálnikész is volt, csodálatosan megfért, beilleszkedett egy nagy, családi házba, ahol az egykori bojár-asszonyt és annak raplis fiát kellett szolgálnia. De az égvilágán mindenben. Dobre Nelu bevásárolt, felmosott és ventúzt rakott fel az örökkön kehes Ionescu Virginia hátára. A délutáni, csendes órákban elüldögélhetett egy széken a terrakotta kályha mellett, és egyetlen mukkanás nélkül fixírozhatta a vendégek képét. Alulról felfelé, mint a kutyák. A fiatal Kuthi Máriának, valahányszor őt devorálta tekintetével a Nelu nevű mindenes, olyan érzése támadt, hogy rajta pendely sincs, és a fiú anyaszült meztelenül látja őt. Ijesztő, szemérmetlen bámészkodással közeledett hozzá. Ez zsenírozta, de ugyebár nem tehette szóvá. Ő volt a ház ifjú urának a szeretője, akire Dobre Nelu kissé régimódias epekedéssel tekintett fel, akár egy szentképre, s ez eleve elvágta minden lehetőségét annak, hogy barátság, vagy bármilyen más kapcsolat alakuljon ki kettőjük között. Ionescu Tudor kétszemélyes nyoszolyája elérhetetlen magasságban lebegett a leendő fogorvos előtt.
Özvegy Baktainé felsodródottan figyelt, pontosan úgy, ahogyan a kenyéren és pépeken felhizlalódott romániai nyugdíjasok nagy többsége teszi, ha a külvilág valamilyen apró neszezést küld arra vonatkozólag, hogy pozitív indítékkal belenyúlna sorsukba. A szegénység nem csak éhezést jelent, a szegény ember porig alázott, másodrendű lény. Egyszer Orwell megvizsgálta a saját bőrén az éhezés következményeit. Menhelyen lakott, és napokig semmit se evett. Az éhezés következményeként elvesztette a gondolkodási képességét, egyetlen dolgot forgatott a fejében: mit tesznek majd a menhelyen étekként az asztalra. Különben az asszony néha hót-fáradt volt, s a magány súlya gyanakvóvá is tette. Nem és nem értette, ha megfeszült is, a telefonhuzalban ficánkoló hang lelkesedését.
"Nelu, elárulná végre, hogy mire fel telefonált...?"
"Ionescu doktor kért meg rá, hogy keressem meg kegyedet, hogy vegyem fel kegyeddel a kapcsolatot, mielőtt ő hazajönne... ez a látogatás nyárára lesz aktuális..." Kissé finomkodva, kissé affektáltan beszélt, ő ugyanis még mindig azt a régi fiatalasszonyt látta maga előtt, akiről néha erotikus álomképeket szőtt.
Özvegy Baktainé ezt már nem tűrhette, minden maradék energiáját öszszecsucsorítva felcsattant, úgy is, mint tiszteletre méltó matróna:
"Ide figyeljen, Nelu, ezt az ízetlen tréfát én kikérem magamnak! Én úgy emlékszem magára, mint egy illemtudó fiatalemberre, mert, ha én tizenöt esztendővel ezelőtt nem kondoleáltam Tedy halálakor, de az újságból igenis megtudtam, hogy történt vele, szóval, hogy tragikus véget ért..." - A sóhaj ott rezgett mélyen, a mellében. "Éppen Szatmáron voltam terepen, június volt, kora nyár, dúsan virágzott a világ, és este, a szállodában elővettem az újságot, s rögtön a halálhírre esett a tekintetem... Ó, nagyon érzékenyen érintett..." - Itt elhallgatott, fád semmitmondás volt ez az utolsó mondat. Az igazság a következő volt, élete egyetlen szerelmének az elvesztése lesújtotta, beletelt félév is, amíg újra kinyitotta a rádiót. A hírt bezárta a lelkébe, és egyetlen mukkanás nélkül szenvedett. Kegyetlenül. Más információ nem fért meg mellette. Nem zarándokolt el a patinás, bukaresti temetőbe, a sírhoz. Virginia asszony már évek óta halott volt, ergo, nem volt kinek kondoleálnia.
Az asszony most, hogy Dobre doktorral beszélt, két dolgot fogott fel, mindenekelőtt azt, hogy Tedy él, ennek most már semmi köze nem lehetett tréfához, s azt, hogy az egész sztori kezd hasonlítani egy titokzatos, parapszichológiai meséhez. Hinni, úgy mindenestül, lehetett benne, de kifejleteiben elképzelni már nehezebb. A vírusszakértő orvos halálában - annak idején - az volt a megnyugtató, hogy Baktainé végre biztonságban érezhette magát: az enyém, örökre. A holt ki volt szolgáltatva neki, adhatott neki (érte) bármit, fecseghetett neki (bármikor), imádkozhatott érte (nagyon sokat), hogy enyhülést hozzon a dandy számára. Információkat gyűjtött az öngyilkosokról, s valahol azt olvasta, hogy ezeknek a nyomorultaknak a lelke leírhatatlan kínokat áll ki egészen addig, amíg a karmájukban megszabott idő le nem pereg. Ez a büntetésük.
Az asszony meglepetéséből némileg fölocsúdva, azt nyögdécselte:
"De én ezt nem tudom elhinni..." - s hirtelen hangot változtatva, felcsattant: "Tizenöt éve, esténként gyertyát gyújtottam érte, szép, színes gyertyákat, mert tudtam, hogy ki nem állhatta a sárga gyertya bűzét. Tizenöt éven át világítottam, érti... Érti? Ezt hogy csinálhatták meg velem?"
"Donna Moriko, hiszen Tedy nem halt meg, jó ajánlatot tettek neki az amerikaiak, s ő Magyarországon keresztül szépen kiszökött. Akit elhamvasztottam, az nem ő volt, hanem egy nyomorult csavargó, befektettük a lakásába. Én agnoszkáltam..."
Az asszony felfogta, hogy a mindenes mindenben teljesítette Ionescu doktor akaratát, eljutottak odáig, hogy a halálával komédiát játszottak. Ehhez vagy nagyon kétségbeesett kell legyen valaki, vagy született kalandor. Ionescu doktor mindkettő volt.
Dobre Nelu célratörően, kissé sietve summázta a soron lévő feladatait:
"Én el fogom küldeni Tedynek a kegyed telefonszámát, s ő majd jelentkezik, ám addig is szeretnék kérdezni valamit: hogy él, nincs szüksége valamire...?"
Az asszony a Romániában honos nyomorban kissé már elbambult, de azért résen volt, pontosan úgy, mint a beteg és öreg állatok, akik az élet minden apró neszezésére érzékenyen reagálnak. A XX. század vége történelmileg egy olyan idő volt, hogy szerelembe már kevesebben haltak bele Romániában, a nyomorba, a bánatba viszont annál többen.
"Hogy élnék? Rosszul, mint általában a nyugdíjasok" - lökte oda a helyzetjelentést a Dobre Nelu mindenesnek.
És csoda történt. Isten kinyújtotta a kezét, és rátette özvegy Baktainé, született Kuthi Mária fejére, mivel Dobre Nelu kijelentette:
"Akkor én most menten autóba szállok, és leviszek kegyednek száz dollárt... Teddy azt szeretné, ha kegyed nem szenvedne hiányt semmiben."
És megint az a kortalan, elbambult hang, amivé a nyomor degradálta az egykori, finom úriasszonyt, aki néprajzkutató volt.
"Az jól fog jönni..."
Miután bemondta a címét, és letette a telefonkagylót, Baktainénak, az özvegynek menten le kellett feküdnie. Ezt a hírt csak vízszintes helyzetben volt képes megemészteni. Feküdt a megereszkedett rugójú rökamién, keze imádságosan összefonva a mellén, és fennhangon azt ismételgette: ó, a drága, ő még mindig gondol rám, ó, a drága... S aztán hirtelen feltápászkodott, mert szinte fájdalomként hasított belé: Dobre Nelu egy órán belül látni fogja őt. Tetőtől talpig. S biztosan leírja majd Ionescu doktornak, hogy ő mivé lett, egy elhízott, öreg nővé. Az nem járta meg az eszét, hogy valószínűleg Ionescu doktor se az egykori dandy, az asszony régi, szerelmes emlékei még voltak annyira aktívak, hogy a maradék érzelmekkel kímélni akarta a férfit az ő rútságától. Ahogy ott toporgott a rökamié szélén ülve, eszébe jutott az a furcsa lelkiállapot, ami akkor kerítette hatalmába, amikor elhatározta, hogy márpedig férjes asszony létére, ezt a szerelmet nem fogja kihagyni, kitört rajta a pánik: nem csúnya ő, de nem eléggé szép, hogy sisteregve éltetni tudja egy fiatal férfi fellángolását. Kényszerképzetek szállták meg, mustrálgatta a testét, és olybá tűnt neki, a haja nem eléggé dús, a lába vonala nem eléggé formás, a keze, az ujjai nem eléggé fehérek, mindez távol van a régi festmények alabástrom ragyogásától. Ionescu doktor, a dandy csak nézegette, egyenesen a szemébe nézett, mintha egy csoda folytán az asszony végleg beköltözött volna oda.
"Nekem úgy vagy a legjobban, ahogyan vagy, engem ez a téma egyáltalán nem érdekel..."
Nem igaz, hogy a szerelem vakká teszi az embert, csupán kínosan célközpontúvá.
Az asszony harminckét éves volt, és két hónap alatt tíz kilót fogyott. Érett nő volt és gyönyörű. Elegendő volt Ionescu doktorra gondolnia, s máris eltolta maga elől a tányért. Hazautazott s az anyja, miután elnézegette, megnyikkant;
"Jaj, hiszen te szerelmes vagy!" Az öreg nőknek is lehetnek olyan emlékeik, amikor régi magukra vélnek rálátni. Az anyja hallgatag teremtés volt, de mindig rátapintott lelkiállapotok lényegére. Mintha kinyújtott mutatóujját egyetlen, biztos pontra helyezné rá.
Baktainé felállt a rökamiéról, és tükörbe nézett. Volt még annyira nő, hogy értsen hozzá a testét rejtegetni. Vékony, redőnyösen hulló, fekete lebernyegbe öltözködött, úgy nyitott ajtót Dobre Nelunak.
"Kezeit csókolom, Donna Morikót keresem..."
S az asszony sírósan remegő hangja:
"Ugye nem ismert meg? Ó, az uram halála után teljesen tönkrementem..." Általában és mindenkinek ezt hazudta, ugyanis egy tönkrement özvegy úgy mindenestül szánandó, és Baktainé ezt a státust kellőképpen ki is használta, hogy jó benyomást csikarjon ki embertársaiból.
S a fogorvos, egyéb téma híján, újból előadta a vírusszakértő kalandos kiszökésének a történetét, majd kifejtette, hogy ott, Amerikában milyen ragyogó karriert futott be, szép házat vásárolt magának, minden O.K. lenne, csak az a baj, hogy gyötri a honvágy, és hatvanon túl nem sikerül tartós kapcsolatot kialakítania.
Dobre Nelu nézegette az asszony hurkásan elhízott felsőkarját, az igazság az volt, hogy nem merte ízekre szedően szemrevételezni, mintha attól tartana, hogy még ki tudja, mit fedez majd fel rajta. Illemtudóan korlátozta bámészkodását, és kimondta:
"Donna Moriko, be kell vallanom kegyednek, hogy Ionescu doktor nagyon szerette magát..."
Az asszony sietve közbeszúrta:
"Nagyon szeretett, de nem eléggé, végső soron ő hagyott el... Ez most persze nem téma. Hanem, mire kérném meg, mondja meg Tedynek, hogy köszönöm a segítséget, elhiheti, hogy nagyon rá vagyok szorulva, ha ilyen nonsalansszal elfogadtam..." - s mondta mindezt az úrinők grandezzájával.
Ezzel kimerítve minden témát, a fogorvos sebtében elköszönt. A liftben azt suttogta maga elé: "Te Jóisten, mennyire megváltozott szegény Moriko, hiszen rá se ismertem a nyomorultra. Ő az, és mégse ő." És fogalma se volt róla, hogy mindezt miként hozza majd a világfi vírusszakértő, a dandy tudtára, aki amerikai magányában egy ragyogó, szép, magyar fiatalasszonyról álmodozik. S amit a fogorvos nem sejtett, az az alapigazság vala, amit az öregek betéve tudnak: a lélek sokkal hosszabb ideig marad fiatal, mint a porhüvely, s a lélek nem engedi, hogy lássuk önmagunk képmását, mert a lélek mindig kegyesebb hozzánk. S mindezt kristálytisztán summázni, igazán nincs szükség holmi planetáris intelligenciára.
Ágyfuszekli, ágykapison. Moriko didereg a takaró alatt, a rossz vérkeringés, az alacsony vérnyomás örökösen fázóssá tette. A dollárokat már beváltotta, és rátört a szegények tipikus, szertelen költekezése, bement a szupermarketbe és vásárolt, vásárolt. S most, este, a túlzabálástól fájt a gyomra, zúgott a füle. Persze ő mindezeket a tüneteket nem tudta mivel magyarázni, mert már évek óta koplalt. Különben is csak egyetlen gondolat foglalkoztatta, hogy a Dobre Nelu nevű fogorvos vajon miért nem ismerte fel, betolta a képét az ajtónyílásba, s azon a kissé infantilis hangján megszólalt: Donna Morikót keresem... Ó, ha ez a férfi nem ismerte fel, miért ismerné fel lonescu doktor...? Felkelt és leemelte a polcról a fotóalbumot... Remegő kézzel oda lapozott, ahová a hatvanas években készült fényképeket ragasztotta be, ő, kalappal, ő, az autójuk mellett, ő, a strandon... Az urának hobbija volt a fényképezés, szegény feje soha nem fogta fel, hogy nem több egy dilettánsnál. Ő sajnálta, módjával dicsérte, biztatta is, elvégre Baktai Rudolfnak is szüksége volt egy parányi sikerélményre.
Visszafeküdt a takaró alá, és a felfokozott idegállapot hatására még mindig görcsösen didergett. Lehetséges, hogy még valami jóra fordulhat az ő életében? Eszébe jutott, olvasta valahol, hogy Mircea Eliade fiatalkorában, Indiában beleszeretett valakibe, nagy szerelem volt, telve a vallásfilozófus minden ráolvasásával, visszafogott indulataival, és aztán évtizedek múlva az indiai asszony keresni kezdte élete egykori, nagy szerelmét. Találkoztak. Mircea Eliade egy elhízott, szemüveges, öreg nőt látott maga előtt. Az aszszony közeledett hozzá, nyújtotta aranykarpereces kezét, és megmondta a nevét. Mircea Eliade pedig a fejéhez kapott, és rikácsolva felkiáltott: "Jaj nekem, hagyjon békét, hiszen ez ízléstelenség!" És akkor már a vallásfilozófus is öreg ember volt, főleg fizikailag volt kimerült, lerobbant öregember, de bezzeg a lelke olyan fiatal volt, mint amikor beleszeretett egy nádszál hajlékony, éjfekete hajú indiai lányba.
Moriko elmerengett az Eliadéval történt öregkori találkozás tanmeséjén... Egész életében harcot vívott önmagával a delejes, nőies imázs megőrzéséért. Soha nem volt elégedett önmagával, ugyanis csak egyetlenegyszer sikerült neki a fogyókúra (de az ideálisan sikerült), amikor harminckét éves korában szerelmes lett. Ahogy az angol ejti ki tragikus-derűs arccal: fali in lőve... Moriko rendezgeti testét a takaró alatt, és a remegés valamelyest enyhül. Fali in love... Ez az, esés volt, tompa, ájulásszerű zuhanás. Két hónap alatt szilfid soványra fogyta le magát. Egy istenség megóvta attól, hogy deszka-sovány legyen. Ő gyönyörű volt, pontosan olyan, mint egy tizenhét éves szűzlány, aki teoretikusan és elvben már mindent tud a szerelemről, pusztán a nagy mersz hiányzott belőle a kitárulkozáshoz. S ezt az izgató-izgalmas szépséget ajándékozta ő lonescu Tudornak, a vírusszakértőnek. Dandy volt, tetőtől, talpig az, a sző legszebb, legnemesebb értelmében, kissé piperkőc módjára öltözködött, kissé affektált volt, román férfi létére tudott bánni a nőkkel, földig hajolt előttük, amikor például meglátta őt az új imázsával, percekig csak fogta a kezét, morzsolgatta az ujjait, és azt ismételgette: "Ó, copila mea..." - ami magyarul annak felel meg: leánykám... Olyan volt, mint egy célját vesztett Krisztus, szép és tragikus, ám eltérően a Megváltótól, ő főleg ígérgetett, de eredményesen csak kevés embert tudott megmenteni.
És Moriko az éjszaka csendjében kimondta:
"Ma viszont megmentett engemet, az éhségtől mentett meg..." - és simogatta Nérót, az izmos, állandóan feszült testű kandúrt. Leánykám - mondta ki arcközeiből, egészen halkan Ionescu Tudor harminc évvel ezelőtt, mármint Donna Moriko emléktárában, ahová bejáratos vala.
És éjszaka, úgy hajnal pattanta előtt egy Hang megszólította Donna Morikót, egészen tisztán, jól érthetően annyit hozott a megviselt asszony tudtára:
"És még kaptál egy Időt."
Kattanás. Némaság. Az asszony rögtön azt kereste, aki megnyilatkozott, jobbra fordult, balra fordult és akkor háta mögött ott állt egy "hoch" elegáns úriember, kétsoros, acélszürke öltönyben, kellemes, de nem túl kirívó arcvonásokkal, szóval egy olyan férfi, akiből tizenkettő egy tucat, aki után biztosan nem fordulnak meg az asszonyok. Nem mosolygott, nem gesztikulált, állt ott egy keveset, aztán hirtelen eltűnt. De minden látványos, cselekvő mozdulat nélkül. Felszívódott.
Donna Moriko felriadt. Mindenesetre valami furcsát, kellemeset érzett, nem tudta volna meghatározni, hogy mit is. Arra gondolt, mindenki keresi a Hangot, ami társa legyen, ám ritkán talál rá, olyan ez, amihez sorsszerűség szükségeltetik. S ő szerencsés volt, mert nem egészen egyetlen nap leforgása alatt kétszer szegődött melléje a Hang. A Dobre Nelué emberi hang volt, s habár mélységesen felkavarta, nem tartalmazott semmi természetfölöttit, míg ez az éjszakai hang talányos titokzatosság volt. Mert kezdjük logikusan, honnan tudhatta a Hang, hogy ő valamikor, régen, kért egy Időt? Ez, az emlékek között is valami lélek-mélyen őrzött, be nem teljesült fájdalom volt, s lám, az úriember tudott az ő imádságáról, az ő óhajáról, s ha ez így igaz, hogy ő harminc évvel ezelőtt Istentől kért valamit, arról csak maga Isten tudhatott, s mintha nem telt volna el három évtized, ez a disztingvált ember beintett neki, hogy: és még kaptál egy Időt... Donna Moriko nem volt idióta, sejtette, hogy Isten nem ácsorog bárki utcájában, mióta átadta a parancsolatokat tartalmazó kőtáblákat, meglehetősen ritkán lép a színre. Ez a fukarkodás önmaga megmutatásával már klasszikus viselkedési formájává lett. Elvégre azért Isten. Ami pedig a konkrét megjelenést illeti, Donna Moriko kizárólag a szentképek és a festmények nyújtotta információkra támaszkodik, a középkori képeken fényes aurában, felhőgomolyagok tetején, bő, fehér lebernyegben, vitalitással teli aggastyán képében trónol az Atya, de semmi esetre se kétsoros, acélszürke öltönyben. És mégis ez az ismeretlen, snájdig idegen tudott róla valamit, amit csak az Atya tudhatott.
Donna Moriko nyögdécselve annyit hallatott: jaj, Én-istenem, és a szemére szorította a kezét. A feltevése, hogy ki is lehetett ez a kellemes arcú idegen, olyan merész és hihetetlen volt, hogy az asszony úgy volt vele, mint az enyhén ricsajozva imádkozó zsidók, nem merte fennhangon kimondani a nevét.
Feküdt ott a pirkadatban, és az első pillanatban halvány fogalma se volt, hogy mit kezdjen ezzel a kegyelemmel, hogyan is fordítsa a maga javára az Időt... Aztán az Atya tetőzte a kegyelmet, mert Donna Moriko napkeltéig felfogta, mi is az ő teendője: másodszorra is sikeresen bele kell szeretnie Ionescu Tudor doktorba, a vírusszakértőbe. A szerencsés kivitelezéshez viszont elsősorban egy új imázsra van szüksége. Mi sem könnyebb, konkludálta a közel százkilós Moriko, s azt hitte, ami harminc évvel ezelőtt funkcionált, az be fog válni manapság is. Két hónap alatt szilfid sovány lesz, újból nővé változik át. Miután egy nap leforgása alatt pénzt is, Időt is kapott, Donna Moriko újból elaludt. Reggel, nyolc után egy arcára tűző szemérmetlen fénynyaláb ébresztette fel. Gazdag volt, ergo, gondolhatott arra is, milyen a boldogság íze. A korai óra ellenére, amikor csak a tahók vizitelnek, megjelent előtte Ionescu Tudor. Egymásba botló tekintette] nézegették egymást, s az asszony emlékezett rá, hogy harminc évvel ezelőtt, fogalma se volt róla, hogy miért, de valahányszor látta, biztos volt benne: ennek a férfinak mindig tiszta a zoknija, tiszta-friss a zsebében a zsebkendője, s a nők legtöbbjének ez igenis fontos.
Ez a nap jól indult, áldott napnak, amikor a lélek nyitott és fogékony, ért hozzá katalizálni a nagy és süket fájdalmakat, ahogyan az Írás mondja, megóvja magát attól, hogy előleget vegyen a holnap bánatából... És megint arcközelből Ionescu Tudor arca, rövidlátó szemének sűrű, fáradt pislogása: "Te már voltál boldog? Mert én még sohasem. Majdnem boldog már voltam, de, gondolom az más, mint a boldogság... Szeretnék végre boldog lenni, főleg, hogy megismerjem, milyen is ez az érzés..." A dandy néha olyan fenemód komolykodó és jóságos volt, akár egy vérbeli angol... És Donna Moriko azt forgatja a fejében, hogy vajon most, a harmadik évezred elején nem nagy fényűzés boldognak lennünk, illik-e...? Improper... - gondolják és mondják az angolok arra, ami egyáltalán nem illik, ami súrolja a nevetségeset... Donna Moriko vágyott azok után a kissé kétértelmű, enyhén obszcén szavak után, amelyekkel a román dandy járta körbe őt. Abban az időben tanulta meg, hogy minden nyelvnek van egy erotikus argója, s ez minden nyelvben más és más, összetéveszthetetlen, felcserélhetetlen. A román vírusszakértő rengeteg kicsinyítő jelzőt használt, egy magyar férfi nevetőgörcsöt kapott volna a hallatára, de románul mindez jól hangzott, kedveskedően. Donna Moriko felismerte, hogy nem egy magyar, hanem egy román férfi kakaskodik körülötte. Aztán következett a mélyhallgatások sémája. Ez - most már post-amor tudja - abból fakadt, hogy túl sok mindent akartak egymásnak elmondani, s mivel ez nem sikerült, féltek attól, hogy titkos gondolataik netán elijesztik a másikat, inkább hallgattak hát... Évek múlva Franz Kafka magyarázatában fogta fel ezeknek a hallgatásoknak a mibenlétét: de a sziréneknek van egy fegyverük, amely az éneküknél is veszedelmesebb, s ez a csendjük. Bár még soha nem fordult elő ilyesmi, talán elképzelhető a lehetőség, hogy valaki megszabadul az éneküktől, de a csendjüktől sohasem.
Ilyen csend volt Ionescu Tudor hallgatása.
És az asszony a következő napokban főleg főzéssel, az ételek szép tálalásával s utána komótosan való bekebelezésükkel foglalkozott. Nem volt a kilencvenes éveknek megfelelő táplálkozási kultúrája, nem ismerte az új tejtermékek márkáját, fogalma se volt róla, milyen sört, milyen bort válaszszon. Ezekben a napokban fogta fel: nem igaz, hogy Ceausescu, a diktátor népirtást követett volna el, a népirtás 1990 és 2000 között zajlott Romániában, amikor a nyugdíjasok milliói kenyéren, krumplin és vízen éltek. A nyugdíjak olyan nevetségesen kicsik voltak, hogy nem érték el a havi ötven dollárt. Donna Moriko most azt ismételgette minden ebéd után, amit Franciaországban, a Napkirály udvarában, hiszen az élet örömeként tartották számon: bien boire, bien manger... Estelente, a vele szemben lévő nagy házak ablakait nézte, ahogy a huszonötös égők vaksi fényei kibuggyantak, és tudta, hogy azok, ott testvérei a nyomorban. Igaz, ő most egy rövidke respirót kapott. Napközben énekelgetett is, azt dúdolta: Szomorú vasárnap... The gloomy Sunday, ezt csak egy magyar, a híres Seress Rezső komponálhatta meg, zeneghette világgá, de a szó legszorosabb értelmében világgá, s ahol meghallgatták, az emberek tömegesen lettek öngyilkosok. Angliában ezért be is tiltották a dalocskát. Az angol koronás fő mindig tudta, mikor és mitől kell megvédenie alattvalóit. Donna Moriko kitárult lélekkel énekelgette a Szomorú vasárnapot, nem védekezett ellene.
Továbbá döbbenetes momentum volt, hogy egyik éjszaka Donna Moriko álmodott is a vírusszakértővel, fiatal volt, csak annyi, hogy valami lestilizáIódott az arcáról, elment mellette, mintha nem merné megszólítani, ő fordította vissza, hogy most már Baktai Rudolf is halott, nyugodtan beszélhetnek, bármije is lehetnek egymásnak, ám ebből a néhány perces beszélyből hiányzott az, ami évtizedekkel ezelőtt remegve, felfokozva vibrált köztük. A dandy az igazi, az egyetlen volt, és mégis az idő valamit bedobott kettőjük közé, ami távolságot tartó hűvösség lett. És Donna Moriko hideggé dermedt ajakkal mondta ki:
"Hát ez vajon mit jelent?"
És még valami furcsaság, várta és nem várta a vírusszakértő jelentkezését. Régente, ha a férfi azzal búcsúzott tőle: leánykám, akkor majd holnap felhívlak, ő már eleve céllal várta a másnapot, hogy beszélni fognak. Az áldott, a türelmes Baktai Rudolf reggel hozta a kávét, az ágyban kávéztak, s ő rá se figyelt, mit mondikál, nem érdekelte igazán a szinte jelentéktelennek tűnő apróságok fontossága a túlélés folyamatában, őt csak a várakozás töltötte be: hallani fogja a Hangot. Őt már a hang puszta vibrálása, zengése is lázba hozta. Sajnos, eleve adva voltak korlátok is, ő férjes asszony volt, a férfi hét évvel fiatalabb, ő magyar, a férfi román s így tovább. Koana Virginia, a nagybojár asszony, szintén orvos volt, kulturált lény, mégiscsak nagy erőfeszítéssel sikerült legyőznie ellenszenvét a "bozgorka" iránt, hogy proform kedves és csodálkozó legyen. Heves szóváltások anya és fia között, s utána a vírusszakértő toporzékolása, megtorlásai, hogy méltó büntetést szabjon ki az anyjára, aki szerint nagy bűn isten előtt férjes asszonyt elszeretni az urától.
A Hang egy este szólalt meg, úgy hét óra tájban.
"Donna Moriko...?"
"Tessék..." - várakozott, nem sietett elébe azzal, hogy rögtön felismerte a dandy hangját.
"Leánykám, én vagyok az..." - és nem mondta ki a nevét.
Donna Moriko in média res, belevágott a lényegbe, közölte, ami világos volt:
"Óóóó... Nelu mondta, hogy majd jelentkezel. Hány óra van most ott, nálatok, Amerikában?"
"Reggel van, s mivel nálad este van, úgy gondoltam, ez a napszak a legmegfelelőbb, hogy felhívjalak. Ezután majd ebben az időszakban fogok rád csengetni. Mit szólsz hozzá?"
Moriko elgyengülten lehuppant egy székre.
"Ó, én délután mindig itthon vagyok..."
A férfi egy lélegzetvételnyit hallgatott.
"Azelőtt jártál színházba, koncertekre..."
"Nekem kenyérre alig futja. Kinek van pénze manapság Romániában művelődni? Neked fogalmad sincs az itteni állapotokról..."
"Némi fogalmam azért van, beszélek románokkal, akik otthonról jönnek... Neluval is beszélek. Leánykám, boldog vagyok, hogy újból felvehettem veled a kapcsolatot... máskülönben te hogy vagy?"
Donna Moriko arra gondolt: csak semmi szépelgés, ámítás, a dandynek tudnia kell, hogy ő egy összeomlott, öreg nő, s mondta a szabványszöveget:
"Az uram halála óta teljesen tönkrementem, ez az utóbbi négy év pedig végleg betette nekem az ajtót. Az uramnak, amíg élt, mindig gondja volt rám... Ó, nagyon jó ember volt."
A dandy nem gondolt úgy Baktai Rudolfra, mint vetélytársra, ezért csöppet sem sértette, hogy a nő most dicsérte, hanem készségesen biztosította egykori szerelmét:
"Ezután majd nekem lesz gondom rád... Világos?"
"Köszönöm szépen..."
Beszélgettek, a férfi állt a New York-i reggelben, s az asszony a bukaresti estben, és minden elegánsan, őszintén, amúgy banális civilizáltan csörgedezett közöttük. Az asszony Tedynek szólította a férfit, a férfi hol Donna Morikónak, hol leánykámnak az asszonyt. S a beszélgetés után Donna Moriko még elüldögélt a fotelben, térdén a telefonkészülékkel, és első gondolata nem holmi féktelen örömben csúcsosodott, hanem a legjózanabb sóhajban: megszabadultam az éhezéstől, s csak ezután következett egy jövőbe torkolló elhatározás, talán nem lesz nehéz újból beleszeretni abba a férfibe, aki most már a jótevője is. Az első, praktikus felrezzenése, mintha álomból ébredne, az volt: fényképet kellett volna kérnie a férfitől, hiszen azok ott Amerikában, szinte naponta a masina elé állnak, kattan a gép, és repül feléd a polaroid kép. Mégis, ha látná, talán könnyebben menne végbe a csoda, ami egy újabb, most már öregkori szerelem katalizálódásában érhetné őt.
És Donna Moriko ettől kezdve felcsavarta az emlékezés lámpását. Érdekes, hogy a memóriájából annyi minden kitörlődött, de bezzeg a szerelmes emlékei megmaradtak. "The mistery of love is greater, than the mistery of death" - mondja Salome a levágott fejnek.
Az ő szerelmük a kezek táncával kezdődött. Kevés szót váltottak, csak úgy elmerültek egymás tekintetében, és néha megérintették egymás ujjbegyét. Kurta, áramütésszerű vonaglás az idegvezetékek mentén. Minden porcikájuk kitárulkozott, mintha egymás Kis Napjai lettek volna, felitták dideregve, idegesen egymás kisugárzását. S ez így ment napokon át. Egy májusi szombaton, amikor a bokrok levelet izzadtak, Marosvásárhelyen találkoztak (ő pont azon a vidéken gyűjtött folklórt, s a férfi utánajött), újfent némaságtól verten. Ültek a főtér egyik cukrászdájában, rajta barna, rakott, tergál szoknya, meggypiros blúz s a férfi, aki akkor még nagyon fiatal volt, hirtelen elkapta a kezét, és szinte vaktában futva megindultak fel, felfelé a dombra. A szavak végleg lemaradtak mellőlük, mintha álomban loholtak volna felhevült testtel, dideregve. A Somostetőn találták magukat. Köröttük sárga aranyesőbokrok fészkei. Egyszerre jajdultak fel.
Donna Moriko az öreg nő bölcs, már csöppet se lázadó békéjével furcsállja: hogyan is lehetséges, hogy azt az egykori szerelmet kieresztették a markukból? Milyen alapigazság (nem ő fedezte fel) a szerelem paradoxona: semmivel se helyettesíthető és semmiképpen se őrizhető meg. Kunszt megtalálni, hallatlan szerencse. A hadászatban van egy mérőműszer, ami az éj látszólagos vaksötétjében felfedezi azt a picurka fényforrást is, ami szemmel nem látható. Ehhez hasonló volt az ő szerelmük, egy picurka fényforrás, s a nő túltett a szofisztikáit hadigépezeten, és igenis kiszűrte a férfi szívéből. Ennek a picurka fényforrásnak a meglelése minden szerelem kiindulópontja. A szerelmesek látnak valami láthatatlant.
Donna Moriko henyélt, nyugalmi állapotban volt a teste, a lelke. Bő, vékony selyempongyolában elfeküdt a díványon, foteleken és rágcsált, kis, apró sós kekszet, finom egzotikus magvakat, törökök, arabok üzletéből valót, ami valahol a melegégöv alatt Ázsiában, Afrikában termett. Ionescu Tudor, a vírusszakértő gyakran küldött neki pénzt, Dobre Nelu, a fogorvos lehozta, az előszobában átadta, s látván, hogy az asszony újfent hízott valamennyit, futásnak eredt, azt hazudta, nincs ideje kávézni, sürgős dolga van. Moriko újból és újból kitolta a fogyókúra megkezdésének az időpontját, arra gondolt, még van bőven ideje, mondjuk, úgy májusban feltétlenül nekilát, mert ő tudta azt, amit kevesen: egy fogyókúrának elsősorban nem stratégiája, hanem motivációja kell legyen. Általában minden nagy tettben a motiváció a lényeges. Makrancos kislány volt, bosszúból, hogy a többi lány nem rágta át magát a szorgalmi olvasmányokon, ő egy nyáron át elolvasott minden ajánlott könyvet. Az munkált benne: majd én megmutatom nekik, és megmutatta. Szeptemberben teljesen átváltozva lépett be az osztályba. Stílusában, modorában, kifejezési módjában egy teljesen új lény lett belőle. Azon a nyáron határozta el, hogy néprajzkutató lesz. Az osztályfőnöknő a pályaválasztása hallatára, elmosolyodott: "Mindenesetre jól hangzik..." - s ő mosolytalanul fejezte be, merész elszántsággal az osztályfőnöknő mondatát: "... ez igaz!" Az osztály pedig nem vihogott, ezzel az új lánnyal már nem lehetett ujjat húzni, s a tanárnő kijelentette: "Látod, neked elhiszem..." A bakfis Moriko már tudott akarni.
Fényképet kért Ionescu Tudortól, s a vírusszakértő postán nem is egyet, hanem többet küldött, a házról, az autókról, magáról, az egykori dandyről. Donna Moriko nézegette, nem, a férfi nem hízott el, szikár-sovány maradt, fehér a haja s az arca is keveset változott. A férfi a telefonbeszélgetések alkalmával célzott rá, hogy legfőbb ideje lenne, ha: leánykám, te is küldenél végre nekem egy fotót, egy akármilyen gyorsképet, elvégre nem eshet nehezedre. "Make me a favor, please!" Donna Morikónak valóban nem esett volna nehezére, öt perc alatt kiköpi az automata masina a színes képet, nem is túl drága, de erre ugyebár majd a fogyókúra után kerülhet sor. Az öreg Moriko is tudott akarni, mármint azt hitte, hogy birtokában maradt valaminek, ami köznapi diadalmaskodáshoz vezette el annak idején. És tévedett. Az örökös rágcsálástól, nassolástól teste, lelke elbágyadt, feküdt a rökamién és érezte, hogy jólesik pihennie, és minduntalan holmi emlékekbe botlott bele, de ezek a múlthoz vezeték vissza, semmi esetre se a jövőhöz. És gyakran föltűnt a vírusszakértő különböző arculatokkal, indulatokkal, hol enigmatikusan titokzatos volt, hol vulgárisan titkolódzó, hol kedvesen nyájas, hol tegező stílusban gyűlölte az egész világot, s mindez megfért egy és ugyanazon emberben, ahogyan ott lakozik a legtöbb lélekben. Harc önmagunkkal a lélek szintjén, de nem középiskolás szinten, hanem az érett emberén. "Das radikal Böse" - suttogta rosszabb napjain, és a fiatal, mindenre nyitott Donna Moriko felfogta, hogy olvasta Kantot, ám a saját maga rosszaságáról még nem döntött. Elvégre a rossz az ember döntésjogának egyik opciója. S ez az ember, aki néha rossz is tudott lenni, néha olyan ártatlanul aludt Donna Moriko mellett, mint egy pihés, fehér kis csirke, időnként a szemhéj alatt megrándult a szemgömb gyöngye. Donna Moriko futott az egyik bizalmas barátnőjéhez, és előadta a szerelmesek örök kételyeit szerelmük tárgyáról, mármint, hogy kicsoda is az illető, mintha ezzel az érzéssel egyedül állanának a nagyvilágban. A barátnő nem nyugtatta meg, két mondatot dobott oda, amin viszont bőven lehetett vívódni:
"Szerelmes vagy a doktorodba? Az nem jelenti azt, hogy ismered is, igaz?"
Igaz volt.
S a nagy ház lakói kezdtek résen lenni Donna Moriko személyével szemben. Észrevették, hogy minden nap dög-nehéz szatyrot cipel haza, szinte szakad meg bele. Egy átlagnyugdíjas Romániában 2000-ben az üres szatyrot sétáltatja az utcán, a piacon, az üzletekben. Igen ám, de Donna Moriko vásárolt. Na és a sülő húsok és kolbászok szaga, ami az ő konyhájából csak úgy omlott ki a savanyú odörű lépcsőházba! És Donna Moriko, aki a szegénységén mindig osztozkodott, most bizony elzárkózott, ha valaki becsengetett hozzá, menten kint termett a lépcsőházban, ott tárgyalt le mindent. Aztán a végén az egyik szomszédasszony előtt csak elszólta magát: "Egy régi barátom küld néha egy kis segítséget Amerikából..."A köznép ezt már nem volt képes se felfogni, se megbocsájtani. Elterjedt, hogy Baktainé dollárt kap Amerikából, úgy bizony, több ezer dollárt dugdos a lakásában, számolatlanul. Már azt se tudja, hová rejtette el. Van ez így a szenilitásban.
Igaz, hogy a régi barát nem sietett színre lépni, de egy küldönc óriási csokor piros rózsát hozott, a bokréta úgy, ahogy volt, komoly pénzbe kerülhetett. A virágüzleteket főleg kívülről szemlélő öregek tudták, hogy egy hosszú szárú rózsa negyvenezer lejt kóstál. És Baktainé születésnapjára keleteurópai mércével mérve, ízléstelenül nagy bokrétát hozott egy elegáns egyenruhájú boy. Improper - mondanák rá az angolok is. Hogyan nézhet ki az a bizonyos "régi barát", aki ekkora csokrot rendel egy elhízott, öreg nőnek? Ilyen kihívásra csak egy elkényeztetett amerikai képes, aki elfeledte a szegénységet.
Donna Moriko egy műanyagvödörben rendezgette el a csokrot, s az íróasztalra helyezte, hogy fektéből is rálásson. Remélte, hogy a virágok puszta szemlélése majd elindít valamit az érzelmek szintjén. Eszébe jutott, hogy 65ben, június 22-én ültek a techirghioli főutca egyetlen cukrászdájának a teraszán. Fáradtak, pilledtek voltak az átszeretkezett délután után, s akkor a vírusszakértő rásimogatott Donna Moriko kezére.
"Leánykám (copila mea), ma végképp rájöttem, hogy szeretlek."
Donna Moriko az ajka elé kapta a kezét, nehogy modortalanul felsikoltson: még szép! Ültek, nézték egymást, s a zöld színű pisztácia fagylaltba megbolydult, tengerparti szúnyogok vetették bele magukat a rovarok öntudatlanságával.
S a vírusszakértő felfogta, hogy nem értették meg, hogy a szavak újból kitoltak velük, s ezért magyarázkodott:
"Most valami furcsát érzek, ami más, több a szerelemnél, ha mellettem vagy, nem félek a haláltól... Ez az, biztosan tudom, hogy nem félek a haláltól..."
Ionescu Tudor szerette Donna Morikót, de nem annyira, hogy a levegője legyen, amit mélyre szív, hogy azt higgye, nála nélkül képtelenség az élet. Hálával szerette, amiért a nő megtanította szépen szeretni. Bárgyúságában azt hitte: nosza, jöhetnek a többi szerelmek, más, differenciált bűvöletekkel, gyönyörökkel, és az idő múlásával rádöbbent, hogy tévedett, holmi kis, izzadt, fád nőkre bukkant, aprószentek még apróbb lelkére, s az egyetlen, nagy szerelmet kieresztette a markából. Betege lett a felismerésnek, didergett a vágytól, a pánik-betegségtől, és a nő többé nem állt szóba vele. Donna Moriko három éven át valami égi oltalom, közbiztonság s anyaféleség volt a vírusszakértő számára.
S mikor az öreg nőnek sehogy sem sikerült a fogyókúra, Donna Moriko újból látta álmában a kétsoros, szürke öltönyt viselő úriembert, aki biztosította őt arról, hogy még kapott egy Időt. Donna Moriko felelősségrevonóan rákiáltott:
"Hol van az Idő, te szerencsétlen ígérgető?"
Az elegáns úriember rendületlenül állt egy helyben, látszott rajta, hogy súlyosabb, komolyabb blaszfémiákhoz szokott, nyugodtan válaszolta hát:
"Valóban adtam neked egy Időt, de tartalommal te kellett volna, hogy megtöltsed." A Hang tegezte, lágyan, omlatagon, szinte hangsúlytalanul. Lerítt róla, hogy nem haragos, csak újfent megnyilatkozott, majd ugyanazon a módon, mint először, felszívódott. Volt és nem volt.
És Donna Moriko valami leírhatatlan fáradtságot érzett, felfogta, hogy valaminek vége, de véglegesen vége, hogy az öregségben nem az a legsivárabb, hogy az ember feltartóztathatatlanul közeledik a halálhoz, hanem az, hogy képtelen újból beleszeretni valakibe. S ha ez így igaz, akkor ő nem fogadhatja el lonescu Tudor pénzét, nem mondogathat olyasmiket a telefonba: alig várja, hogy nyáron újból találkozzanak, mert ez szemenszedett hazugság. S amikor Dobre Nelu újból jelentkezett, hogy meglátogatná Donna Morikót, mert esedékes a száz dollár átadása, az öreg nő kurtán felsikoltott, mintha rajtakapták volna valamin.
"Nelu, én akartam felhívni magát, hogy megmondjam, nem aktuális... Ért engemet? Nem aktuális..." - s az izgalomtól szinte tagolva ejtette ki a szavakat.
Dobre Nelu figyelt, igyekezett logikusan gondolkozni, észérveket keresni, de nem talált, mert melyik az a nyomorult romániai nyugdíjas 2000-ben, aki könnyedén lemond száz dollárról? Dobre Nelunak jó gyakorlata volt öregekkel bánni, most se vesztette el a türelmét.
"Bocsásson meg, Donna Moriko, de nem értem, hogy mit tetszett mondani, mi, hogy nem aktuális...?"
És semmi sem rezzent meg az öreg nő hangjában, amikor bedobta a letaglózó jóságot:
"Nagy szerencse ért, megkérték a kezemet, az illetőnek ötmillió lej nyugdíja van, férjhez megyek hozzá, úgy bizony... Ki lenne bolond egy ilyen alkalmat elszalasztani?" - és öregesen, rövid nyekkenésekkel heherészett.
Dobre Nelunak, a fogorvosnak kiszaladt a száján:
"Ez nem lehet igaz!" - Egy pillanatig se hitt az asszonynak.
"Hogyhogy nem igaz? Ha én mondom, az én szavamban nem kételkedhet. Tedy érzelmileg labilis alkat, félek tőle... És én már elfáradtam, csak békét és csöndet akarok, már nem tudnék elviselni egy szerelmes hercehurcát..." Kissé közönséges volt, ahogyan ezt a hercehurcát ejtette.
És Donna Moriko ezzel eljutott a legtisztább, a legpurifikáltabb jóságig, amikor önmagától akarta megmenteni a hozzá közel állókat. Ionescu Tudor, a vírusszakértő talán úgy reagálna, ha meglátná őt, mint Mircea Eliade, amikor - annak idején - nyújtotta feléje aranykarpereces kezét az a bizonyos indiai nő, akibe valamikor szerelmes volt. Talán azt kiáltaná: improper... improper... És egyáltalán nem érezte többé azt, amit Dosztojevszkij, amikor leírta: pokol az, amikor képtelenek vagyunk szeretni.
És olyan napok következtek, amikor Donna Moriko újból felkészült a nyomorra. Ami viszont kissé sértette, és valamiképpen érthetetlen is volt számára: a vírusszakértő nem kérlelte, nem zaklatta többé, nem hívta fel telefonon, amiből az öreg nő kiderítette: Ionescu Tudor akarta őt újból látni, de, ha nem látja, nem fog belehalni, ergo, már a férfiban is ott munkált az öregkori fáradtság. Ha nem, hát nem. Mintha direkt várta volna ezt az egyszeri, kategorikus elutasítást, mintha a szíve mélyén ő se hitt volna abban a bizonyos második esélyben. Hát akkor nem Jacky Onassis volt a Föld legboldogabb asszonya, amikor egy gyöny irű végkifejletet kapott. Eljutott hozzá a hír, hogy az ura a hawai-i szigeteken egy sziklában reinkarnálódott. Az egykori first lady hitte is, meg nem is a mendemondákat, míg a végén rászánta magát a szembesülésre. Alkonyi órán vitték ki az özvegyet a sziklafalhoz, hiszen minden beavatott tudja, hogy ez az óra az, amikor néha megmutatkoznak fizikai valójukban a lelkek, jacky Onassis percekig nem tudott szóhoz jutni, amikor a sziklában ott látta ]. F. képmását. A titokzatos lecke fel volt adva a halni készülő asszonynak: a szikla csak úgy magától megformálta egy ember profilját. Mintha Kennedy elnök azt sugallná a boldogtalan asszonynak: várlak!
Donna Moriko magányában arra gondol: ez igen, ez egy olyan drámai epilógus, ami nagy emberekhez illő, nekik ez nem improper, hanem megérdemelt jutalom. És Donna Moriko összegezte: ha J. F.-ről, a híres, szerencsétlen elnökről nem lehetett volna megmintázni a hűséges élettárs képét, remélhetőleg utolsó jelentkezése kiköszörülte a csorbát, volt, ami volt, mármint szerelmes kalandozásban, de a sziklában domborodó képmás csakis az özvegynek ment elébe: várlak hát!
De ebben az öregkori kalandban volt azért valami végzetes is. Nyáron történt, amikor Donna Moriko már újból a legkegyetlenebb nyomorban tengődött, ám a nagy házban ezt senki nem hitte el neki, s célpontja lett a tolvajoknak.
Egyik éjszaka arra riadt fel - amolyan félálomban lehetett -, hogy valaki eléggé durván s nem törődve a zajjal, amit ütött, azon dolgozik, hogy kivésse az Elzet-zárat. Donna Moriko hálóingben oda slattyogott az előszobába és kiszólt:
"Ki van ott?"
A tolvaj nem válaszolt, s mintha még megveszekedettebben forgatta volna a vésőt a zár körül.
"Uram, az istenre kérem, ne tegye tönkre a zárat, várjon egy kicsit, ajtót nyitok magának." - És tette ezt.
A tolvaj ettől "pofára esett", mert milyen betörés az, ha kinyitják előtted az ajtót, fel se tudsz lépni erőszakosan, ahogyan egy betörőhöz illik. És szeme idegesen pillogtatott női selyemharisnyával fedett arcában. Állt ott, kezében a vésővel, nézte az öreg és állítólag gazdag nőt.
Donna Moriko kooperánsnak mutatkozott.
"Jó estét, uram, ugyan vegye le azt a harisnyát a fejéről, kényelmetlen lehet, fenemód zsenáns is, arról nem is szólva, hogy meleg van..." - és egyetlen mozdulattal lehúzta a férfi fejéről a harisnyát.
Méricskélték egymást. A nő nem fogta fel, hogy mit akarhat tőle ez az idegen fiatalember, a fiú olyasmire gondolt: bassza meg, ez tök-nagyanyám, és igyekezett erőszakosnak mutatkozni.
"Mamus, rakja szépen az asztalra a dollárokat..." - és tejfehér arca kissé nekihevült, felpereghetett az adrenalinja.
Donna Moriko elnevette magát, hogy: hihihi és kényelmesen leült egy fotelbe.
"Drága gyermekem, az ki van zárva..."
"Ne, ne mondjon nekem ellent, mert felforr az epém, és akkor durva leszek..." - és bejelentésétől nem lett durva, csak bámészkodott infantilisen.
Donna Moriko kendőt terített a vállára, és udvariasan megérdeklődte:
"Miben lehetek a szolgálatára? Dollárom pedig egy hónapja egyetlenegy sincs. Garantáltan..."
A betörő arra gondolt: ez a nyanya most megjátssza itt magát, hiszen az ő nagynénje látta nehéz szatyrokat cipelni. Nem kell nagy logika hozzá, hogy aki vásárol, annak pénze is van. Ami viszont kissé zavarta a rutinos betörőt, ez a vénasszony itt, a fotelben túl nyugodt, márpedig ő tapasztalatból tudja: akinek pénze van, az ideges, remeg, tiltakozik, s itt ilyesminek nyoma sincs.
"Jó, tegyük fel, hogy nincs dollárja, de leje csak van, igaz?"
"Uram, nyugdíj előtt lejem sincs" - s némi iróniával: "Fáradjon vissza két nap múlva, akkor hozzák a nyugdíjamat" - és elmosolyodott. Ahhoz képest, hogy egy betörővel állt szemben, Donna Morikónak még humora is volt.
A lakás lassan megtelt egy mosdatlan test áporodott szagával, a fiúból eredt, mit, hogy eredt, dőlt. Donna Moriko, aki világéletében irtózott a mocskos emberektől, felállt.
"Uram, gondolom, most már távozhat..." - Mindenáron szabadulni akart az odörtől. Mihamarább.
"Én aztán nem..."
Donna Moriko felhúzta a szemöldökét.
"Nem...?"
A fiú kurtán, kissé dacosan bólintott. Húszéves ha lehetett.
"Tessék azonnal levetkőzni!"
Donna Moriko jól tartotta magát, mert nagy önuralommal azt kérdezte:
"Pardon, jól hallottam...?"
A tolvaj nem bizonyult túl beszédeinek, csak a téma körül forgott.
"Jól hallotta, vetkőzzön le és gyerünk a kanapéra!"
Donna Moriko kezdett elgyengülni, minden maradék erő kifutott a lábából, ami olyan iramban vékonyodott, ahogyan a teste hízott. Egyet tudott, feltétlen időt kell nyernie.
"Ne haragudjon, de maga nagyon büdös, lenne szíves bemenni a fürdőszobába és lemosdani..."
A tolvajt ez a kérés annyira váratlanul érte, hogy lehajtott fejjel, engedelmesen megindult a fürdőszoba felé.
Donna Moriko megvárta, amíg a víz zubogni kezdett, s utána bezárta a fiút a fürdőszobába, és tárcsázta a rendőrséget. A szám azonnal válaszolt, s a szolgálatos tiszt biztosította Donna Morikót, hogy negyedórán belül a helyszínen lesznek.
A fiú, amikor ki akart jönni a fürdőszobából, felfedezte, hogy kelepcébe csalták, s ettől valami állati erő szállta meg, egyetlen lendülettel kitépte az ajtót a sarokvasból. Ordított.
"Szóval bezárt engemet, hogy hívja a rendőrséget, mi, nem is olyan seggfej maga, ha gondolkozik, de nem tol ki velem, nem ám..." - s úgy, ingben, ahogy volt, rá akarta vetni magát az öregasszonyra, ám felborult egy súlyos szék, és nem érte el. Donna Moriko térdre bukott. A fiú dühében toporzékolt, és felkapta a kínai porcelánvázát, azt, amit valamikor a vírusszakértő adott ajándékba a fiatal Donna Morikónak, és teljes erejével nyakszirten vágta vele az asszonyt.
"Most aztán megkapta a magáét, maga vén pecsa..." - Felvett egy almát az asztalról, beleharapott és nyugodtan kisétált a lakásból. Az ajtót egészen halkan csukta be maga mögött.
Donna Moriko nem érzett fájdalmat, utolsó gondolata az volt: hát csak ennyi az egész, és újból ott termett előtte a kétsoros, szürke öltönyt viselő úriember. A Hang már ismerős volt, most is lágy, szenvtelen, amúgy távolságot tartó, elvégre nem bratyizhat minden átlag halandóval.
"És lejárt az Idő!"
"Aki Istent látja, meghal" - jelentette ki felelőssége tudatában Ibsen. "De tovább élhet-e az, akire tekintete esett?" - kérdezte Lukács György. Világos volt, hogy Donna Moriko mindenképpen halálra volt ítélve, közeli halálra, ha ő látott, ha őt látták.
A helyszínre érkezett rendőrök felvették a jegyzőkönyvet, intézkedtek a hulla elszállításáról, és soha nem találták meg a gyilkost, pedig nagyon elszántan keresgélték.
Donna Moriko esete mindenképpen rendhagyó volt a Romániában elhalálozott nyugdíjasok között. Ő volt ugyanis az egyetlen, aki, improper, szerelmi kaland áldozata lett.