Víctor Mora
AZ ESŐSZEMŰ ASSZONY
Útban Barajas, a repülőtér felé, Recaldero – hatvanéves férfi, akit a torna, szauna, golf és más effélék jó karban tartottak – megállt az újságos bódénál, hogy lapot vásároljon. És egészen megdermedt, amikor egy riportlap címoldalán meglátta saját színes fényképét, a tevékenységére utaló cím alatt.
Ama képeslapok egyike volt ez, amelyek Franco halála után kezdtek megjelenni – némelyik már előbb is – komolynak mondható politikai és kulturális tartalommal. Ám üzleti érdekből egyre inkább helyet adtak „botránylapok” jellegzetes anyagainak, és most a korszak ocsmányságait tükrözték: azokat a hálószoba-titkokat, amelyek Isabel Preyslert segített megigézni, a „szemüveges maflát” (ahogy Recaldero nevezte). A híres „Al bertek” és a dúsgazdag német Koplowitzok színpadias pénzügyi kalandjait. A sebhelyet Chávarri védtelen és kétségtelenül vonzó vénuszdombján. A pimasz alakokat körülötte, akik látványos „műveletekből” és tőzsdejátékokból egyik napról a másikra meggazdagodtak, amire nem volt példa az 1982 előtti Spanyolországban. A pénz fejedelmeinek szerelmi életét, akik főszerepet játszottak néhány bank előretörésében, amelyek most példátlanul felvirágoz tak. Mindezt tálalták a képeslapok „se non é vero é ben trovato” modorban nem feledkezve meg a hatalom körüli, különböző klánok aljasságairól: ezek szembekerültek abban az aki-bírja-marja és tépázd-meg-jól, vége-nincs versengésben, amely sokakkal elfeledtette a diktatúra éveinek etikai és közösségi természetű gondjait... Olyan cikkek útján, amelyekben drágán megfizetett „hírességek” értekeztek aggályosan életről-halálról, ezek a lapok végül „desengrassants” lettek (ez a barbarizmus járta a szerkesztőségekben), csupán szórakozást és meglepetést nyújtottak. Bármi egyéb túlságosan heavy lett volna egyes, végletesen individualista olvasók számára, akiket kizárólag testiségük és a szex játékai érdekelnek, akik mindenekfölött élvezni akarnak és pénzt keresni. Más olvasók, akik magukba faltak mindent, ami nem „light” és elüt attól, amit némelyek magasztalnak, annál nagyobb meggyőződéssel hirdették... a posztmodernizmust. Olyan embernek, mint Recaldero, aki a marxizmus fegyvertárával és poggyászával tért át a „piacgazdaságra”, nem volt nehéz meghatároznia ennek a spanyol... posztmodernizmusnak a jellegzetességeit, a korábbi kritikus szemmel nézni körül, és számba venni azt, amit a hajdani forradalmi hév látott: a társadalmi változás illúzióinak vesztét, amelyek a hetvenes évek végéig (talán kevéssel tovább, mondjuk 1983-ig) tartottak Spanyolországban. Egy hatalom- és pénzéhes „új osztály” létrejöttét (abban az értelemben, amelyet Milovan Dzsilasz adott a kifejezésnek). A csalást mint egyszerűen a szavazatszerzés módját. A köpenyegforgatást, amely törvényerőre emelkedett a hűséggel szemben; ez válságba került, mint annyi más érték. Mindenfajta kapituláció és etikátlanság igazolását, a pragmatizmus nevében. A növekvő rongyrázást, drogfogyasztást és a közbiztonság hiányát. A lakosság napról napra nyilvánvalóbb, fokozatos elszegényedését annak következtében, hogy európai szinten kellett adókat és díjakat fizetnie, anélkül, hogy megkapta volna cserében azokat a szolgáltatásokat, amiket más európaiak kaptak: minimumként például a megbízható társadalmi biztonságot és olyan bírósági gépezetet, amelyben a perek nem nyúltak el a végtelenségig, és amely nem igyekszik kedvezni az erősebbnek. Egyes értelmiségiek domesztikációját, akiket állásba raktak és a rendszer chien de gardejaivá – mondta volna Nizan – tettek, s más értelmiségiek letörését és megbénítását, akik hittek az igazi demokráciában, és úgy találták, hogy ez napról napra kevésbé hasonlít ahhoz. Egy minden eddiginél léhább ifjúság nemtörődömségét, és jóformán mindenki meghunyászkodó konformizmusát (nem számítva a pacifistákat, szindikalistákat, antimilitarista fiatalokat és másokat, akiket a felfuvalkodott hatalom egyre inkább hajlamos volt a terroristákkal azonosítani). Ebben a konformizmusban osztoztak végül a katonák is, akiket jó zsoldjuk – legalábbis úgy tűnt – Spanyolország történetében példátlan módon kezessé tett.
Nem, egy Recaldero-féle ember számára nem volt nehéz végiggondolni ezt, és kimondani a következtetést, hogy az országban az általános erkölcstelenség, közömbösség és laktass-jól-és köpj-a-számba uralkodik. Vádak hangzottak el körös-körül – néha ki is nyomtatták, közölték és aláírták ezeket – amelyek azelőtt vitákat, lemondásokat, rágalmazási pereket okoztak volna. De úgy látszott, már senki semmin nem botránkozik meg; ha az Egyház fel is horkant olykor-olykor, csak olyasmikért, amik az iskolai oktatást illető érdekeit érintették, vagy olyan ügyekben, amelyek – mint az AIDS ellenes reklámhadjárat, a magzatelhajtás – több-kevesebb kapcsolatot mutattak a hatodik parancsolattal. Úgy rémlett, az ország eljutott abba a határhelyzetbe, amelyben a néhai Sartre szerint mindegy, hogy iszunk egy csésze kávét, vagy... megöljük a saját anyánkat. (Recalderónak nem véletlenül ötlött eszébe éppen ez a mondat, tekintettel a körülményekre, egy zsarolás lehetőségének felmerülésére, ami arra indította, hogy Barcelonába utazzék: puszta gondolattársítás volt, nem egyéb.)
Az történt azonban, hogy Recaldero megváltozott, és nemcsak a társadalom társadalmi és politikai változásainak ütemére, amelyben élt, hanem más okokból is. Az ország jelenlegi helyzetét, amelyet az egykori forradalmár megbélyegzett volna, a mai kereskedő teljesen megfelelőnek tartotta a maga személyes céljai számára. Úgy ficánkolt benne, mint a hal a vízben.
Recalderónak a riportlap címoldalán megjelent fényképe a tevékeny embert ábrázolta. Az elmúlt év őszén készült ez a kép. A golfpályán állt, szerfölött stílusosan tartott és magasra emelt stick-kel, készen elütni a labdát. Eddig oké. De a cím miatt már megneheztelhetett.
LELEPLEZZÜK AZ INGATLANOK TIGRISÉNEK ÜZELMEIT
Manolo Recaldero kézre keríti a várost
„Leleplezzük... Feltárjuk... Felfedjük... Rajtakapjuk...”
Ezek az idegesítő szavak egy ízetlen, durva és félrevezető újságírás véd jegyévé váltak.
A repülőtér várótermében Recaldero átlapozta a képeslapot, némi szorongással keresve benne azoknak a féleszűeknek a riportját. De nyomban észrevette, hogy nem sok újat írnak róla, ami mindenesetre különösképpen nyugtalanító volna. Mint nagy építési vállalkozót emlegetik, és amint más alkalomkor is nyilvánosan elmondták már, ismét megírják, hogy különböző „kijárási” botrányokba keveredett. Oké. Más valami? A kurvapecérek azzal folytatják a jellemképet, hogy „közismert spekulációkról” fecsegnek, no meg „felfedjük” (Ordítóan piszok hazugság! „Felfedték” ezt már jó néhányszor!), hogy Recaldero neve „egy politikai párt sötét pénzügyi mesterkedéseihez” fűződik, és hogy mindenekfölött hatalomra törekszik a párttal, amint már elérte, hogy sokszoros milliomos lett. Miután óhatatlanul említést tesznek majadahondai „nyolc lyukas golfpályáról”, ahova kiviszi játszani „barátait... és barátnőit” (az a rosszmájú három pont!), beszélnek újkeletű amerikai útjáról, a multimilliomos Malele Monteirosszal kötött szerződéséről, amelynek értelmében Feliciában rekordidő alatt csodás turisztikai komplexumot épít: az Édent. Úgy írják le ezt az Édent, mint valami amerikai Velencét, nagy transzóceáni légikikötővel, a nemzetközi turisták odacsábítása végett. Oké! Mindez többé-kevésbé igaz és közérdekű, nincs mit mondania.
A riport fényképanyaga már más tál tészta.
Egyik kép, a „barátságos” Tegnaptól máig címmel, mintegy húsz évvel korábban ábrázolja Recalderót – hosszú hajjal és bőrdzsekiben – egy aubervilliers-i tömeggyűlésen, Santiago Carrillo (az ajkaihoz ragadt, elmarad hatatlan Peter Stuyversanttal) és La Pasionaria között. Egy másik fénykép Pozuelo de Alarcón-i üdülőjében mutatja, első feleségével, Purival és négy fiúkkal.
Megint egy másik kép, Vihar egy pohár pezsgőben? címmel, Mayte Comodoreból kijövet készült róla, Belénnel, mostani feleségével. Az a hülye fényképész ingerült arccal és más-másfelé nézve kapta el őket (az igazság az, hogy rossz éjszakájuk volt, csúnyán összevesztek Belén kamasz lánya, Lupe abortusza miatt). De amiért aztán igazán megneheztelhetett, az utolsó fénykép volt: nemrégen, elutazása előtt készült, s még csak nem is gyanította, hogy létezik. Ezen Recaldero egy vadonatúj, acélszürke Porsche mellett áll, és belecsókol a kormánynál ülő, mintegy harmincéves, szép, vörös és jól öltözött nő szájába. Azt írják a kurvapecérek, hogy az Ismeretlen Vöröshajú Nő olaszos kiejtéssel beszél, és Porschét vezet... svájci rendszámmal. (Már megint az a kurva három pont! Jól tudják azok a rohadtak, hogy olvasóik számára Svájc nem csokoládét és kakukkos órát jelent, hanem „tőkeszivárgást”!) Ráadásul titkos regényt feltételeznek, ezzel a pimasz címmel: Hatvanéves korban kezdődik az élet!...
JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordítása