Iszonyú minden angyal
Iszonyú minden angyal
– mondta, majd kissé hátrébb húzódott ültében Székely János Jeder Engel ist
schrecklich. Idáig jutott az Első duinói elégia recitálásában,
mert akkor éppen Rilkéről beszélt. Pontosabban a saját Rilke-élményéről...
Idézgetett is tőle, hiszen betéve tudta eredetiben, magyarul egyként. Úgy
hiszem, sok másegyéb mellett szó eshetett az Áldozatról meg Az
idegenről is. Főleg az utóbbiról. Azt nagyon szerethette, láthatóan több
lélekkel vetette bele magát, talán azért, mert valamiképpen idegen volt ő is e
tájon Schrecklich. Irtózatosan, rettenetesen idegen. A költemény
záróstrófája után, ha jól emlékszem, beszélgetésünk megszakadt, illetve
átváltott valami másra. Talán Dosztojevszkijre, a Karamazovokra vagy a
félkegyelmű Miskin hercegre... Ám meglehet az is hogy valami teljesen köznapi
témára, poétikáknál semlegesebb dologra. De egyetlen pillanatig elnémultunk.
Mindenesetre hosszú csend suhant el közöttünk, éles csend csak a hirtelen
elhallgatás isteni cezúrája fénylett tovább a levegőben, gomolygott tova a
cigarettafüstben. Ilyen pillanatokra nincs tanúságtétel. Utólag és magamra
maradtan már csak a Rilke-vers végső szakaszát citálhatom Önök elé.
S mind elhagyni, mindent, mindig, ujra
s vágytalan, csak úgy, seholsem élvén,
hagyni hírt és birtokot.
Mégis, piacokon, város szélén,
egy-egy kút síkosra járt kövénél
úgy érezte, hogy övé az ott.
Én ezt már csak az ő hangján fogom hallani. Akárcsak Balassi Bálint néhány
lélegzetesen szép pünkösdi sorát vagy Carl Spitteler kis remekét egy római
szökőkútról. Bolondság, kérem, de azóta néha úgy tűnik nekem, hogy Az
idegen nem is Rainer Maria Rilkétől, hanem Székely Jánostól való,
mintha Soó Péter bánata avagy Schlemil Péter árnyéka írta volna. Akkor. Ott. Az
Igaz Szó szerkesztőségében Ráadásul Marosvásárhelyen. Mert amikor már
semmit sem tudok, csak Az idegen senkiföldjére, csak a rákövetkező
csendre, csak a sors gyönyörű sormetszetére emlékezhetem De arra aztán metszőn,
élesen, kivehetően, szinte vakító hibátlansággal, miként a hiány
jelenvalóságára, mint valamiféle kegyelmi fölülemelkedésre.
Maradjon így a köztes pillanat. Hagyjuk hát függőben az elhallgatás momentumát.
Hagyjuk meg a maga magasában, hiszen Székely Jánosnak amúgyis szédítő magasságai
vannak… Denunciánsok, fülbesugdosók, kis messiások immár föl nem érik
– mivel majdhogynem akaratlanul önmaga vált magányos magaslattá literatúránk
végvidékén, annak fogcsikorgató, bocsánatosan esendő vidékiségében. Sem a
Somostető, sem a Vácmány, tán még a Hargita léptékével sem mérhető
maradéktalanul az ő komor nagysága. A semmiség hideg szelében megőszült szirtek
illenek hozzá; szelleme súlyos, kőkemény. Nehéz viselni- tévedéseit, még
nehezebb az igazságait. Én legalábbis kopár, hóborította oromzatnak látom őt
konoknak, büszkének, egyedülállónak. Ezért inkább a Hindukushoz vagy a
Himavánhoz hasonlítanám. Azaz dehogy a Himavánhoz – mégis inkább a Mahábhárata
egyik igazságkereső hőséhez, a Pandava nemzetség legutolsó sarjához, aki a
Himaván meredek sziklái, a nemlét és a hazugság tátongó szakadékai között tör
utat magának a Szvarga, avagy a Teljesség felé… A történethez még az is
hozzátartozik, hogy a szelíd szigorúságú Judhisthira tulajdonképpen
megtisztulásként, vezeklésül méri magára a tökéletesség felé vezető utat, habár
csekély a túlélés esélye... Testvérei, társai sorra kidőlnek mellőle – csak a
kutyája követi, csak az kullog utána a csúcsra, a hegy ragyogó magasába. Nincs
szíve elkergetni nyomából. A hűséges állat pedig maga Dharma: a világtörvény, a
színtiszta igazság.
Kérem, ne gyanítsanak ebben holmi tanítómesét, sem terjengős példabeszédet.
Példázat, ha van, csak annyi, hogy a gondolkodó ember sorsa mozdíthatatlan,
miként egy hegység. Végérvényesen lezárt és visszavonhatatlanul súlyos. Mert
sohasem tudható hogy a megtört mélyrétegek miféle gyűrődéseiben lakozik a
szellem? Mert honnan is lehetne sejthető, hogy hol végződik a szó, és hol
kezdődik a kő? Hiszen valamiképpen mindnyájan a kimondhatóság és a hallgatás
ingatag határvonalán járunk… A Himaván tündöklő havát tapossuk, belegázolunk,
torkig vagyunk vele, de talpunk alól sohasem fogyhat el az út, mert az igazi
hegység minduntalan a csúcsok lendületében folytatódik: a magasságban él.
Megérinthetetlen.
Jól tudom, szinte látni vélem: Székely János most idegesen fölkacagna,
bizonyára dohogna, megdorgálna, szidna, siránkozna, még tán toporzékolna is, ha
hallaná, hogy rá hivatkozom, hogy ilyen szemtelenül fölmagasztalom, hogy így
kijátszom őt egy pusztán irodalmi metafora kedvéért. Mondhatni: júdási módra
kiadom, kiszolgáltatom őt, az örök vesztest, a könyörületet nem ismerő
világnak, a mindig és mindenkor háládatlan poszteritásnak, a sikerre és
hatalomra sandító humanisták sürgő-forgó szócsépléseinek. Egyszóval mindannak,
ami elől ő, a megrögzött kétkedő, a megátalkodottság és a teremtő
lustaság jogán elmenekülhetett…
És végső soron megmenekült visszahúzódott saját poklába, önnön Patmoszába,
csigaházába – afféle könyvtáremigránsnak. Miként Jónás a mély hajófenékben
avagy később a cethal belsejében – úgy őrlődött, úgy élt, úgy létezett. Mintha
nem is egyetlen élet; mintha nem is egyetlen lélek, nem egyetlenegy vergődő
test, hanem egy egész hadtest lett volna. Igazi nyugati hadtest, a szellemé –
szétszaggatottan, darabokra tépve, megalázottan, állandó visszavonulásban.
Pedig nem meghátrálás volt az övé, hanem demonstratív kivonulás, kérem, a tudat
köpenyegforgató hazugságaiból. Ugye, mennyire fölháborító, s mégis mennyire
igaz, mennyire kézenfekvő ez a félmegoldás? Képzeljék el: Székely János
pofonegyszerűen kivonult egy kiürült gesztusokba görcsösen kapaszkodó világból,
kivonult a világi hataloméhség futamaiból, amelyet a hajdanibb avagy az
újdonabb demagógiák dominanciaelvű orációkra és ovációkra hangszereltek.
Mondanom sem kell, hogy falsul. A mézes önaltatások, no meg a mázas önáltatások
váltakozó szólamai pedig zengtek eléggé! Akkoriban is. Dehát Székely Jánosnak
kitűnő hallása volt: a virágos dörgedelmekben, a puvoár sziréndalaiban jól
meghallhatta a hosszan kitartott hangokat, az elcsúszásokat és csúsztatásokat...
Egyszóval – az ideák és az ideológiák lesújtó melléütéseit.
Most aztán helyette is szégyenkezhetem! És nemcsak azért, mert kiszolgáltattam
őt, Székely Jánost, egyik titokban fogadott mesteremet, saját fogadatlan
utókorának, ha nem azért is, mert bizonyos értelemben hitvalló figyelmeztetést
szerkesztettem belőle a magyar irodalom utóéletének. Literatúránk
lelkiismeretének, ha úgy jobban tetszik... De nincs tanulság. És nincs
bocsánat. Ez alól fölmentés sincs. Most tehát szégyenkezhetem ... Itt restellkedem.
Mások helyett is. Másként nem tehetek... De ki kell mondanom, hogy igenis
kényes, imponálóan kényes ember volt őkelme. Nálánál büszkébbet, kényesebbet
aligha ismertem valaha.. Ugyanis a legmagasabbrendű finnyásság volt az övé: a
szellemé. Fanyalgott a közterekre tóduló vásári próféciáktól, ezért a maga
könyörtelen próféciáit, pontosabban megsemmisítő tényeit inkább a néma papírra
bízta. Babitscsal szólván: rühellé a prófétaságot. A vakhitet, a léleknyomorító
rögeszméket és az embertipró aktuálpolitikák harsány hordószónokait, vagyis a
mindenre kaphatók elribancosodott retorikáját.
Tulajdonképpen a tisztaság megszállottja volt, hiszen vadon élő remeteként
éppen a gondolat szabadságába zárkózott be, hogy mindvégig másként gondolkodó
maradhasson. Ez nála elidegeníthetetlen jogként, következetes életelvként
működött, s egyszersmind stíluskérdés lehetett a számára. Szikársága csupán
öngyötrő fegyelmezettség volt, mivel a pontos mondatokat szerette... A világos
szerkezeteket… Talán azért, mert tudta, hogy az igazi gondolat, mégha
kényelmetlen, mégha békétlen is, csak az ellentmondást tűri el, de sohasem a
kényszerűség béklyóját, a közösségi vitézkötést avagy a délibábos szomorúság
eredendő cikornyáit.
Ha a stílus maga az ember, akkor megvallhatom, hogy engem akaratlanul is erre
az esztétikai igényességre, erre a kérlelhetetlen keménységre, erre a
kétségbeesett kételkedésre próbált valahogy rákapatni szegény Székely János...
Isten tudja, hogy mekkora eredménytelenséggel, mekkora hatékonysággal, de szinte
öntudatlanul csinálta… Nem tanítgatott, nem okítgatott, inkább csak ábrázolt
valamit... Valami elkerülhetetlent. Többnyire azonban dohogott, megmosolygott,
okos fejét csóválta silány kis versélményeim fölött, kijavítgatta döcögős
disztichonjaim cezúrahibáit, bántó botladozásaimat… Föltehetőleg csöndesen
bosszankodhatott rajtam, könnyelmű könnyűségemen. Túl játszinak talált, tudom.
Akkortájt, úgymond, nem hitt már a versben. „Zokon ne vedd” – telte hozzá
rögvest... Utólag immár sejdítem én, hogy észrevétlenül is a leglényegesebbel
igyekezett mintegy megajándékozni engem: a kételkedés jogával és
kötelességével. Méltóbb, szebb adományban, úgy érzem, azóta sem részesülhet egy
zöldfülű, egy kezdő verselő, hiszen a nyelvi készenlét, a formák iskolája, a
stílusok tudománya kukkot sem ér az önkétely akadémiája nélkül. Abban viszont
édesapám mellett talán ő volt az egyik legszigorúbb mesterem...
Mert Székely János úgy járt-kert közöttünk, olyan léptekkel, olyan
taglejtésekkel, gyakorta elannyira esetlen mozdulatokkal, mintha Baudelaire
tehetetlen albatrosza lett volna a süllyedő világ imbolygó fedélzetén.
Gyaníthatóan egy önsanyargató aszkéta és egy kifinomult dandy rejtőzködött
vonásai mögött... Talán egy Ivan Karamazov. Magas, kihívóan libertinus
homlokával engem legalábbis némely francia encikiopédistákra emlékeztetett. Ama
nyílt arcú szabadgondolkodókra és istentagadókra, akiknek megviselt mosolyában
némi fölényes malícia bujkál: kisfiús dac vagy keserű derű... De minek tagadnám
– valami esendő luciferi gőg is.
Ami csak a bölcsek sajátja: a keveseké, az igazaké. A kutyába se vett Diogenész
gőgje, az álszentségektől megcsömörlött Athéni Timon gőgje. Vagy még
közelebbről a Marosvásárhely szélére kiszorított, a temetőkert szomszédságában,
csak úgy, magának hegedülgető Bolyai János gőgje... Egyszóval a páriaság
perifériájára kirekesztett, az elfeledett, a kiközösített és szemétre vetett
szellemi felsőbbség gőgje – a teremtő gondolaté... Hát ezért a
megfellebbezhetetlen szerénységért, ezért a szellemi gőgért szeretem én annyira
Székely Jánost.
Jeder Engel ist schrecklich – mondta, majd kissé hátrébb húzódott
ültében. Iszonyú minden angyal. Schrecklich. Idegen. Irtózatosan
idegen.
Törődöm, ülök (akár méltatlanként is) szerkesztőségi íróasztala mögött nehéz
örökség, egyre nehezebb. Nehéz, nehéz... S habár nem volt szokásom – most mégis
mélyen, nagyon mélyen meghajtom. Előtte fejemet… S akárha késő gyászimát,
kéretlen kaddist mondanék – elkezdem újra, elölről ama Duinói elégiát:
„Hogyha kiáltanék, ki hallana engem az angyalok rendjéből?” Senki sincsen
bizonyára, bizonyára senki. Már nem tudom, János bácsi, már nem tudom, csak
azt, hogy a mór mehet – a mór megtette kötelességét.
KOVÁCS ANDRÁS FERENC
Székely János
Varró Ilonával