Székely János
Gyertya
Világítok a pőre négy falaknak,
A csöndes éjnek, kedves önmagamnak.
Kik egykor voltak, gyatra társak voltak:
Vagy csonkig égtek, vagy porig hajoltak.
S még egyre nő a bolyhos, ügy sötétség.
Elfog gyakorta üldözőm, a kétség,
Hogy lehet-e még fényem eltakarnom:
Jaj, lehet-e még fénylőnek maradnom?
 
Aki vagyok
Ígért az élet sok mindent nekem.
Ahány tehetség, mind ölembe szórta.
Volt úgy, hogy bármivé lehettem volna,
Ha ráadom konok gyerekfejem.
Te, kinek burkod érdesen ragyog:
Mag-állapot és eljövendő érés,
Mindenné-válhatás, mindent-ígérés,
Tebenned voltam én a legnagyobb.
Pedig még zöld és senki-semmi voltam,
De olyan ponton állottam, ahonnan
Mindenfelé visz ösvény és csapás.
Ma már beértem, s lettem, aki lettem,
De gúnnyal int a megtett út megettem,
Hogy nem lehetnék immár semmi más.
Öröksakk
Egy lépésből adhattam volna mattot
Ellenfelem már régen verve volt.
Fejünk feszült és ijedt mozdulattal
A képletes világ fölé hajolt.
És akkor szürke fény villant szemében,
S megnyúlt és felnőtt az egész alak.
Odébb lökött egy ártalmatlan bástyát,
És felnézett, és azt motyogta: sakk.
Ki kellett lépnem. Fogtam a királyt,
És odébb toltam (s szántam módfelett,
Hogy ekként nyújtja hitvány életét,
Mely biztosan és végleg elveszett)
Sötétre léptem, mondom, a királlyal,
S vártam, hogy most majd megadja magát.
Ehelyett újra felkapta a bástyát,
És – sakk! és – sakk! – még öt lépésen át.
S tűnődni kezdtem: ugyan mit tegyek?
Miképpen vessek játékának véget?
Hogy védhetem ki pimasz sakkjait,
Mit léphetek, hogy végül is kilépjek?
S nem szűnt azóta bennem az az érzés,
Mely elöntött e töprengés alatt:
Nem, nem lehet már mattomat beadnom,
Mert mindörökre sakkban tartanak.
Önarckép, 1960
Ki vagy te, meggyötört alak,
Ki tükrömből reám tekintesz?
Ki vagy, hogy úgy hasonlítasz
Elődeimhez, véreimhez?
Rémlik, ismerlek valahonnét.
Ikerfiúk voltunk mi ketten,
Valamikor, nagyon-nagyon rég –
Talán előző életemben.
Elnézlek, hosszasan, tűnődve,
S hogy rád találjon és megértsen,
Sohasem-volt idők homályán
Vergődik át emlékezésem.
Most mintha megragadna végre.
Felállok, összeborzadok.
Hitetlenül tagolja ajkam:
Ez én vagyok, ez én vagyok.
Úgy van: enyém a meggyötört arc.
Mit tettem én, boldogtalan,
Mi szörnyet láttam, hogy fehérbe
Váltott hajdan sötét hajam?
Mi ért, hogy oly fanyarrá értem?
Mi bűnt követtem el vajon,
Hogy hangtalan beismerések
Lebegnek sápadt ajkamon?
Mi vallatás okozta azt, hogy
Fogam kitört és bőröm sárga?
Mért barnállik szemem tűzén a
Megvert kutyák szomorúsága?
Miért van az, hogy egykor éles
Tekintetem ma félve rebben?
Miért e ritka büntetések?
Mért vértek, és ki vert meg engem?
 
Elnézem visszanéző képem,
S a tisztán látható sebekből
Egy gyógyíthatatlan betegség
Első jeleit ismerem föl.
Igen: a szörny, amelyet láttam,
A bűn, amely magamba zár,
A bűnhődés, amit kiálltam,
Mindez: a munkáló halál.
Ő az, ki mindent rámfogott, és
Megvallatott, ahányszor érte.
Ő vert meg, ő a magyarázat
Minden hogyanra és miértre.
Az ő látványa őszített meg,
És lettem csorba és süket.
Miatta költözött szemembe
Az eljövendő rémület.
Könyörtelen, gyógyíthatatlan
Betegség őröl engemet.
Oly lággyá sulykolt, oly esetté,
Hogy magamra sem ismerek.
Ártatlanok nagy vétke, melyet
Nem mos le, csak a végítélet:
A titkon munkáló halál, vagy
Másik nevén: az emberélet.
Elefánt
Ki sas, ki tigris, ki sakál
(Nyíltan kivallja azt a jellem),
Ki őz, ki borz – én elefánt
Voltam előző életemben.
Kétszáz nyarat hűsöltem át
Ernyős akáciák alatt.
Húszezer felhőszakadás
Paskolta pompás hátamat.
Két századévig voltam én
Hatalmas és elégedett,
De akkor nyíl csapott belém
És nem tudom, tovább mi lett.
 
Itt születtem újjá, ahol
Felhős az ég és naptalan.
S azóta poklom lett a lét,
És folyvást szégyellem magam,
Azóta percre sem csitul
Körülöttem a kacagás,
Mert eleven röhej vagyok,
Mert minden porcikám hibás.
Jönnek, ajtóstul rontanak
Reám, körém sereglenek,
Bírálnak és okítanak
Testvéreim, az emberek.
Azt mondják: Nézd csak, János úr,
Nagy lányod van, erős fiad,
Ideje már, hogy megjavulj,
És helyrehozd hibáidat.
Itt van például szégyened,
Ez a botrányos és bolond,
Hatalmas orr a szád felett
Mi szándékod van véle, mondd?
Hát még az éktelen agyar!
Hiszen ez már félelmetes!
Csakhogy te persze lusta vagy,
Hogy fuss és másikat tetess.
S a méreted! A termeted!
Maholnap szűk reád a tér.
Irtózatos! Hát azt hiszed,
Illő, hogy óriás legyél?
S irhád még ehhez mérve is
Túl bő, túl vastag, túl öreg.
Szégyen ilyesmit hordani:
Mikor szokod le bőrödet?
S a púpod! És a tomporod!
S ez a borzalmas bükkfafej!
Ez a förtelmes kémzsa-fül!
Ne haragudj, mindez röhej.
 
Fáj az igazság, János úr,
Hanem hát bízzál és remélj:
Még nem késő, hogy megjavulj,
És rendes mókussá legyél.
Így mondják szembe szégyenem,
S miközben fényesen mulat,
Mindegyik szeme könnyes, és
Arcuk merő jóindulat.
Én tűröm, s hallgatok, de nagy
Szívemben lázadás remeg:
– „Ilyen vagyok és ez vagyok,
S nincs kedvem, hogy mássá legyek.
Természetet, barátaim,
Nem válthatunk (se én, se más).
Hibásak vagyunk. Mindenik
Hibánk egy egyéni vonás.
Ki gyarló – máris önmaga.
Ki megjavul – máris hamis.
Hibák sajátos összege
Tesz önmagammá engem is.
Hibáim halmaza vagyok.
Leszokva őket, úgy hiszem,
Nem is leszek többé, nem is
Marad belőlem semmi sem.
Hadd éljek hát, míg meghalok,
Ahogy rám szabta Brahma úr:
Csúnyán, magamként, teljesen,
Hibásan és hibátlanul.”
Sztriptíz
Minden sorom egy-egy felismerés volt.
Minden versem egy megoldott talány.
Az volt az élet, az volt a valódi –
Az volt a boldogság talán.
Fátyoltáncot járt nékem az igazság.
Fehéren sejlett pompás termete.
 
Lassan vetkőzött, s minden mozdulattal
Egy versemet vetette le.
Burkok bomoltak, foszlottak a fátylak,
S minden foszlányuk dalra indított.
S az átsugárzó test minden dalommal
Meztelenebb lett, csábítóbb.
Azóta már lehullott minden fátyol,
Elhalt azóta kedvem és dalom.
Előttem áll a meztelen igazság,
S nincs többé amit mondanom.
Csigaház
Morfium, asszonyok, borok
Nem kábítottak soha engem:
Csigaház helyett hátamon
A világot viseltem.
Páncéltalan csórécsigát:
Kegyetlenül, keményen, nyíltan
Sebzett és horzsolt a világ.
Csodálom, hogy kibírtam.
De most már nem bírom tovább.
Merő fekély és sár a testem.
Csupaszságomra hegeim
Páncélzatát növesztem.
Énhozzám most már, emberek,
Jöhettek macskástul-kutyástul,
Rugdaljatok, dicsérjetek:
Nem veszem tudomásul.
Fülemben méhek zsonganak.
Szemembe esteli homály lép.
Épülnek bentről a falak,
S ez már sosem lesz másképp.
Énnékem most már hasztalan
Papolsz, világ, hiába intesz.
Csigaházamban kuksolok.
S ez most már mindig így lesz.
 
Anyák
(Breughel: A gyermekgyilkosság)
Az anyákat, Heródes, az anyákat!
Az anyákat kell felkoncolnotok.
Míg anyák vannak bárhol a világon,
A fiakat hiába gyilkolod.
Csak szűkölni, csak rimánkodni tudnak,
Kínjukba dermedt, lomhatestű nők.
De minél jámborabb álcába bújnak,
Annál sötétebb összeesküvők.
Mert miközben felszaggatják a mellük,
S már-már eszük is elveszi a gyász.
Méhük rejtelmes műhelyében máris
Szervezkedik az újabb lázadás.
Fiat fogannak, s feltárul ölük
Titkos zárkája újra, mint a szikla,
S világra tolják fonnyadt magzatuk,
És rákapatják szavaikra,
S akkor hiába volt az áldozat:
Öletheted tovább a csecsemőket
Az asszonyok, király, az asszonyok!
Mészároltasd le, végeztesd ki őket.
Szánalmat kelt a túlzott szánalom.
Trónod van kockán – trónod és talárod.
Csak hogyha ők már nem lesznek, lehet
Hatalmad biztos, és nyugodt az álmod.
A vesztesek
(Újkori metszet: A tüzérség visszavonulása)
A csata eldőlt. Kis, puha füstök
Pettyezik még a hegyet.
A völgyekből a síkvidékre
Özönlenek a vesztesek
Toprongyos, tántori népség –
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak,
Gönceik elkoszosodnak,
Korcukban tetű terem?
Ugyan mén nyű a vereség
Több csizmát, mint a győzelem?
Miféle belső bomlás
Oldja le róluk a szíjat,
Rágja a vásznat, a posztót,
Ütközik át a ruhán?
Bekötött fejjel, felkötött karral
Mennek az agyúk után.
Kialudt lávafolyam,
Gördülő kőzuhatag – özönölnek.
Rendetlen, sűrű tömegben
Okádják őket a völgyek.
Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban –
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek útján
Örökké sár van?
Ázott posztóbűz gőzöl utánuk,
Köpenyük fejre veszik.
Hogy lehet az,
Hogy a vesztes egéből
Mindig esik?
Apró szemű, ólmos eső veri őket,
Hüllőhideg szél lökdösi őket,
Képükbe öklöz az este.
Szótlanul mennek kétségbeesve,
A lószagban, verejtékszagban,
Pörkszagban, puskaporszagban.
Csúszkálva lépnek egymás nyomába
A sárba –
Cuppog a, szörcsög a csizma –,
Mennek az ágyúk után.
Csak most, ez az éjszaka rossz – azután
Már könnyű feledni a harcot.
Rájuk villan a lámpa:
izzadt, pelyhes kamaszarc,
Borostás, torz, öreg arc,
Gyönyörű, gyönyörű arcok
Mért ütközik ki a vesztesek arcán
Azonnal a serte?
Miféle szurkot izzad a bőrük?
Szemük miféle kútba merül?
Elhagyták felszerelésük,
Elhányják rendre a fegyvert,
Vonulnak védtelenül.
Némelyik térdre esik.
Földbe tapossák.
Fogát vicsorítja. Elesik még egy.
Húsába vág a kerék,
Vérében cuppog a csizma.
Ágyú, szekér akad el:
Szétválnak,
S összezárkóznak a háta megett,
Ahogy egy folyó kerülne meg
Valamely szigetet.
Mennek, ömölnek hátrafelé,
Értenek hozzá,
Csontjukban hordják ezt a tudást.
Apáik, apáik apái,
Ükapáik is mindig visszavonultak,
Nem láttak ők soha mást.
Vereségre termett nép,
Évezrek óta verik,
Egyébre se jó:
Ez a sorsa.
Vonul sorsába beletörődve,
S talán még büszke is
Erre a sorsra.
Mert ki tudja, igaza volt-e
A csata előtt?
De most már igaza van
Ki tudja, jogos ügyért
Szállt-e csatába?
De most már jogos az ügye.
Vonul a füstbe, az éjbe, a sárba,
Vonul a tájba merülve.
Nem válogat a győzelem,
Mindegy neki,
Egyformán felemel
Hamisat és igazat
Ám a vereség,
Tönkrejutás, megalazás
Jogot ad, igazat ad.
A győztes igaza meghal.
A vesztesnek igaza lesz.
Mióta világ a világ,
Az nyer igazán, aki veszt.
Mennek a lószagú éjben, a sárban,
Kirokkan alóluk a szürke,
Fogatuk sáncba suvad.
De ők keblükben rejtegetik,
Görnyedve, zihálva hátukon cipelik
Újszülött igazukat.
Elhányták a Fegyvert,
A Sáncot feladták,
Rétjüket új kasza nyírja.
De igazuktól
Nem tudnak megszabadulni,
Azt örökül
Hagyják fiaikra.
Okádják, egyre okádják
Őket a völgyek, Áradnak a síkon,
Mennek az ágyúk után.
Ezeknek olyan rossz, hogy csak
Jobb lehet már ezután.
Sohasem adja tetézve magát,
Valamit megtagad tőlünk
Mindig az élet.
Ezeknek azonban
Annyira semmijük sincs, hogy
Minden övék lett.
Aritmikusan ollózik a lábuk,
Füst csap utánuk,
Szörcsög alattuk a lé.
Mennek szegények
Új ezerévek
Ezer új veresége felé.