DOKUMENTUM
Tranzit-vízum Miskin herceg második marosvásárhelyi átutazásához
„A mi bűnünk, (...) ha (...) nem ismerjük eléggé, nem az övé. Ő megmutatta magát nekünk.”
SZENTIMREI JENŐ
6X9. egészalakos. Neve. Eljátszom olykor a szavakkal: X valakit – Y micsodát próbálok leg-lényegére-zsugorítottan megnevezni, summázni és felmutatni egyetlen – rá leginkább illő – jelzős főnévi szerkezettel, két csepp desztillátumra lefőzni, mintegy két csepp esszenciába sűríteni annak minden azonosító érvényű, maradandó és értékes vonzását. Nos, „törzskönyvembe” Székely Jánost MONUMENTÁLIS INTEGRITÁS néven jegyeztem be. Máris meg kell lazítanom kissé a csomót; mindenekelőtt erkölcsi nagyságrendet, albedót, robusztumot, tartást, konzekvenciát, önismeret és elvárások, elvek és tettek összhangját értek a szintagmán.
Életkora. A Műé.
Fizikuma, egészségi állapota. Erős, edzett fiatalember csöppent közibénk az ötvenes, évek legelején: nővérünknek, Ilinek (Varró Ilona, 1933-1993) udvarolt. Én meg a bátyám nyolc-tíz éves forma suttyó kölykök voltunk akkor: csak úgy labdázott-hajigálózott velünk. Egyszer elvitt halászni a Marosra: aratás után volt, képtelen voltam mezítláb átkelni egy tüskés -csonkos tarlón (fenemód szúrta a talpamat!), hát a hóna alá kapott, úgy vitt át rajta, több száz méteren át.
Az élet, a lét-stressz, a betegség, no meg a cigi megtették azután a magukét...
Halála előtt egy héttel: Ilona-napot ül a család a nagynéninél. Ő kocsival jön, mindössze hat lépcsőfokon kell felhágnia a földszinti folyosó szintjére: zihálva bukik be az ajtón, lilára vált ajakkal zuhan egy székre. Istenem, hogyan-mivel „dobhatnám fel” egy kicsit? Állt ott a rádión egy régi, zsebbe való fényképalbumocska, benne fiatalkori családkép (tán ötvenötből?), azt mutatom Neki: Nézd csak, milyen stramm fiú voltál valamikor! (Helye s ideje megjegyeznem, hogy totál abnormis fickó vagyok: hiába, még nem „gyógyult be a szám”.) Nézi: Mit mondjak? Rég volt... (Igaz is volt, sietek rávágni én, a ripacs.) Te Jóska a minap újraolvastam néhány versét ennek az úrnak – bök élcelődve a fényképre –, hát, barátocskám, iszonyú fáradtság bugyog minden sorából, meg a fiatalkori zsengékből is. Jött, hogy felkiáltsak: ugyanbiza mitől oly fáradt ez a fiatalember? Azzal magyaráztam azután ki magamat, hogy hát hiszen én világéletemben beteg voltam, hisz tudod, a tüdőmmel. (Még a Nyugati hadtestben – ? – szedhette fel a bajt, kavernával kezelték az ötvenes évek vége felé.) A derékfájás is sűrűn elővette az utolsó években: egyre többet kellett pihentetnie napközben a gerincét, hanyattág a heverőn. Lemondta a hivatalos, de a baráti meghívásokat is: Értsétek meg, kedveseim, nem tudok menni, az ülés is fáraszt már, ne haragudjatok rám... Idővel az ivói kocsitúrákról is le kellett mondania: hogy szerette pedig a kis erdészlakot!
Foglalkozása. Úgy vélem, az erkölcsi megmérettetés alfája mindétig bizonyos szakma bírása, a hozzáértés valamely – szabadon avagy kényszerből választott, netán csak kedvtelésből űzött – foglalatossághoz, szóval, hogy bármiféle morális felépítmény csakis adott szakmai alépítményen állhat meg (consequenter: mennél zömökebb a fundamentum, annál sudárabb/ erősebb a ház maga) Az elv – készséggel megengedem! – nagyon is vitatható: gyanúsan sok kivétel erősíti ahhoz, hogy szabály legyen.
„Eredetileg filozófia volna a szakmám, igazi becsvágyam a világ megértése volt, nem kevesebb.”
Valóban, filozófiát hallgatott s végzett Kolozsvárott. Foglalkozott tehát – s ugyan szívesen! – elmélettel (ahogy ő nevezte). Filozófiai nézeteit – még egyetemista korától fogva csábította egy „more geometrico”, maroknyi axiómából logikai-deduktív úton kiépíthető-kibontható rendszer gondolata! – a nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején csokrozta össze, szervezte koherens egésszé: a nagy műgonddal összaállított, A valódi világ című esszékötet kéziratát azzal az ajánlással hagyta hátra a feleségének, „... hogy maradjon utánam is valami.” Hellyel-közzel a Helikonban meg a budapesti Holmiban jelent meg az esszék egyike-másika: merőben eredeti világnézeti alternatívát körvonalaznak, amolyan filozófiai kihívást, ám a kesztyűt – bár nagy érdeklődéssel leste a reakciókat (meglehet, épp a hézagos -esetleges közlésmód miatt) – gyakorlatilag senki sem vette föl. Öröme telt benne, hogy én végigolvastam azokat, és egy „há-há-há” (házi használatra hevenyészett) polémikus jegyzék erejéig vitába szálltam egyes téziseivel, itt-ott pontosítva némely, az axiomatikus-deduktív rendszerek logikai ismérveire/ követelményeire vonatkozó kitételét, felróva társadalom- és történelemszemlélete bénító szkepszisét.
Haláláig nem szűnt meg pörölni Mindenséggel-Teremtővel. S hogy is van, mondd csak, ez a dolog a vörös-színképeltolódással? Egyértelműen bizonyítaná-e az entrópiaszint szakadatlan növekedését, ahogy azt a termodinamika posztulálja? Meglehet, hogy csak egy lokális jelenség, hisz oly parányi ez a mi Metagalaxisunk az egész irdatlan Világegyetemhez képest, hogy minden extrapolálás eleve röhejes... Te hogy gondolod? Önkényesnek találta az általános relativitáselmélet elvi premisszáját – hogy ui. a vákuumra számított fénysebesség nem függ a viszonyítási/ mérési rendszertől –: Jó lenne annak utánanézni, barátocskám, ez egyszerűen nem lehet igaz!
„De korán beláttam: a meztelen gondolatnak ebben a században immár semmi esélye. Így aztán esztétikai mezbe, költői képekbe öltöztettem, mintegy versbe rejtettem felismeréseimet... Egész találékonyságomat arra fordítottam, hogy valamiképpen versbe kódoljam, «kinyögjem», «elsüssem» gondolataimat.”
Szépirodalmat is művelt, ugyan szépet! Több húron is „pendült”, főbb műfajai a vers, műfordítás, kispróza, esszé meg a dráma voltak. Nehéz bemérnem életműve gondolati-esztétikai súlypontját (ez amúgyis az értők dolga lesz majd), nehéz megmondanom, melyik „hullámhosszon” hozta igazi formáját, nyújtotta a legtöbbet. Talán a versben. Igen, abban volt igazán nagy, utolérhetetlenül/ verhetetlenül nagy, s ekként – mezőny híján, ti („Mégis, ahogy magasba nézek,/ Már csak az égbolt van felettem”) – végtelenül magányos is. Személyes véleményem (írják a rokoni elfogultság rovására, ha nem értenének egyet vele!), hogy toronymagasan ő volt a jelenkori magyar gondolati líra legnagyobbja, a legméltóbb folytatója a József Attila-i vonulatnak. Bizonyíték gyanánt akár találomra emelhetem le és üthetem fel könyvei bármelyikét: a Dózsát, az Irgalmas hazugságba ékkőül bemetszett Spitteler-verset, ezer másat mutathatnék – mindükben a kétkedő. Istent-világot-önmagát kíméletlenül veséző, a Létre eszelősen, újra meg újra rákérdező, hitében igazában megcsalatott-megmanipulált ember kutakodik kétségbeesetten a léthomály – olykor istenkisértő – mélységeiben, az öntörvényű, szuverén Gondolat bont bennük vitorlát, s hí magával fölséges odüsszeájára mindünket
Mesterei? Hadd nevezze meg őket Ő maga: „Szabó, Szabédi, Németh, Illyés... / Egembe nyúló néma szirtek!” Műhelytitkok? Semmi különös, hacsak az alapos, pedáns, módszeres dokumentációt nem számítjuk annak. A Bolyai hagyatéka című szonettkoszorú megírása előtt magánórákat vett matematikus barátjától, hogy jobban megértse a nem-eukleidészi geometriák gondolattörténeti jelentőségét. Amikor a Mórokon dolgozott, negyven-negyvenöt kötetet láttam az asztalán (matematikát végeztem, nem kenyerem a túlzás, meghiggyék!) történelmi forrásmunkákat, képzőművészeti albumokat, útikalauzokat, vegyesen. Nézz ide, barátocskám, erre az ötvösmunkára, nézd ezt a kőcsipkét… hát nem csodálatosak? Csaknem mindent, ami Spanyolhonban valamit is ér, ezek az aranykezű mórok csináltak meg egykoron... s mi volt a bérük?... halálra üldözték, felkoncolták, asszimilálták őket a fránya jezsuiták.. hát érted te ezt? ... fel lehet ezt egyáltalán érni ésszel?... No, erről akarok most írni valamit...
Foglakozása, végül is? Maradjunk talán abban: gondolkodó.
Különös ismertetőjelek, magánélet, kedvtelések.
Szellemi magasklíma, gondolati autonómia (uncaptive mind)
Igen magasról, igazi elefánt-perspektívából szemlélte a világot, ahová csak Himalájányi filozófiai tudás emelhet fel emberfiát, ahonnan már nem vehetők ki a részletek, csak a makrorelief, a Nagy Egész, a Nagy Összefüggések, gondolati mamut-hegyláncok alig-sejlő oromvonalai csupán. Ahol végleg eloldozhatta gondolkodását elő- és részitéletek cölöpjeitől, túlpillanthatott az „átlagember” (ha van ilyen?!) négy-öt kilométeres láthatárán, s e távlat jogán újraértékelhette a világot-embereket-eszméiket Mint ki hangszerfáért erdői, sorra döngette szobrainkat, kivallatta mítoszainkat, átvilágította rögeszméinket. Bálványromboló, szoboringató „muszáj-Herkules” is volt ekként, persze fáradhatatlanul vívta (szélmalom)harcát a bevett, ám hamis értékrendekkel.
„Hogy gőgős volt? – Hát gőgösek a kertek,
S a néma fák, ha társtalan teremnek
Szent magvakat és édes, szép gyümölcsöt?!”
(Bolyai hagyatéka, 1954)
Valóban, gőgös lenne-é mind, akiben tudatosodik önnön éneke, aki ismeri önnön árfolyamát a szellemi börzén, és hisz is abban? Gőgös-é, aki 39 éves korában megírt verses végrendeletében meghagyja, hogy „Énrólam utcát ne nevezzenek el./ Énnekem szobrot ne állítsanak.”? Gőgös-é, aki visszautasítja a Kossuth-díjat (mint minden irodalmi díjat egyébként)? Gőgös-é, aki az emberi társadalom egyetlen hiteles modelljét a főemlős-hordák dominancia-orientált, hierarchikus struktúrájában leli föl? Hisz magamagát sem vonta ki az állatövi paradigmából: Elefántnak tudta s mondta magát egy régi versben (1964). Az is volt! Messzi földről, régvolt időkből idetévedt/ honosult egzótikus species, irdatlan-esetlen s mégis végtelenül szelíd fűevő, ki sután, rémült-vigyázkodva forgolódott porcelánboltunkban, nehogy valakinek – urambocsá! – lábára taposson, vagy elfogja előle – akaratán kívül – a napfényt. Gőgös-é, avagy ellenkezőleg, alkatilag/ organikusan (s nem csupán alkalmi pózként!) szerény (ha ugyan a szerénység a gőg fogalmi ellentétpárja!), aki zokszó nélkül nyeli a provincia porát, viseli méltósággal a meg-nem-értettség, a közöny töviskoszorúját, tűri törtető céhtársak gáncsvetéseit, istenáldta/ istenverte vásárhelyi szellemi Szahelünk miriád frusztrációját, mint ama másik János is tette volt, ugyanazt, ugyanitt, százvalahány évvel korábban, mindig háttal a Városnak, mindig a Postarét felé tekintve, mormolgatva egyre, eszelősen, mindenkinek való, de senkinek se kellő Geometriáját meg Üdvtanát? (S vajon elég lett légyen nekünk, nagyérdemű vásárhelyi nyerseknek/ nyársaknak ez a százvalahány esztendő, hogy megtanuljuk végre a kétszer is feladott János-leckét, becsülni nagyjainkat? Avagy osztályismétlés néz ki megint nekünk? Avagy hagyjuk, hogy másutt jobban ismerjék/ becsüljék/ tiszteljék Őt, mint mi, idehaza, az Ő városában? Hogy a gyulai Várszínház – vállalva a színpadiatlanság kockázatát is! – házi szerzőjének fogadja, míg a vásárhelyi csak egy-két drámáját vigye színre hébe-hóba/ ímmel-ámmal? Hogy a sokszáz kilóvolton sistergő gondolati magasfeszültség messzi áramkörökben süljön ki, gyűrűzzék tova, ajzzon és melegítsen, hogy másokat, más délkörökön késztessen önmagát továbbgondolni a rögeszmék traverzeiről magasra lendülő Gondolat?)
Emberségről példát... mindeneknek adhatott volna, nem is akármilyen mímelt-mázolt vásári bóvlit, hanem igazi, patinás-veretes, antik-reneszánsz merítésűt-vétetésűt. Mindenkit szeretett. Különösen az övéit. Legesleginkább – az édesapját. Keveset írtmesélt gyermekéveiről, így jobbára találgatnom kell e vonzalom hátterét/ erővonalait (ami annál talányosabb számomra, minthogy magam már elnyűtt, beteges, zsémbés és különc kisöregként ismertem meg az apját). Úgy kellett lennie, hogy mégiscsak a „Székely-apu” nyitotta rá szemét a világra (a természetre, a vadászat-halászat csöndes örömeire, mindenképpen!), őtőle leshette el a szellemi arisztokrácia belső és külső kellékeit. Mindent megtett, hogy kiszabadítsa apját a börtönből, ahová egy orvul lehallgatott telefonbeszélgetés juttatta 1958-ban („... nyolc szóért nyolc évet kapott...”); habozás nélkül aláírta a fausti váltót, megalkudott önnön ízlésével/ tartásával, „vonalas” versek sorozatával törlesztette a váltságdíjat: „Akkori munkáimért a lehető legnagyobb irodalmi elismerésben részesültem: csakugyan visszakaptam apámat.” S évekig azután, boldogan lihegett fel napjában egyszer-kétszer a Tisztviselő-telepre, ételt-gyógyszert vinni az öregnek. Külön privilégiumnak tekintette végül, hogy apja – szó szerint értendő! – az Ő karjaiban halt meg.
Apropos: előttem soha nevén nem nevezte az egykori szekustisztet, aki feladta volt az édesapját, bár nyilván jól ismerte az illetőt (aki mindmáig Vásárhelyen él, közmegbecsült fötísztviselőként nyugdíjazták). Ili ejtette el a nevét egyszer az illetőnek, jóval a János halála után.
No, és ha megtartják ezt a stupid referendumot (a halálbüntetésről, 1990-ben), én milyen alapon mondjak majd nemet? Nincs erre észelvű válasz, Jóska! Csak egyszerűen és egyértelműen nem, nem és nem! Így kéri a humanizmus, így kívánja a keresztény embereszme Kosztikát sem lett volna szabad kivégezni, ám az némiképp más megítélés alá esik... az egy tipikus rituális gyilkosság volt, tudod, mint amikor a farkasfalka vezérhímje kigyengül/ megrokkan és az épp erre spóroló/ leselkedő, hatalomra áhítozó szekundus azonnal átharapja a torkát...
Csaknem törvényszerű, hogy aki sokat ad, keveset kap. Sosem fukarkodott az elismerő-bátorító szavakkal (bízvást és tetejesen tanúsíthatná ezt a Szőcs Kálmán, Király László, Farkas Árpad nemzedéke), mégis keveset, oly keveset kapott vissza belőlük, annál több – nem egyszer otromba, útszéli – támadásban (nevezték fészkébe rondító/ piszkító madárnak is), orkesztrált „ideológiai kinyírásban” volt viszont része, de még azokban is mindig hajlott jóhiszeműséget feltételezni, mentséget keresni/ találni az orvlövészeknek. „Értsük meg egymást: én tényleg az emberi egyedet vélem elsődlegesnek mindenféle ideologikus kollektivizmushoz képest, s ebben az értelemben (csakis ebben) tényleg individualistának minősülök. Én tényleg magányos természetű, mondhatni asszociális és egészen biztosan antiszocialista voltam, vagyok. Úgyhogy S. A. becsületén nem esett csorba egyetlen szóval sem rágalmazott meg, ő abban a cikkében egyszerűen csak igazat írt.” (A bűntudat természetrajza, 1991) Vagy másutt „Megtanultam Goethétől, hogy kritikai támadásokra akkor sem szabad válaszolni, ha ezüstkanalak lopkodása a vád.” Egy epizód. Szusszanásnyi megállás, Ivóból hazafelé tartva (hetvenegy? hetvenkettő?). Erdőszentgyörgyön (ott tanítottam akkor). A kultúrotthonból kellett kihívatniuk, ahol éppen író-olvasó találkozó zajlott, az Igaz Szó szerkesztőségének szokványos előfizető-toborzója. H. Gy. vitte éppen a szót, és épp Őrajta verte el a port, lendületesen, valahogy így: Hát kérdezzenek csak bátran, kedves kollégák, kedves diákok. Szívesen vesszük a bíráló megjegyzéseket is, tudom is én, ha teszem azt megkérdeznék tőlünk, ugyan hogy adtunk helyet a legutóbbi számban Székely János írásának, amelyben oly becsmérlőleg szól Ady Endre költészetéről, állítva, hogy nincs ötnél több igazi jó verse? Hát kicsoda, vagy kicsodának képzeli magát Székely János, s ugyan mi jogosítja fel arra, hogy pálcát törjön annyi gyönyörű vers és költőjük fölött?.. Na, szóval, ilyen belevalókat szeretnénk... Jöjj be egy percre, János, épületes filippikát hallhatsz – mondom Neki nevetve. (Hű, be jó hecc lenne, hogy pofára esne a főszer, ha egyszerre megjelennék a falra festett ördög egy az egyben!) Legyintett, nevetve Ő is. Hagyd csak, Jóska. Azt mondja csak, amit mondania kell. Én most ebzárlaton vagyok. Meg aztán, ki tudja, lehet, úgy is gondolja, ahogy mondja...
„Az emberek, amikor politizálnak, pontosan úgy viselkednek, mint a vadállatok. (S akkor még bocsánatot is kell kérnem a vadállatoktól)”
(A bűntudat természetrajza)
Szerves-ösztönösen irtózott a politikától: a mindenkori Rontást, a sátáni Kísértést magát látta abban, a manipuláció ocsmány/ gyarló eszközét, az életünket velejéig átható és vég nélkül mérgező átkot-nyűgöt, amit még majd a kiteljesedett demokráciában is keresztként kell majd tovahordoznunk. Jellemzőnek találom, hogy A bűntudat természetrajza című írásának a Memoár helyett – a politikáról alcímet adta. (A hazai magyar sajtó, maga a Látó – amelynek évtizedekig szerkesztője volt! – mindmáig elzárkózott a közlésétől, ami – értelmezésem szerint – azért van, mert az írás afféle non grata különvéleményt láttat a romániai magyar irodalom berkeiben dúló belharcokról, lovagi turnírokról s azok bajvívóiról az ötvenes évektől napjainkig felvezetve, így kellemetlen klímahatásokat okozhatott volna mindenkor manipulált kisebbségi köztudatunk-értékrendünk RMDSZ-gyomlálta üvegházában) Sosem volt tagja semmilyen pártnak, sem a mostaniaknak, sem annak a „rongyos régi(?)”-nek. Pedig ugyancsak ösztökéltékgyomrozták „jóakarói”, hogy kérje felvételét: „Lépjek be a Román Kommunista Pártba (a saját pártjába), javasolta, holott nagyon jól tudta: sem román nem vagyok, sem kommunista.” Szuverén (és lesújtó) véleményét mindenféle politikáról, pártról, ideológiáról meg programokról sosem rejtette véka alá. nyolcvankilenc előtt sem. Ez maga a huhogó téboly – így nevezte beszélgetéseinkkor „az előző diktatúrát”, a Kappellmeistert magát pedig Kosztikának, de sosem gúnyos felhanggal, sosem megvetően, netán káromlólag, inkább becézve, így igaz!, becézve. („Becsüljük meg hóhérainkat!” – csukta rá az ajtót egy régebbi versére) A nyolcvanas években többször előjött, hogy lám, A is elment, B is szedte a sátorfát... Én maradok. Legyen bátorsága (Kosztikának, ti.) elvágni a nyakamat – mondta, fikarcnyi pátosz nélkül. Szerette Noicát, joggal feltételezem hát, hogy nem volt idegen Tőle a „kultúrában/ kultúrával ellenállni” stratégiája, bár az Ő ellenségképe másabb, egyetemesebb volt: „.. versgyűjteményem, ha egyebet nem, legalább a szellemi ellenállást jól tanúsítja Az ellenállást modern erkölcsi emancipációnk monstruózus történelmi következményeivel szemben, a hatalmi téboly, a valóságra kényszerített utópia totális rémuralmával szemben, amelyre több nemzedék élete ment rá, s megy rá még ezután is.”
Amúgy, odahaza... (Óriáscsillagok, civilben). A Gutenberg-galaxis B-7777-ese, nyilván, írni-olvasni szeretett leginkább. Alig várta, hogy hazatérhessen a redakcióból, ahol lerótta napi penzumát (Te Jóska, nekem megvan az odvam – mulatott körbe a szobájában –, tudod-e, mit jelent ez?), pizsamára vetkőzhessen, arra felhúzza agyonmosott-foltozott flanell házikabátját (remete-allűr? Jézusi/ Mátyás királyi incognito, önmagát önmagától rejtő mimikri?), és íróasztalához ülhessen. (Annál inkább kiöltözött, kissé avítt, kínos, szolid – sosem hivalkodó! – eleganciával, valahányszor előbújt az odúból: kijáró kosztümjei cipőit maga tisztogatta, gondozta.)
Igazi szenvedélye a természetjárás volt, alkalmankint halásznak-vadásznak álcázva magát. Módfelett szerette az állatokat, kivált a lovat (a kamaszkor értelmi kohójában kötődött Pálinkáshoz!) mozgástanilag a legtökéletesebben megkonstruált teremtménynek tekintette, nem győzte csodálni csontozata nagyszerű statikáját, egyenesen zseniálisnak tartotta a lépését vezérlő, hihetetlenül biztonságos és erőtartalékos gén-programot.
Bridzsezni is szeretett. Licitrendszereket tanulmányozott, feladványokon töprengett, szentül betartotta a barátaival kiegyezett, heti egy délutáni parti rendjét Nagy ritkán engem is magával hívott, beugrani valamelyik hiányzó partner helyébe. Sosem hazardírozott a licitben, sosem vállalt több kockázatot, mint amennyit a józan ész megengedett (olykor megkövetelt). A lejátszásban szellemesen, ötletesen taktikázott.
„A hétköznapok újratermelésétől” (ezt köszöni meg feleségének egy régi versben), a csip-csup létfenntartási gondoktól – vélem – tudatosan tartotta távol magát. Anyagiakban (aprópénzben, legalábbis) jószerint mindig „el volt tájolva”, ilyenféle gondjait Ili sosem oszthatta meg Vele (aki azután ettől az állandó frusztrációtól egyre zsémbesebb/ megkeseredettebb lett. fokozódván ilyeténképp a kettőjük között szövődő pókhálófinom, láthatatlan/ látszólagos feszültség). Ennek ellenére az övéin, szükség esetén, azonnal, önzetlenül segített. Szobrász-fiának meglehetős szerencsétlenre sikeredett pályakezdése ugyancsak felrázta – jobbjára csak mímelt – közömbösségéből: fűhőz-fához fordult, segítségért kiáltott (lásd Levél egy ismeretlen jóakaróhoz című írását, vagy A madár, fiához cimű – V. I. széljegyzése szerint utolsó versét, 1986-ból: hat esztendőkig pihent a lant, bizony!).
Testvérbátyámnak ajtót mutattak az egyetemen (felvételire jelentkezett, 1960-ban, csakúgy tobzódott akkor a dosszié-kultusz): apja – börtönőrmester a Horthy-években, hát juthatott-e ennél finomabb csemegéhez egy ügybuzgó káderes? Dúlva-fúlva jött haza Jancsi: elege van az egyetemből, elmegy dolgozni a Konzervgyárba. János azonnal öltözött, az első repülővel visszavitte Kolozsvárra, minden ismeretségét megmozgatta, mígnem sikerült a tizenkettedik óra hatvanadik percében beíratnia egy másik fakultásra Más: Tömbházlakásom leelőlegezésekor, a hetvenes évek elején, percnyi gondolkodás nélkül kölcsönözte a hiányzó (nem kis) summát.
Beszélgetni, vitázni is szeretett. Őszintén örvendett, ha valaki rányitotta az ajtót, szívesen adott interjút, kéziratot. Kommunikációs késztetése nagyfokú érzékenységgel párosult. Ritka családi együtt-ebédelések/ vacsorázások, évfordulós asztalozásaink alkalmával nem egyszer feddőn szólt rám. Mért szólod meg úgy azt a leánykát? Hál neki nincs önérzete, méltóságtudata? Szelíden kitért a hangos, ingerült szó elől. Az utolsó években Ilit gyakorta elfutotta a keserűség, s emiatt neurotikus felhangokat fogott társalgás közben ilyenkor (Ne haragudjatok, kedveseim, le szeretnék pihenni egy keveset) visszavonult a szobájába.
(Magánvélemény!) Egyféle üldöztetési komplexus idült Benne az idő sodrában: világpártot lehetne szervezni az Őt utálók közös érzelmi platformján – véli egyik írásában. Mind jobban fájt Neki mellőzöttsége, kirekesztettsége, kiújultak/ felparázslottak régebbi sebek/ sértések, pályatársak övön felüli és azon aluli ütései. Ezeket, Rá korántsem jellemzően, rávetítette mindenkire, felrótta-forma szűk és tág környezetének nem akarta tudomásul venni, hogy sokan, nagyon sokan szerettük/ becsültük Őt (annyian, hogy akár be is érhette volna velünk).
Részvétlátogatók a szerkesztőségből, másodnap. Ugyan ki ismerte, ki olvasta Székely Jánost? – békétlenkedik Ili. Sután ragozok; én olvastam, te betéve tudtad, ő hallott róla, mi szerettük, ti láttátok, ők ismerték. Bár igazad lenne, egyöcsém…
Proszektúra, harmadnap délben. Augusztus, dögmeleg. Jó napot kívánok a küszöbön unottan cigiző szanitécnek. Megnézhetnék valakit? A tegnap hozták be a régi belgyógyászatról, úgy tudom, már felboncolták Székely Jánost? Igen, ismeri? ’Sze ki nem hallott róla Vásárhelyen? – kéri forma ki magának. Jön, hogy megöleljem. Előremegy. Langymeleg, a cementpadlót időnként fellocsolják, nyüvek miriádjai hemzsegnek szerte. Feltakarja, szabadkozik, nincs hűtőjük (mi már csak ilyen ráérősen battyagunk Európába...), de jótáll, hogy másnapig, a temetésig eláll a tetem, nem romlik tovább.
„Békét akart – így lett békételen.
És mert beléhalt – Így lett halhatatlan.”
(Bolyai hagyatéka)
Kereste szüntelen ordas világunkban a biztonságot/ védettséget, az oltalmazó odút, a megnyugvást. Ama végsőt, igen, azt is kívánta, hívta szinte: „Elvesztegetett idő minden perc, amit nem a koporsójában tölt el az ember. A halál meg tán a legjobb, ami történhet emberfiával.” (A vadászatról, 1991) Vagy (halott apja arcát feltakarva): Nézd meg, Jóska, milyen jó nekik!
Hadd másoljam ide az övéinek hátrahagyott üzenetét (évektől sárga, névjegykártyányi papírlapocskán, íróasztala mélyén lelt rá Ili): „Drágáim, nem tudlak megóvni titeket az emberi sorstól, azért hát vigyázzatok magatokra.”
(Iszonyú lehet a koporsó akusztikája göröngyhulláskor) Egy szóra még, János. Mégiscsak a Bolyai-szindróma volt a háttérben, hogy tudd. (Kényszerű) Sors- és (vállalt) dacközösséged a Nagyokkal: velük tudtad/ bántad, hogy nem jókor és ugyan nem jó helyre születtél. Lásd, most végre együtt vagytok, Hárombölcsekül, tán hajításnyira sem egymástól, idekinn az elefánttemetőben.
(Hullócsillagok havában, tejutakra tárt éjnek évadján odalett a Boeing-7777; fekete doboza kerestetik.)
Tűnődve bóklászgatok Vetésedben, „talán ma még meg is talállak..” Elefánt- és csillagmotívumok néznek vissza rám szelíd-szemérmesen. És megfáradt mórok, elmentükben is váltig bizonygatva, hogy nélkülük szegényebb lett volna a világ... Adjon Isten nyugtot Néked, Jánosom!
K. NYERGES JÓZSEF