MŰTEREM
Beszélgetés magammal
– Mit csinálsz?
Nézek. Kinézek egy ablakon. Nézek, mondom, de nem látok semmit. Lényegében magamba nézek. Látok ugyan kusza vonalakat az ablakon, a fák csupasz ágainak egymást metsző vonalhálózatát, vonalbozótját, de azok is csak bennem sűrűsödnek valamivé, ahogy kiterülnek a sík felületen.
A kuszaságból aztán kiválik egy értelmes, kifejező vonal, belép egy alak, keresi a helyét, jön-megy a síkon, aztán visszalép a semmibe, az üveg mögé, a papír fehérségébe ilyenek a képeim is. Tisztelem a papír fehérségét, ezért nagyon igyekszem, hogy a lehető legkevesebb tus-csorgatással írjam rá, amit magamban sejtek.
Sokáig nézem az üres papírt, amíg meglátom rajta az első vonal helyét – a többit nagyjából ez határozza meg.
– És egyből meglátod a papíron a rajzot, vagyis már készen van benned, amikor papírra veted?
Soha nem látom készen, és igazából nem is tudom, mit fogok a papíron művelni. Az ott a fehérségben kell megszülessen, különben nem érdemes kínlódni vele. Ha már úgyis tudom, milyen lesz. Valójában rögtönzők és végigizgulom a teremtés, a születés titkát, vagy még inkább örömét. Jóformán nem is én tehetek az egészről; egyfajta megszállottsági állapotban vagyok, nem tudatosan irányítom a kezemet, amely egyébként rendkívül ügyetlen.
– Ügyetlen?
Igen, ez így van. Rendes körülmények közt nem tudok egy egyenes vonalat húzni, vagy egy kört rajzolni. Ebben bármelyik „civil” könnyedén lepipál. Nekem el kell jutnom ebbe a. nem is tudom, milyen állapotba, ki kell szakadnom teljesen a környező világból, ahol már csak ketten vagyunk: a papír meg én. Nyilvános helyen nem is tudok rajzolni. Ez nálam magánügy, olyan, mint a szerelem –: nem tartozik másra.
– Nehéz küzdelem kezdődik ilyenkor?
Küzdelem, de nem nehéz. Én aránylag könnyen vagy könnyedén rajzolok, bár ehhez egy megfeszített idegállapot árán jutok el. Talán látszik is vonalaimon ez a feszültség, ez a remegés, nem elég ügyesek, de gondolom, ettől több élet van bennük.
Sokat adok a vonal milyenségére. Benne kell hogy legyen mindaz, amit a huszadik század nagy rajzolói létrehoztak, de én a vonal eleganciáját nem szeretném elhanyagolni, egyfajta klasszikus szépséget, mediterrán harmóniát, arányosságot is megőrzök. A maiság mellett egy időtlenséget, egy mindenkorit, mely a barlangrajzoktól napjainkig érvényes. Persze ezt magamban soha nem fogalmaztam meg, csak így visszagondolva, önmagam elemezve fedezem fel.
A rajzaimhoz sohasem készítek vázlatot, és nem rajzolom fel előre, még nagyvonalakban sem. Az csak ott, azon a papíron és akkor tud megszületni. Lemásolni, megismételni sem tudom saját rajzaimat, mert ha hiányzik belőlük ez az elrontástól való rettegés izgalma, ez a jól meggondolt rögtönzés egyszerűsége, nem ér semmit az egész. Persze, mindez nem is biztos, hogy erény...
– Modellt sem használsz soha.
Félek tőle. Talán nem tudnék szabadulni a látványtól, és csak egy pontos tanulmány sikeredne. Működik a képi memóriám. Gyermekkoromban mindent, amivel találkoztam, alaposan megnéztem, megforgattam, vizsgáltam.
Később, az iskolában is körbejártam a csendéletet, az élő modellt, hogy megértsem. Ilyenkor aztán előjönnek a dolgok – ami egyszer valahol, valamikor rögződött bennem.
A hétköznapi memóriám különben csapnivaló: embereket nem ismerek meg az utcán.
– Tulajdonképpen szobrászatot végeztél…
Ennek hosszabb meséje van. Elég most annyi, hogy mindig rajzoltam, amíg csak vissza tudok emlékezni gyerekkoromra – ám ha úgy éreztem, hogy valami rutinossá kezd válni, vagy csak önmagamat ismétlem, technikát vagy műfajt változtattam, és a munka ment tovább. Szerintem az jó, ha a képzőművész otthonosan mozog más műfajban is, hisz egy festő, ha szobrot csinál, a szobrász rajzol vagy a grafikus textilt sző, az nem csoda, hanem illő dolog. Sokan írnak vagy zenélnek is.
Visszatérve a kérdéshez, én rajzban csak embert, lovat (néha madarat vagy másélőlényt) ábrázolok. Holt anyagot, tárgyakat szinte soha. A figuráimat nem helyezem környezetbe, nincs háttér, nincs perspektíva. „Embereim” a csupasz papíron téblábolnak – ez talán szobrászi vonás, de méginkább abból fakad, hogy tömör rajzot akarok csinálni, nem fecsegő (valóságos) hátteret.
– No és a Bábszínház? Az más dolog A díszlettervezői munkát folyamatosan végzem. Ez állás, kenyérkereset és egy szakma. A művészi ambíciót is kielégítené egyébként, de én elsősorban grafikusnak érzem magam. Ez nem lebecsülése a díszlettervezésnek, mert igazán odaadással végzem, de mellette muszáj rajzolnom vagy festenem, mert az – vagy az is – az enyém. Persze ez kettős terhelés; tervezés közben nem is tudok mással foglalkozni. Túl sok időt vesz el a kivitelezés is, ami bár nem az én munkám, jelen kell lennem a műhelyekben, hisz a megoldásokat közösen kell megtalálnunk. Itt meg kell vallanom, hogy nem vagyok igazi színházi ember – a kollektív alkotás nehezemre esik –, alapvetően individualista vagyok, és a kivitelezés nem is érdekel igazából, hisz amit tudtam, azt a tervekben már elmondtam; egy kérdés pedig csak addig izgat, amíg a megoldást megtalálom rá. Ez az, amiért csinálom.
A kísérletező, újító természetemet is jórészt itt élem ki. Rengeteg új és jó dolgot hoztam össze az évek során – már pusztán számban kifejezve sem kevés, százon felüli előadásban több száz díszletet és ezren felüli bábot tervezni nem kutyagumi. S meg azt is állíthatom, hogy nemigen ismétlem meg önmagam. Ez így semminek tűnik, de ha belegondolsz, hogy közel száz medvét meg nyulat és kutyát vagy farkast terveztem úgy, hogy mindenik más legyen (stílusában is), nem egyszerű játék.
Tulajdonképpen erre kéne hogy büszkébb legyek, hiszen az országban, nem tudom, ki rukkolhat még ennyivel elő. A jelenkori hazai bábjátszásban így volt is valami szerepem, de nem tudom, hogy ezt még számon tartja-e valaki.
– Apropó újítás. Hogyan viszonyulsz a jelenkori posztmodern irányzatokhoz?
A korszerűség fogalma elengedhetetlen követelmény a művészetben. Kérdés, ki mit ért ezen. Századunkban óriási jelentősége volt a kubizmusnak, a konstruktivizmusnak. Új látószögből tárta fel a valóságot. Az apróbb izmusok és art-ok már formailag kevesebbet hoztak, inkább filozófiájuk van.
Sajnos visszaélve ezekkel, a modernség leple alatt sok silány munka születik, és nem is csak a mi házunk táján. A formai érték helyett sokan a meghökkentést emelik esztétikai kategóriává, miközben műveik a kertitörpe művészi színvonalát sem haladják meg – hát erre kár egy életet föltenni.
Egyébként is mindaz már deja vu, olyan kilós ruhában illegő utcasarki magakelletés. Kár szót ejteni róluk, mert végül is bárhogy dolgozik valaki, az eredmény csak kétféle lehet: jó kép vagy rossz kép. Ez ilyen egyszerű. A tehetséges emberek általában jó képeket festenek, a tehetségtelenek rosszat – bárhogyan is nevezik azt el utólag.
Nagyobb baj az, hogy tulajdonképpen rossz korban születtünk, vagy még inkább rossz helyre. Itt és most, nehéz bekerülni az egyetemes művészettörténetbe (hisz nálunk csak egyetemes nyelv van, nem kisebbségi), mondom, nem kevés szarkazmussal – hisz neveinket nem jegyzik, nem licitálják –, nem vagyunk már/még konvertibilis valuta a nemzetközi műkereskedelem értéktőzsdéjén. Sajnos, de ez a helyzet. Manapság ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, sok más adottság is kell, nem elég egy kis vagy nagy félszeg tehetség.
Be kell vallanom, erre sohasem fordítottam gondot. Irtózok a szerepléstől. Ám e bűnös szerénységben, óvatlan tékozlással munkáim jórészt elkallódnak szerte a világban, s nincs róluk egy jegyzet, fotó, nyom. Nem tudok elszámolni önmagammal.
– Tehát végül is mit csinálsz?
Nem tudom. Itt állok... tehetek másként? És nézek persze. Kinézek talán egy ablakon, és várom, hogy a képbe belépjen egy vonal, amit érdemes meghúzni. Még ma. Esetleg holnap.
HALLER JÓZSEF


A lovas
Haller József grafikái

Ikarusz / Gondolkodók

Equus