SZEMLE
Csöndrigó
Egyed Emese: Madárcsontú versek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1993
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó első könyve Egyed Emese Madárcsontú versek című kötete. A Látó szerkesztői által kezdeményezett vállalkozás ígéretesnek mutatkozik: a karcsú, szellős szedésű füzet nem akármilyen teljesítmény, s ezért dicséret főleg a szerzőt illeti. Már a fülszöveg előlegezi az alaphangulatot: rövid, melankolikus ajánlás. Idézzük pár sorát: „Vagytok, s ha élnetek kell, hangjával szegődik társatokul az egyre ismerősebb titokzatos olvasó. Nemcsak tekintetével firtat, hanem saját egyszeri, emberi hangjával. Leheletéből suttogás lesz egy verssoron, bizonytalanságából fellélegzés. Pillanatnyi ködéből kép; kínzó rögeszméjéből oldó ritmus, feledés.”
A kötet hatvannégy verset tartalmaz. Ezek közül a Tájoló, a Félidő és a Tűz, víz dőlt betűsek. A három költemény segítségével négy részt különíthetünk el.
A bevezető akkordot leütő Cirmos eltűnikkel kapcsolatban illik megjegyeznünk: azokhoz tartozik, melyek számunkra a legkevésbé sem szimpatikusak – az erdélyiség kérdéskörét feszegeti. Figyelemreméltóak viszont a Szerenád, a Karcolt üveg és a Hiába. A Viadalban megjelenik a kör motívuma, amivel később még fogunk találkozni, s a Hiába tartalmazza először a „dal” meghatározását: „Szirom volt? Pernye. Szótüzeken túl/ ötlet sugallta, sóhaj ejti le.”
A Tájoló az utolsó négy sor kivételével rímtelen – benne a csöndrigó (vagyis a vers) csipegeti a szavakat a költő tenyeréből, hogy aztán eltűnjön, s imára késztessen: „Tekints rám isten elhagyott a lélek/ vagy mindörökre küldj rám felleget.” Nem véletlen, hogy a záró szakaszban – melyből idézetünket is vettük – válik zárttá a forma a fenyegetettség hatására A Félidő és a Tűz, víz szigorú csiszolása érezteti a veszély, a költő magára maradásának s a vers elégtelenségének hangsúlyozódását.
A második csoport első kiemelkedő verse a Két félparádé. Egyikük páros rímű – kiderül belőle hogy a szavak sem védenek meg: „szavakból sodrott pányván táncolok/ estem semmik hálója fölfogott/ szamárhát-ívű sajgás vesz körül/ egy perc megalszik egy perc megkövül”, a másik keresztrímei pedig már a dal pusztulását hozzák hírül: „fölröppennek a repülőterek/ csörgősipkádon lángra gyúlt a bojt/ mert itt sem voltál elfeledtelek/ csúf kis rigók éneke megfagyott”.
A Várok a költőt jellemzi: „Várok, hiszen a békesség is eljő,/ ragyogása ír fejfámra nevet / Nem is leszek több: csöndes fodrú felhő./ Vagy szóban hang. Vagy kép körül keret” Tehát mindig a lényegtelenebb, véletlenszerűbb. De ugyanakkor az, amelyik nélkül nem lehet meg a maradandó. A Levelekben újra előkerül a kör: Egyed Emese az „Oly messze vagytok tőlem, mint a szélvész,/ ha fellegek közé vág ostora” hasonlattól jut el a végén ahhoz, hogy „Oly messze vagytok tőlem, mint a szikra,/ ha tűzről ábrándozni sem lehet soha” Az Igéző „pár lobbanásnyi minden amit írtam” sorából szerénységre következtethetünk, még inkább a líra törékenységére, de a Verseny szerint a „madárcsontú vers” is szállhat magasra, hisz ekkor nem gyöngesége a döntő, hanem az, hogy szárnyalásra képes.
Annak ellenére, hogy a Félidő első sora így hangzik: „félbeszakad a dallam és a fény”, az utolsó pedig „Sírhatsz elhagylak rád marad a kert”, s a Biztos menedék a zöld kalászokat, beérett kerteket és a dal tisztán szóló, ám mostanra elrepedt kancsóját siratja, a Vadászat, a Gesta, A kiáltás és a Mint holdfényt a fák megnyugtatnak kitűnő képeikkel. Az elégikus hang persze nem változik, de biztató, hogy ilyen jó költőt olvashatunk. Az utolsó csoport legszebb versei A liliomokért, Vissza – az első páros, a második keresztrímes. A kötet a Körpályákkal zárul, melyben a „Hiába írtuk s éltük verseink?” kérdésre a „Minden ellobbant szó velünk kering” axióma válaszol, s amelyik mintha biztosítana: megint elölről lehet (vagy kell?) kezdeni.
Formailag, láttuk, jellemző a hagyományos technika, sőt, a versek ereje még az ilyen régies kifejezéseket is megbírja, mint: pőre lant, dal, gyöngyvirágos kedv stb. A Király Lászlóra, időnként Dsidára, Jeszenyinre, Apollinaire-re emlékeztető melankólia újabb nagyszerű eredményét tartjuk a kezünkben.
DEMÉNY PÉTER