Bölöni Domokos
GYÉRÍTÉS
Az erdőrészünk nagyobbik darabja a Botoson túlra esett, a falutól jó félórányi járásra. De mit számított a nyaktörő ösvény, a meredek mart, ha erdőre mehettem! Mostanság is szívesen vetem be magam, hazafelé tartva, egy-egy gyertyánosba, de ez az erdő már természetesen nem az. A nyolcvanas évek derekától letarolták az egészet, a falu felőli részt teljesen: mikor valahogy kikecmeregtem végül az újbozótból, szemem-szám tele volt pókhálóval, nadrágom, ruhám tövissel, farkasfoggal.
De túl, a Gál tanyája felőli oldal, ahol a birtokunk nagyobbik része volt („birtok”: valami háromnegyed hektárnyi gyertyános), az megmaradt, fái, melyeket annak idején meghagytunk, nem estek a motorfűrészek, a „druzsbák” áldozatául, ennek lecsupaszítására már nem jutott idő, a nyolcvankilences rendszerváltással eltakarodtak a fát hordó gépkocsik, a TAF gépek, traktorok, s az otthagyott maradékból szépen gazdálkodott a faluba szakadt s ott már régen megtelepedett erdész. Az udvarok hirtelen megteltek fával, Sebes Jóska villanygépével járta a falut, három hét alatt felaprította az özvegy- és öregasszonyok tűzifáját is, ragyogó esztendő volt ám az, a kollektív gazdaság traktorosai potomért szállították a portékát, na és persze azok, akik eddig is jól bírták magukat, vagyis akik a téeszben jó erővel dolgozhattak, finoman szólva, nagyobb tétel gyérítést szereztek be, tíz évig nem lesz fűtőanyag-gondjuk.
Nálunk jól ment a közös, hiszen alig néhány család maradt munkaképes, ezek nem bírták megdolgozni, bár mohóságuk szerint felfalták volna a nagy (egykor: hármas-) határt, ezért aztán az a furcsa helyzet állott elő, hogy a sokoldalúan („DALÚAN!”) nyeszlett szocialista társadalmi rend csúcsdühöngésében minálunk már privatizálódtak a tollasabbak: Máramarosból hozattak napszámosokat kukoricát szedni, aztán sarjút-mit kaszálni, cukorrépát kiásni. Ezek meg is kedvelték a tájat, nem csupán a férfiak jöttek, hanem (fontossági sorrendben) hozták magukkal a disznót, az asszonyt és a gyerkőcöket is. Az egykori iskolámban szállásolták el őket, ma már nincs mit megnézni ott, egy lerobbant pajta az egykori szép magas épület. Nem járok arrafelé, kerülöm a Felszegnek azt a részét már négy-öt éve.
A gépállomásosok, traktorosok a faluból kerültek ki, és a háztáji földjeiket egy tagban tartva közösen művelték, bevetették búzával, aratás után sem osztoztak meg rajta, a raktár külön részében tárolták, abból őrlettek, és szerre egyik-egyik asszonya ötven-hatvan kenyeret sütött, míg ki nem tapasztalták, hogy Máriskónak sikerül a legjobban, attól kezdve ő erre szakosodott. Hát ezek, anélkül, hogy tudták volna, szabályos gazdakört csináltak a kollektívából.
Most persze ahányan, annyifelé húznak, nem jó közéjük menni, mindjárt villára veszik az embert.
A Gál tanyája felőli oldalhoz szép emlékeim fűződnek. Az öreggel ide jártunk gyéríteni. Addig kunyerált, kérlelgette az erdészt, míg az nagy kegyesen megengedte, hogy a saját erdejét gyérítse. De egy darabig rajtaütésszerűen ellenőrizte, meg-meglátogatta, s el is kapta egyszer, amint éppen egy vastagabb (igaz, csak nyár-) fát próbált becsempészni a rakás derekába, a közepére. Akkurátus rakásokat tudott szerkeszteni az öreg, takarosnak, kicsinynek látszottak, aztán öt-hat szekér fát vittünk haza, amíg megvoltak a teheneink. Későbben a kollektív szekeresei hordták, de ezek mindig megcselezték a dolgot, hólyagosra rakták a szekeret, hogy ne nyomorítsa a terű a lovakat, meg hogy többször fordulhassanak, mert akkor persze annyiszor több a fuvardíj meg az áldomás.
De nagyapám minőségi munkát végzett, mert egyrészt csak ekként tudta, másrészt cseppet sem vágyott haza, az üres udvarra, az üres csűrbe, istállóba, a rideg szobába. Kenyere, szalonnája, hagymája, ha volt, vagy hideg puliszkája szilvaízzel, a vizet rá már nem is nagyon kívánta. De volt alább kis csorgó is, én ennek nem szerettem a vizét, mert édeskés volt, tata szerint azért, mert éjjel az őzikék belepisikáltak.
Tata készített a borseprőből csigert, az ecetes volt, de úgy látszik, neki megfelelt, mert fél liternyi elég volt belőle reggeltől estig.
Az erdész rájött, hogy az öreg alapos munkáját jó lesz megbecsülni, így aztán rendszerint a leggazosabb, gyenge fájú pászmákat, nyilakat osztotta rá. De ezt a lapos oldalt, a Gál tanyája felől szintén meghagyta, talán mert az erősebb, módosabb családok közül nem vetett szemet rá soha senki.
Nekem az lett volna a dolgom ott mellette, hogy egyrészt szóval tartsam, mert néha nagyon-nagyon el tudott keseredni, s olyankor az „Egyedüli reményem”-et énekelte reszkető hangon, ezt akkor nem érthettem, hogy ti. az életének semmi értelme nem maradt, másrészt meg a kivágott fák ágait kellett kötésbe raknom, hasas fakévék kerültek a kész rakás tetejére, melyeket jól megtekert nyers gúzzsal kötött át (sokszor hallottam tőle: nem erősnek kell lenni, hanem gúzsosnak!). De én akkor is rühellettem a munkát, szívesebben csavargásztam erre-arra, nyulat, őzet lestem meg vaddisznókat. Tudtam, hová járnak pocsolyázni, sokszor gyönyörködtem bennük, volt egy jó állásom is egy öreg, félrefacsart derekú, csípőficamos bükkön – ott álmodoztam órákig, nemegyszer úgy kellett lekarózzon onnan az öreg, ha már nagyon meggyűlt az ág.
Látta, hogy nem szeretek dolgozni, rettenetesen el is keseredett miatta.
– Gazdatiszt lehetett volna belőled, Domó – mondta gyakran. – De ebben a lenini világban: tanulj, tanulj, tanulj.
A Varga Feri apja szokta mondogatni, míg gimnazistákként a hetedik faluba jártunk, s a Hideg-tetőig rendszerint valamelyik szülő kísért (vasárnap visszatérőleg a bentlakásba), miközben öt lejt dugott fiának a zsebébe: Na, kicsi fiam, mit is mondott csak Lenin?
Tudtuk, hogy ha gyorsan és egyszerre válaszolunk, egy-egy lej nekünk is leesik, azért hát azonnal ráharsogtuk: tanulni, tanulni, tanulni!
Onnan már vidáman fecserészve eregettünk le a kicsi ösvényen (a rövidítésen), mikor pedig kiértünk az erdőből, visszafeleltünk a tetőn maradt Pista bácsinak: Hopp! Hooopp!
– Ebben a világban valamit kitanulsz, van elég semmirevaló szakma, s lógathatod a töködet jó nyugdíjig, Domó.
Feri egy évig magyar szakos volt, egy évig teológus, egy évig dögis, aztán fogorvosi diplomát szerzett, és bizonyára nagyon jól él valahol túl a Tiszán, de nem feltétlenül innen a Dunán.
– Akármi légy, csak kollektivista ne.
Volt néhány jelenésem a tanya körüli gyümölcsös környékén, megszedegettem magam szilvával, árpán érő almával.
A ház lepusztult, úgy nézett ki, mint most az iskolám.
Dió is termett, de abból ritkábban loptam (mit loptam? a kollektív aranybánya, aki nem lop, az megbánja – a tanya senkié lett), a csordát őrző surmók miatt, ezek nagy lompos kutyákkal jártak, azoktól pedig szörnyen féltem.
Most, hogy a Megfigyelő is lerothadott, valahogy erre tévedtem, pedig csak a haranglábi ösvényt kerestem, az egykori Kecskék útját, ahol az agyaglyukak alatt a cigányok putrijai közölt annyiszor vert ki a frász, mert ezeknek millió kutyájuk tetvészkedett-bolhászkodott az ösvényen, és ráadásul a purdék is megmegkergettek, ha látták, hogy félek.
Márpedig látszott jól, hogy nem vagyok valami dufla bunyós csóró.
A Gál tanyája sehol. Valami szajvánféleség ködlik a helyén, ha az volt a helye egyáltalán. A táj eltájolódott, nem igazodik el önmagában. Keresem a tetőn a veres házat, az sincs. Nézném azt a csutakot, amely mellett egy koromsötét éjszakánkét járókelő szembetalálkozván, szó nélkül egymás torkának estenek, és addig szorongatták egymást, míg az egyik (a támadó) szó nélkül (mert ugye mit is, és: hogyan) eleresztette a másik torkát, s ahogy addig, ki-ki folytatta az útját elfelé. Csak a K. P. nyakán lévő foltok tanúsították, hogy nem álmodta; másnap végigjárt két falut is, tudakozódott, kinek van, volna még efféle izé a gégéjén, vagy nem némult-é meg hirtelenjében valaki – mindhiába.
Hát a csutak, az sincs meg már. De a bozótos aljban megtalálom a szilvafáimat, s mind a két diófát. A szilva finom, hamvas, illatos, a dió korán guvadó, van nálam egy darab kenyér, leülök egy rókadombra (belepték a levelek, más szállást talált azóta a család), és zsenge dióbelet eszem szilvával, hargasmagú beszterceivel (nem túl lágy), kenyérrel. Jó volna örülni, jó volna sírni. Jó volna megparabolházni ezt az izét, hogy né, én itten a saját pagonyomban szilvázok, hehe. Vagy hogy tata hirtelen kibukkan a jelzőhomp mögül a rossz karjára vett fejszéjével, szemébe húzott sapkájával (csubikájával), s valami affélét mond, hogy jól tetted, Domó, hogy nem kínlódtál, mint én. Nadrágos lettél, mégis más élet.
De én sebtében megtöltöm a táskám szilvával, verek még hozzá diót egy hosszú száraz ággal, kosztolom, mintha csak a magamét – hiszen ez nekünk visszajár!, mégis félve, restellve a dolgot. Mert megláthat valaki, meghallhatja valaki, hogy én itt mit művelek, a mezőnek szeme van, az erdőnek füle van, ez itt mező is, mert le van csupaszítva, ideláthatnak messziről, mint ahogy én is látom odafent, a bolhadombi kanyarból előbukkanni a helyi járat autóbuszát, a porfelleg perdöntőén mutatja, jön, s tele táskával, diózöld mancsaim hasztalanul zsebkendőzve, szégyenszemre hirtelen hátat fordítok az emlékeimnek, a nosztalgiámnak, az őzikéknek, nyuszikáknak, vaddisznóknak, cigányoknak, a Gál tanyának és nagyapámnak is – amott alább, a Bangarkertben nyugszik –, rohanok árkon-bokron át, ki a ciheresből, át a kukoricáson, végig egy mezsgyén (most megint vannak mezsgyék, mecsoda veszteség ám a nemzetgazdaságnak), el egész a kis hídig, a beton-átereszig, s ott még kényelmesen kifújhatom magam.
Tele vagyok szamártövissel, farkasfoggal.
Tele vagyok egy gyérített világgal. De mihelyest nyeregbe kerülök – azaz elhelyezkedem az ajtó melletti széken –, már ismét visszacsobbantam a percélet dimenziójába: né, mondom a sofőrnek. Vásárhelyig megyek, vágjon le ennek felére egy jegyet, országútra érve, mikor leszállok, visszaadom.
Vidám fickó, fütyörészve rábólint. Én is jól járok, maga is jól jár.
Mi most így járunk. Jól.