FÓRUM
Kányádi Sándor „fekete-piros” költői stílusa
„mint a pusztában a zsidókat hajdan az Úr vezéreld óvjad segítsd a nyelvben bujdosókat s vezesd a vándorénekest”
KÁNYÁDI SÁNDOR: Invokáció
A költő számos versében vall a nyelvről, az anyanyelvről, belefogódzik a magyar nyelv mentőkötelébe Az Invokáció soraiban a pusztában vándorló zsidók példáját idézi az Úrhoz fordulva, a nyelvben bujdosók segítségét kéri. Többször merülnek fel bibliai történetek, próféták, idézetek Kányádi Sándor verseiben a nyelvvel összefüggésben. A Noé bárkája felé című versében az anyanyelv megmentéséről szól: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent./ A szavakat is. Egyetlen szó,/ egy tájszó se maradjon kint / Semmi sem fölösleges.” A szörnyű veszedelmek, a végzetes árvizek, pusztulások idején a jövőre kell gondolni, az árvíz utáni életre, reményre kell figyelni. „Mert leapad majd a víz / És fölszárad majd a sár.” Van, mikor A prédikátor könyve című versében az 1. rész 9. versét folytatja („kiszolgáltatottnak lenni mit jelent…”), máskor pedig a Dél keresztje alatt ciklusban, dél-amerikai véreinek küldött verseiben „mint nyelve-volt indián” szólal meg. Az Illyés Gyula hetvenedik születésnapjára írt prózaversében a „szavak edzőpályájáról” ír, a Zrínyitől, Kazinczytól, Petőfitől, Babitstól tanult fegyelemről, erő- és önismeretről. Kányádi Sándor Illyés kapcsán a maga „szavahihető szavait” idézi: „Ámuldozhat a lyukkártyákkal pasziánszozgató stilisztika, hogy ezek a mindenünnen hazagondoló igék mennyire a hajdani mesterlegényeink szemével járták, járják a világot.” Napjainkban is gyakran felmerül szavaink elkopása, jelentésük eltorzulása, hitelvesztése. Az illyési példát követi ő is, amikor az ezerszer hitelét vesztett szavak „egy-egy oldalnézetétől önnön felkiáltójeleikbe nyársalódnak a szájhős imperatívuszok”. Máskor meg Apáczai arcvonásait figyeli, tekintetének „fénykévéit” veszi észre, s tudja azt, hogy tanítványai számára is hajdan Gyulafehérvárról Kolozsvárra jövet, s nekünk is „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. Kányádi a látszólagos játékos-könnyed nyelvtanulások idején a valóságosan komoly, a magyarság létét, megmaradását jelentő „nyelvtanulását” fogalmazza meg: „aki megért/ s megértet/ egy népet/ megéltet” (Játszva magyarul) Arany Jánosra gondol versében, Tamási Áron, Szabédi László, Kós Károly példáját idézi. Kányádi Sándor különösen nagy szerepet tulajdonít az anyanyelv minden elemének: az írásjelnek, a nagybetűnek, az ékezetnek. Mögöttes értelmet tulajdonít nekik, megszemélyesíti, a maguk megkülönböztetését, emberi jogi problémáit, kifosztottságukat érzékelteti. Hisz a „hangtompítós fegyverekkel” kivégzett „hosszú hangzókról” ír, a magyar magánhangzók ékezeteiről, melyek – mint Márai Sándor Halotti beszédéből is tudjuk – lehullanak, lekopnak, eltűnnek az idegen nyelvi környezetben A Tömegsír-vers címe is figyelmeztet a nyelvi tragédiára, s a valóságos kivégzés elemeit használja: elföldelésről beszél, itt részvétet nyilvánítanak, zsoltárt énekelnek a hozzátartozók. A Csángó passió is a tragikus nyelvvezetést önti szavakba: „elmennek a harangok/ minden nagypénteken/ rómába mennek/ odamenegetnek/ s ott felejtik/ a nyelvünket”.
Kányádi Sándor stílusa egyik legjellemzőbb vonásának az erőteljes hagyományőrzést tarthatjuk, melyet – ezzel tökéletes harmóniában – csaknem észrevétlenül egészít ki modern, avantgárd elemekkel. A zártabb versszerkezet, a népdalforma, a ballada, a zsoltár stb. kiegészül az El-elcsukló ének összetettebb versépítkezésével, a költői szerepváltással, a „körömversek” drámai töredékességével stb. A költő szívesen használ fel korábbi műfaji elemeket, és alakítja át a maga képére. A Helyzetdalban – mint állami alkalmazott – mai, „modern” embergondjairól számol be, de azonnal egy ironikus bukfencet vet: míg az átlagpolgár kocsira, öröklakásra gyűjt, ő, a költő a „harmatnyi örökkévalóságra”. Az Esti dalban sem rajzol idillt, helyette a látszólagos, „dalszerű” könnyedséggel szól a csúcsforgalomban, huszonkétfokos hidegben autóbuszra váró kisemberről. A Dísztelen dalban a mondatépítés és a verssorok megszerkesztése is újszerű: széttöri „modern módon” a szavakat néhány alkalommal, és tudja különös stíluseszközzel is érzékeltetni az olykor kimondhatatlant. A verset így kezdi: „nem mondok én ki/ mondhatatlant mert/ félek ha ki/ mondanám...” Így válik az elszakított igekötő határozott, önálló jelentésű stíluseszközzé. A Hattyúdal című verse csak látszólag, a címében őrzi a „dalszerűséget”, itt inkább az utolsó, a végső, a búcsúzó dalon, a „hattyúdalon” van a hangsúly. S a vers minden szavával a drámaiságot fokozza minden szó, minden verssor külön kerülve új hangsúlyt kap, a szavak sorrá válva szinte a kiáltás erejével hatnak: „úszó / jégtáblára/ menekült/ didergő/ emberpár/ karácsonyi/ zenét/ sugároz/ minden/ hullámhosszon.” Máskor meg a verscímmel is figyelmeztet a műfajra: XC. zsoltár, s azonnal megadja a zsoltár alaphangját. „Az embereket Te meg hagyod halni.” De a költő itt is a magasztos műfaj emelkedettségét visszafogja, „lentebb” hozza, emberibbé teszi: „– Meghalni sincs időm, pedig már szégyen/ szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta/ korcba húzott szájjal, melyben a fogak/ már rég csonkra vástak...”
A ballada – különösen élő műfaj a népköltészetben, Erdélyben (Kallós Zoltán Balladáskönyve is erről győzött meg), de visszatérő költői kifejezési lehetőség a modern magyar lírában is. Kányádi Sándor Ballada címet ad egy korábbi, életképszerű versének, a műfaj tragikus sejtetésével, majd a Tavaszi ballada „árulásszagú” virradatában ragad meg néhány sejtelmes vonást. Később az Epilógus egy balladához című versében a fekete ruhás öregasszonyok fiát és lányát állítja elénk („Egyik maga a Nap, másik maga a Hold”), népi hasonlattal, ismétléssel is visszanyúl a hagyományhoz („Szemünk, mint a patak medre, olyan száraz”) Az idő múlásával, a tragikus befejezéssel, a halálközelséggel – kapcsolódik a műfaji sajátosságokhoz. Lengyelországból való balladát őriz meg Kányádi a Zöld ballada soraiban a rokitnói mocsár rejtelmeivel, halálos veszedelmével: „Gyászolj engem, gyászolj,/ életemben, holtomban.” Később mindinkább maga mögött hagyta a költő a népi-népköltészeti stílussajátosságokat. Ballada című versét H. Gy. érdemes művésznek ajánlotta, de a hagyományos ballada már csupán a történet, a sors tragikus vonásaiban van jelen. Hiszen a megcsillanó fénysugár csupán a szemünk káprázása vagy az őrtorony fénypásztázása, hogy az elsimított és ellenőrzött senkiföldjét jobban szemmel tarthassa. A tragikum – rettenetes esőként – járja át a vers egészét, kiontva minden reménytüzet.
Kányádi Sándor – Kölcseyvel szólva – „megnemesítette” a népköltészetet, felhasználta a múlt lírai hagyományait – ötvözve a modern kor elemeivel átformálva a maga képére. A Sörény és Koponya című kötetének egyik ciklusában a históriás énekeket gyűjti össze, s küldi messzire, „odaátra”. A kuruc költészet szegénylegény-énekét folytatja, s közben Ady kuruc verseire is visszapillant. Belebújik a senkinek sem kellő rongyos szegénylegény-öltözékbe, visszaemlékezik a hősi és víg harcokra, s elkeseredve nézi a mai „kigyérült” világot: „lejárt testvér lejárt/ rosszul tarisznyáltak / felezőideje/ a vén ideáknak”. Talán Ady Endre Krónikás ének 1918-ból című versének ihlető ereje él Kányádi krónikás énekeiben. Adynál az első világháborús iszonyú dolgok kerülnek a versbe, Kányádinál a mai kor iszonyú eseményei, reménytelenségei, halálai töltik meg a verses krónikát. A költő összehúzza magán a vers-ruhát, krónikás énekében keserűen állapítja meg: ég a szekértábor, nincs remény, nincs felmentő sereg stb. A régi és a mai sírás egybefolyik, a hajdani kukoricásban Petőfi menekülne, odaátról, a túlvilágról pedig Illyés hallgatja e verset: „szétosztjuk az úr testét/ utolsó kenyerünket...” Hasonlóképpen komor hangú a másik krónikás ének, melyet a költő Jékely Zoltánnak küld – odaátra. Bár közel van itt is a halál Házsongárdban, de a messzi lévő Jékely mégis olyan közel van Tamási Áron és Áprily Lajos fénylő emlékeinek idézésével, vers-csodákkal, „gyönyörű szó-gebékkel”, Rilke őszi lomb-zenéjével. Az Illyésnek ajánlott krónikás ének a magyarság tragikus sorsával válik szikáran komorrá, rejtetten emelkedetté. A Jékely Zoltánnak ajánlott krónikás ének inkább az egyes ember, az elvesztett költő-barát másfajta „történeteinek” emlékével vélik fájdalmasan elégikussá: „évek múltán a bérházrengeteg/ útvesztőiben kerestelek/ serlegből ittunk a brassói ötvös ős/ munkája volt-e mint az édes ősz...”
A költő visszanyúlhat „műfaji” ötletért a távoli korba, felelevenítheti az állatmese hagyományait, Aiszóposzét, Phaedrusét, La Fontaine-ét. Olykor átformálja a régi történetet és bölcsességet, hiszen azóta már megunhatta a tücsök a téli koplalásokat. Furcsa, újmódi mesében a hangya életvitelét tanulmányozza. A rím bukfencet vet: „ópuszra” rímel az „ezópusz”. Még komolyabb bölcsesség megírására ihleti a farkas és a bárány története – a kis népek leértékelődése mellett –: „a farkas mindig a bárányt okolja”. A fölfuvalkodott béka s az ökör pedig egy vidéki mitugrászra emlékezteti, de nevetni sincs kedve, hisz „még remény sincs arra, hogy a béka kirepedne”. Újra meg újra „Ezópuszt” idézi, például A vipera és a róka meséjében a „megalomán filozófról” és a „nevenincsen talpnyalóról”. Általában kesernyés a hang, nem tud igazán lelkendezni az igaz ember győzelmén és a gonoszok megbűnhődésén, mert tudja, hogy nincs így. A költő vár, figyel, csalódik, keserű hangon szól, még a stílus-száját is alig képes mosolyszerűen elhúzni. Egy-egy szó árulja el a szavak mögé rejtezkedő költőt: „búslakodva”, „gyökeret vert lába”, „meguntam”, „megvetem”, „elkezdte siratni” stb. Igen, ő elérzékenyül: nem tud „kívül maradni” még az állatmesék világán sem. Pl. a hajlongó nád és a kettétört derekú fenyő kapcsán egy legény tettével más tanulságot adott a mesének. Levágta a nádat, furulyát készített, s „hátát a kettétört fenyőnek vetve halkan/ elkezdte siratni az alkonyatban”.
Villon sok magyar költőt ihletett meg: fordításra, átköltésre, újfajta villoni balladára serkentve őket. Műfordításirodalmunk remekei születtek meg, Illyés Gyula, József Attila, Vas István, Szabó Lőrinc, Mészöly Dezső, Weöres Sándor stb. művei. Közismert Faludy György híres Villon-átköltése. Különös módon szólal meg újra Villon Kányádi Sándor költői nyelvén. Kettős balladájában – ad notam François Villon – a piszkos állomásépület előtt a feketézőket és tolvajokat állítja elénk. S villoni szenvedéllyel vall a hamis erkölcsökről, hisz a lopás erény és a hazugság becsület. A versben titkon ott van a mai kor „áramszünete”, gyűlölete. A költő megőrzi a villoni ballada ajánlását („Felség késő a szemüveg/ annak kit elvakít a gőg...”). Másik Villon-versében Kányádi Sándor még határozottabban közeledik a francia költő alaphangjához, csavargó-kitaszított sorsához, konok-következetes-szókimondó stílusához. „Mint a csökönyös szamarak”, megkapaszkodik, nem tér le útjáról. Kedves önarcképet fest a hajdani és a mai költőről: „szánalmas höbörgő alak”, öreg Don Quijote. A refrénként használt mondatot átformálja: a változatlan sorvégen levő ige („boldogítanak”), melyhez a tagadás, tiltás kapcsolódik. S ez végül a „csak” illetőleg a „meddig” szavakkal módosítja az ige jelentését: „jó Herceg mondd mikor lesz vége/ és lesz-e új a nap alatt/ és akaratuk ellenére/ még mindig boldogítanak.”
A költői alakváltozás, a különböző maszkok használata – jellegzetes jelenség a modern irodalomban. Közismert a portugál Pessoa „többarcúsága” (pl. Alberto Caeiro, Ricardo Reis stb. néven), Weöres Sándor Psychéjének eredeti versvilága, Kálnoky László emlékiratai Homálynoky Szaniszló néven stb. Kányádi Sándor pedig mint a fáraó írnoka írja pergamentekercsekre verseit. Önvallomása a kor ábrázolásával fonódik össze: „én a fáraó írnoka/ ezennel kijelentem/ bár kényszerítettek soha/ semmit se szépítettem”... A hihetetlenül tömör mondatok, a krónikaíró száraz(nak tűnő) kijelentő mondatai mögött azonban ott él az „írnok”, az objektivitásra törekvő költő a maga kötelezően pontosságra törekvésével. A fáraó írnoka nem „fecseghet”, nem részletezheti a magának tetsző dolgot, ő kénytelen visszaszorítani az „én-t”, a maga érzelmeit, gondolatait. A hatalmat, a hivatalt, a gyáva elöljárót utálja – állapítja meg az írnok-költő azonnal az elején. Tehát a kötelező munkáját, pergamentekercsre írt krónikáját – azonnal átszövi a maga személyessége. Az érzelmekkel teli felkiáltó mondatok vagy a felelősségre vonó és tudakozódó (vagy vívódást is kifejező) kérdő mondatok helyett – a száraznak látszó, kopogóan kemény kijelentő mondatok állnak egymás után: „s mert szóval szólnom nem lehet/ s mert törvény sincs mi védene/ kivághatják a nyelvem.” Kányádi Sándor írnoka a fáraó hivatalos feljegyzéseinek, számadásainak margójára, szélére jegyezte fel megállapításait (amit „le kellett volna nyelnem”). Az egyiptomi birodalom „túlméretezettségéről ír, beszámol a szökésekről, a kényszerrel végzett munkákról stb. Szép lírai kitérés a „boldogtalan szárnyanincs madárról”, az „áhított de lábanincs/ égi madárkáról”, hiszen róluk csak „maszekol”. Az igazmondásról vall, inkább leteszi az írónádat, de nem hajlandó hazudni. Mint Madách Az ember tragédiájának egyiptomi színében, hasonlóképpen jajongnak a rabszolgák a nagy mű „érdekében” dolgozva. S a későbbi részben a krónika írásának befejezéséről olvashatunk régies igealakkal emelkedettebbé téve ezt a mondatot: „írónádamat letevém”. A régi és új politikai hatalmak – ahogy Babits írta a Jónás könyvében, hogy az égi és ninivei hatalmak – ideje lejár, s az egyes ember tevékenységének is vége – „egy elfuserált piramis/ fullasztó árnyékában”. Kányádi Sándor írnok pedig maradandó művet jegyzett fel a pergamentekercsre.
A modern líra egyik jellegzetessége – a töredékesség. A vers csak pár sorból áll, mintha vázlat lenne. Pedig nem az, így teljes mű. Vagy az olvasó egészítheti ki a maga néhány sorával. A költők másképpen fejezik ki az ilyen rövid vers jellegzetességét: abbahagyott vers, verscsíra, töredék, törmelék, verstávirat, utolsó szó jogán, „forgácsok egy fakeresztről” stb. Kányádi Sándor „körömverseket” ír. A rövidebbek három sorosak, a két körömre írottak hat sorból állnak, de ide sorolhatók a három körömre vagy a sámán körmökre írt szakaszok. A háromsoros körömversek különböző stílusúak: egy hosszabb és egy rövidebb mondatra tagolódnak. Olykor kiesik az állítmány, hiányos lesz a mondat, máskor egy összetett szó áll – meglepetést okozva (pl. „Szögesdrót eső”). Egy-egy kis vers ellentétre épül („üvöltés” – „hallgatás”). Máshol egy kis gondolati vers sűrűsödik benne „Virágvasárnap / Szamár még volna, de nincs/ krisztusi státus. A két körömre írt versek külön címet kapnak: így is érezteti a költő azok teljességet. Az Őszi éjszaka „rabszállítóként” csukódik ránk. A Krónika a „janicsáruló” hosszú hangzókról ír, és egri várvédőkhöz hasonlítja a kétjegyű mássalhangzókat, pl. a csé-t és a gyé-t. A három körömre írt versek is oldalnyi versanyagot sűrítenek magukba: „A központozás/ rabságról,/ legalább abból…” De a körömversektől elválaszthatók az önállóan szereplő parányi versek. Nehezen felejthető el a Hunyadi című – két kis versszakra tagolódó – vers: „Sírja üres akár a/ megváltóé/ de késik a húsvét// hiába esdi minden/ áldott délben, a harangszó.” A megállást kérő szavak – elgondolkoztató mondatok – igazi verssé állnak össze.
Milyen jellemző vonásokat vehetünk észre Kányádi Sándor verseit olvasva? Milyen stílussajátosságok tűnnek fel néhány olvasás után? Először talán azt érezzük legfontosabbnak, legjellemzőbbnek, hogy a versek stílusa nem kiabál, nem harsány. Távol állnak Kányádi verseitől az avantgárd kiáltások, gimsbergi üvöltések. Csöndben szól hozzánk, mint Pilinszky. Elgondolkoztat, megállít, megszólít. Dalai – mint ő mondja – „dísztelenek”. Néha feldühödik, de kiáltás helyett egy-egy szóval érzékelteti ezt „tyúkszaros élte…” Félti a nyelvet, az anyanyelvünket, a „hangtompítós fegyverekkel/ kivégzett hosszú hangzókat”. Még jobban szereti a szabadságot, hiszen amikor a Gyülekezési szabadság zárójelekkel című versét írta, hirtelen – mégis, talán egyetlenegyszer – felkiáltón, és csupa nagy betűvel ezt írta le: „MINDEN KÜLÖN ENGEDÉLY NÉLKÜL IS”. S itt a zárójeleknek valóban fontos stílusértéke van, s nem csupán a vers címében olvasható „a színháziakba (amíg vannak)…” A zárójelekbe helyezett mellékmondatok a verssor élére helyezett, kiemelt, fontos szavakat „magyarázzák”, a meglévőt teszik bizonytalanná, feltételessé. Aztán a költő szívesen használja fel az élőbeszéd elemeit, pl. a Madárijesztőkben, a Kormos Istvánnak küldött verses levelében („emlékszel-é Pista emlékszel-é…”). S a látszólagos közvetlenség nem akadályozza meg abban, hogy a lehető legkomolyabbra váltson hangulatot. Komor lesz „az ég madarai/ dideregtek mivel az örökkévaló/ nakonxipánban egyszerre/ zuhant le minden hó”… Vagy hogyan tudott egy-egy olyan verskezdettel meglepni, mely a mindennapi élőbeszédhez áll közel: „Vannak vidékek...”? S a hétköznapi mozzanatból hogyan tudott költészetet teremteni? („Vannak vidékek ahol csak úgy lehet/ megmaradnunk ha kezemben a kezed…”) S ezzel a Kányádi-féle versbéli mesekezdettel, „népdalküszöbbel” vezeti olvasóit a visszaszoríthatatlan mondandó kifejezéséhez: a megmaradáshoz, a gyönyörű szerelemhez, a félelemhez, a hivatalok packázásaihoz, a gyönyörű tájakig, a „köldök-néző” Európáig, a kietlen messzeségekig. A „vannak vidékek”-szemlélet, a Kányádi-féle tágasabb emberközpontú szemlélet vezeti el az indiánokig, az örményekig, a zsidókig, a csángókig, a votjákokig, a dél-amerikaiakig stb. S ezzel a szemlélettel Kányádi költői nyelve is gazdagodik: a bogotai bagatellekkel, a barbár szonettekkel, Oki Asalcsi balladájával, a Charles d’Orléans-féle rondóval, a Stănescu búcsújával, a krónikás énekbe épülő Rilke-verssel. S a Simon Bolívar és San Martin emlékének ajánlott Koszorú című versében talán az élőszó követelte töredezettség, a versmondás olykor csak pár szóra szűkülő tagolása, a stílus megszokott és természetes szóképeinek mellőzése – fokozott drámaisággal szól hozzánk. Eltűntek a „szép” szavak, a „hangulatteremtő” jelzők, s megmaradtak a rostán az elhagyhatatlan szavak: „s megvetek minden protokollt/ és minden kincstári babért/ a közönyöst a langyosat/ kiköptem ha nyelvemhez ért”. A „körömversek” költője. Kányádi Sándor nem szereti a terjedelmesebb verskompozíciót. De néha egy-egy verstéma kinő a rövid versből, önkéntelenül újabb és újabb sorokkal és versszakokkal halad előre. Pedig a költő megállt minden mellékútnál, visszafordult az elkanyarodásnál, levágta a versszövet felesleges részeit. Kányádi számára „hosszú” a valójában nem is túlzottan terjedelmes Fekete-piros című vers. Mert a Szürkület című kötetben három oldalnyi vers – nagy vers. És éppen nemcsak a verssorok számát tekintve. A vers dokumentumszerű mottóval kezdődik: „leíró költemény, melyet szereztem a kolozsvári Malomárok és Telefonpalota közti járdaszigetről az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök és vasárnap délutánonként”. A mottó hozzátartozik a vershez, hitelesíti, szinte szociográfiai értelemben. A széki cselédlányok énekszó nélküli táncát idézi a vers, hangtalansággal és valóságos hangokkal, a járda szögletén, körbe-körbe. Rejtélyes mozdulat-ország ez, múltat sejtető, távoli és szívközeli Kányádi verse egyszerre leíró, jelenetet idéző, különös „táncjáték”, s közben sorsdráma, vallomásos. A leíró rész adatai (kolozsvári telefonház), a költő leggyakoribb kijelentő mondatai („sír a csizma”) most felkiáltásokkal, kérdésekkel egészülnek ki („Honnan járják, honnan hozták?/ Honnan e mozdulat-ország?”). Az idő tágasabb belefér húszezer év, tatár öröm, magyar bánat, történelmi várpiac. A népi tánc „fekete-piros fekete tánca” sok mindent belesűrít e versbe s ezt a korokon átívelő, szűkszavú nyelvi sűrítést érezzük a Kányádi-vers jellegzetességének, stílusának. S minden tekintetben jóval hosszabb – 15 oldalnyi – a Halottak napja Bécsben, melyben az Ágoston rendiek templomában elhangzó Mozart Rekviemélményéről számol be. Ez a vers többszólamú, beleférnek a Mozart-történetek, a kolozsvári emlékek, a regősének sorai, az 1944-es nagyváradi szőnyegbombázás, a kolozsvári magyar fohász, Balassi és Bartók emléke. Elemzése sokkal terjedelmesebb, önálló tanulmányt igényelne. Összetettsége, montázstechnikája, kort és embert, múltat és jelent egybefogó széles ívelése a költő egyik legjelentősebb versévé teszik („... s lenne védelmünkre/ hogy ne kéne nyelvünk/ féltünkben lenyelnünk/ s önnön szégyenünkre...”).
Kányádi Sándor stílusának gazdagságát jól jellemezhetjük a „körömversekkel”, a Halottak napja Bécsben nagy verskompozíciójával és Arany János-versével („útjaim nagyját már megjártam…”).
SZEKÉR ENDRE