HADIKIKÖTŐ
KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Szóból a zúgó rengeteget
Személyes vallomással, afféle mentséggel kezdeném... Idestova lassacskán három
esztendeje lesz októberben, hegy a sóvidéki Parajdra voltam hivatalos: mondanék
néhány méltató szót az ottani Áprily-emlékház avatásán… Hosszadalmas és lázasan
körülményeskedő előkészületek után végül is igen röviden, majdhogynem dadogva,
csupán metaforákban tudtam beszélni arról: milyennek látom, illetőleg latom-e
egyáltalán Áprily arcát, művét, hagyatékának utóéletét hazai költészetünk
jelenében... Talán túlságosan tömören, talán túl lírizáltan, hiszen túlontúl
elfátyolozott hangon azt igyekeztem megfogalmazni akkor, azon az
Áprily-versekhez illő, áttetszően ragyogó őszi napon, hogy a magam sejtőleges
módján, ha nem is újító pillantással, ha nem is Nemes Nagy Ágnes többszörösen
elirigyelt tekintetével, de legalábbis látni vélem Áprily Lajost, az utolsó
romantikust, aki Lamartine, Vigny avagy Turgenyev kései rokonaként a Természet
remeteségéből, a „babonás székely” rengetegből nézett a világra: kifelé a belső
emigrációból… Akárcsak kortársa, az oroszföldi Borisz Paszternak. Mert Áprily
alkatilag is a mindenre nyitott elzárkózás szemérmes klasszikusa volt... Ma sem
tudnék másképpen szólni róla. Látom tehát. Csak éppen kissé másként, mint a
honilag immár hagyományosan kialakult, bevett és akadémizáló beskatulyázásokra
hajlamos irodalomszemlélet a maga megmerevülni tűnő értékrendjén belül… Az
pedig úgyis jobbára a fölkent irodalomtörténészek valamint a túlbuzgó
irodalompolitikusok dolga. A helybeli népnevelőké. Az ő lelkük rajta. És ez így
van rendjén.
Próbálják hát a nálamnál illetékesebbek megbocsátani nekem, hogy én elsősorban
nem transzilvanista poétának tekintem és becsülöm Áprily Lajost, hanem
egyszerűen és nagyszerűen: költőnek. A szó talán legnemesebb, legtermészetesebb
értelmében Költőnek, méghozzá minden többé-kevésbé meghatározó, szükségszerű
avagy kényszerű sajátosságokra szűkítő, mesterséges, sőt: ideologikus besorolás
nélkül. Persze, ismerem én is az elhíresült igazgyöngy-hasonlatot, tudok a
produktív fájdalomról, tudok a szenvedés értékteremtő erejéről... Hanem az ún.
kisebbségi életmodell kínzó fátumán, fatamorganáján túl van némi tudomásom arról
is, hogy a tiszta poézisre törekvő műgond bizonyos értelemben maga a
folyamatosan szabad áldozatvállalás, amely elkerülhetetlen sorsvállalás is
egyben. Ami talán csupán annyit jelent, hogy a költő sorsa tulajdonképpen csak
a költői szabadság messzemenő vállalásában létezhet. Ott, ahonnan a
megkísértett teljesség avagy a szavak intenzitása visszavonhatatlanul kisüt a
versből. Ez a felismerés, ez az állandó kihívás a nyelv szabad terében működik
– ott pulzál, ott van, oda tér vissza a kezdetekhez. A költészet
védekező és értékőrző gesztusain túl ugyanis csak a líra esztétikuma lehet
igazán mértékadó. Az az esztétikum, amely sokak szerint (olykor avagy
mindenkor) a költői szabadság (egyik avagy egyetlen) formájaként tételeződik...
A formaérzék bizonyára a szabadság érzetével rokonítható a nyelvi jelenlétben.
Mindez azonban már alig múlik a gyöngyöt izzadó kagylón. Noha eme míves
metafora máskülönben igen találó. Minduntalan ránk talál, eltalál, szíven üt
bennünket, mondhatni; magunkban hordozzuk a hasonlatot, mint eredendő
homokszemet. Hanem ez sem elég már. Meglehet: értek ugyan valamicskét a
transzilván (?) szimbólumokhoz, a kisebbségi (?) líra jelképeihez, de görcsösen
erkölcsközpontú túldimenzionáltságuk néha nyomasztóan elszomorít. Megértem, s
mégsem szabad megértenem a szépséges eszményrendszerek, az illuzórikus
ideológikumok súlyát, göcsörtös szorítását... Ahogyan satuba kényszerül,
ahogyan elnehezül a szó, a vers. Amiként teljesnek induló költészetek roppannak
össze – válván váteszi vezércikké, virágos avagy kiszikkadt retorikává.
Egyszóval közösségi publicisztikává. Kebeldobogtatóan zengzetes, dicső
unalommá... Babitsot parafrazálván: ilyen lehet a főszolgabírók költészete. Magister
dixit.
Márpedig Áprily havasi levegőjű lírájának semmi köze a sürgő-forgó szólamlovagok
lélekmelengető versélményeihez... Sem a hagymázos tajtékot hányó
tehetetlenséghez… Másrészt engem sem valamiféle (erdélyi) erkölcsiség fennkölt
példázatai foglalkoztatnak, nem a „transsylvan” hősköltemények, hanem sokkalta
inkább az Áprilyra olyannyira jellemző meghitt, ám mégis mennymagas
pillanatok... Azok az éles határhelyzetek, amelyekben a poétai és az emberi
éthosz kifinomultan és maradéktalanul egyetlen érzékeny példázattá fonódik
össze a költő életművében. Így válik, változik szinte észrevétlenül szarvassá,
erdei vadnyommá, hollóénekké, villámhasította márványdarabbá; így oldódik
egyetlen pohár borrá, őszi muzsikává a komor Mindenség. Amikor a farkasok az
Istenszékén orgonáznak. Amikor már csak a „foly a vér” rímel a denevérre.
Amikor még Aletta van der Maet meg tavasz volt a házsongárdi temetőben.
Kolozsvárott, Nagyenyeden, Parajdon, Brassóban. Amikor és amikor. Sic Fata
Volunt. Mert a költészetben mindig máskor van. Másutt van. Mert az igazi
írás mögött nem hivalkodóan, hanem végérvényes alázattal húzódik meg az
egyetlen, a hiteles változat: a Láthatatlan Írás. A szöveg mögött bújdokló, a
fuldokló végső olvasat. A mű próbája. A költő kézjegye.
Éppen ezért itt – Áprily mindörökre elveszített avagy mindörökre megtalált
Tündérkertjében – inkább arról illenék szólanom, hogy költőnk bensőséges
természetlátása mennyire egyedülállóan meghatározó a versek gondolatiságára,
világérzékelésére, végső soron pedig egész illékony hangszerelésére nézvést. Ez
a fajta (jobb szó nem lévén) tájlíra nem tart viharzó szónoklatokat, nem
patetizál teátrálisan: sorközei mélyek, szünetei sokatmondóak. Pictura és
Sententia szép egyensúllyal lebegtetik őbenne – legtöbbször magától
értetődően, megadóan simul bele a teljesség leheletének tűnő remegésébe. A
költő szinte észrevétlenül bontja ki a természeti képsor hangulatából a
megfelelő szót, illetőleg ellenpontozó szerkesztéssel a szóból a zúgó
rengeteget, vizek sodrát, ösvények szövevényét, az értelmezés vadcsapácsait...
De túl az Áprily kapcsán untig emlegetett melankólián és muzikalitáson, túl
azon, hogy a költő a német késő romantika és a francia posztszimbolizmus enyhén
dekadens, ám „nyugatosan” korhű tónusaiban fest, lehetetlen észre nem venni a
muzsikáló szomorúság ritka derűjét, a bú humorát, úgymond, szerzetesi
szemérmességet... (Ebben talán a „szomorúság Anteuszához”, a hiperszenszibilis
Tóth Árpádhoz hasonlítható... Méltán.)
Ilyen kérlelhetetlen szelídséggel jár be hegyet-völgyet Áprily: férfias és
komoly, fáradhatatlan, mint az alázat. Látni, hogy csak a versben, a szóban
váltakozó évszakok ritmusában él. Ez az életütem biztosítja költészetének
sokszor nyugtalanító nyugalmát, impresszionistán zenei hullámzását – bár nincs
idill, bár nem menekülhet a költő... Csak elbarangol, elbolyong, akár a dombi
verőfény vagy magas ősz parazsában a szél.
Bizonyára többen megfigyelték már: milyen őshonos kiegyensúlyozottsággal mozog,
miként irányozza be magát az élőlények és a növények apróbb világában az
Áprilyvers... Szirmok, virágok, bogarak pörögnek elő belőle... S hányfajta,
mennyiféle madár röppen fel, hull le, trillázik felénk soraiból! Billegető,
szalonka, rigó, pinty, cinke, poszáta, pirók, gerle, pacsirta, ökörszem!
Gyurgyalag és csalogány, tengelic és fülemüle kíséri a költőt... Holló, varjú,
halászsas, héja meg ölyv kering a magasban! Vagy a kedves vadludak éke kiáltoz
az égen... Tollzizegésű, tünékeny idő! Amely hirtelen... (A többit már
Berzsenyitől tudjuk.)
Tartsuk meg mégis róla ezt a képet: járkál Áprily Lajos valahol Visegrád
közelében, járkál az énekes madarak között a kertben, mintha egy hallgatag,
mintha egy puritán Assisi Szent Ferenc volna… Vagy tán egy szászországi vándor
koncertmester – s míg zeng a „völgy orchesztere”, a Szentgyörgypuszta fölött
torlódó felhők mögé a fogarasi oromsort is beleképzeli az elsüvítő, a tovasajgó
messzeségbe... És ragyog a kép, mint sziklafalon a só, és ragyog Áprily,
ragyog, és kék-szajkótollas kalapja megvizesül az őszi ködben. Mert a költő a
világot megnevező szavakban van otthon. A villám vagy a pisztrángok
feszülésében. Nyírfákban, barkák selymében vagy málnavészben él. Erdő lehetne –
fű, havas, harangszó. Lakhatna falevélben: aláhulló hazában.
Bármiben – csakhogy már lakni tudjon... Mert az igazi kérdés az: miként
töltötte be önnön igéit, s mekkora térséget tudnak betölteni a szavak? Vannak
ugyanis versek, amelyek mögött sorsüldözött Antigonéként bolyong a szépség
lelkiismerete. Az örök. Az emberi. Valamiképpen mindnyájan temetetlenek
vagyunk... Úgy hiszem. Eltemethetetlenek.
KOVÁCS ANDRÁS FERENC