Gömöri György

Januári elégia

Sólyomszárnyon az ifjúság
(mint régi dalban) elrepült.
Nem hívom vissza virtusát,
nem sajnálom, hogy messze tűnt.
Szép volt pedig az őszi nap
fényét vállunkon tartani,
énekelve Budára át,
hol a Tábornok karja int.
Nagyszerű volt és drámai
beutazni a földgolyót,
szabad madárként szállani,
kimondani a tiszta szót.
De utunkat kiszabta már
a sors vagy a történelem,
és beérett a zöld remény,
bár gyümölcsét nem ízlelem.
Ha öregen, hát öregen,
megérjük az új századot;
tőlem senki sem idegen,
ki a múlt ellen lázadott.
Túllép rajtunk az ifjú nép,
minden drámánkból mese lett,
de ifjúságunk vad hevét,
azt a felizzó szenvedélyt
talán megőrzi valahol
a féltékeny emlékezet.


Álom a tatárról, aki elvisz

Visszaálmodom magam a messzi múltba
amikor még váltságdíjért raboltak -
tudtam hogy jönni fognak a tatárok
s elvisznek rabnak - ahogy Trembowla táján
megtették egykor az egész erdélyi haddal
Egyszer csak kopognak és belép egy tatár
csúcsos süvegben és villás bajusszal
és mondja hogy búcsúzzak és kövessem
s azzal felültet tandem-biciklijére
(de háttal ülök!) s nyomás a gyűjtőhelyre
ahol a pribék bilincset rak kezemre
de az nincs vasból csak bőrből és ezért
"elég kényelmes" - el lehet viselni
de megbéklyózva hogy lehet vizelni?
kiderül hogy lehet és ez annyi
örömmel tölt el hogy felébredek
és ki is megyek a fürdőszobába