Kelemen Hunor
(a fordított tér)
Azokban a régmúlt időkben, így emlékezett a barátom,
amikor hétvégeken vadászni jártunk a Tündérvölgybe,
amikor sízni tanultunk nyáron és úszni télen, játszani
és meglátszani az életet, amikor nyaranta harmatos
fűben aludtunk, azokban az időkben, mondta a barátom,
sohasem hittem volna el, hogy minden történet megmarad
szalagra, papírra és az emlékezetbe rögzítve. Sohasem
hittem, hogy a cselekedetnek súlya van, mint szaga a
puskapornak, ott Tündérvölgyben a kora reggeli vadászaton.
kinövünk lassan mindenből
rajtunk is túlnő a történet
fejünket nő ölébe hajtjuk
velünk még valami történhet?
a szú is alszik a fában
szájban a szó pengében az él
a tükörben a néptelen táj
egy másodperccel tovább él
van bennem egy fordított tér
egy más irányba járó óra
egy naptár ahol télre ősz jön
lombhullatás a színes hóra
kiforrott borból lesz a szőlő
s lefele nézünk fel a holdra
halálra szédített világ ez
s egy más irányba járó óra
 
Amikor barátommal vadászni jártunk a messzi Tündér-
völgybe, városokat és újabbnál újabb tájakat laktunk be,
végig kóstoltuk az adriai tengert szegélyező homokos
dombokon termő szőlők levét egészen a fekete-tenger
menti borokig, amikor hajnalonként a Hableányok
öléből kibontottuk magunkat,
akárcsak sztaniolból a nyárson
sült fácánt, amikor vadászni jártunk a messzi Tündér-
völgybe, nem tudtam, hogy van fordított idő és fordított
emlékezet, hogy van fordított úr, ahol
lefele kell felnézni a Holdra. Akkor nem
tudtam, hogy nincs örökre érvényes mondat,
nem tudtam, hogy a mondat sohasem fejezhető be.
(szarvas szívében pokolgép)
a haláltól egy újabb évet rendelek
és arcomon a láthatatlan rendjelek
sokasodnak sűrű ráncba futnak
míg a grúzteában legenda olvad el
megajándékozlak egy szarvas szívével
a kakukk már a pokolgépben ketyeg
a pokolgép a szarvas szívében
az idő láthatatlanul ível le-föl
föl-le akár az időben a történet
megálmodtam a meg-nem-történtet:
egy elásott térképet mutattál
rajta egy Tengert és egy vízzel
körbezárt szigetet ahol – – – – – – –
és hajnalig meséltél arról
hogy mi van azon a szigeten
ahová együtt fogunk menni abban
az évben amit a haláltól rendeltem
a grúzteában azon az éjjel
egy ismeretlen földrész mállott széjjel
hajad ezüst szálaiból hajnalt fontam
a kakukkidő köré boldog pirkadatot
amelyben eltűnhet az előásott térkép
a szarvas szívében lelassuló pokolgép
 
(az üvegcsendéletről)
elutazom majd skizofréniába
üvegcsendéletemből meglógnak az
atomok és egy távoli tájban
ismét összeállnak új formát
öltenek de lelkük ugyanaz marad
ám gazdagabbak lesznek a távolsággal
érdesebbek a magányos út kozmikus
porától tiszták lesznek mint az
újszülött és bennük ott rejlik
az évezredek legendája sűrűn benne
az atomokban láthatatlanul de
érezhetően mint jelenléted a
szobában ahol sohasem jártál
az üvegcsendéletben tudathasadás
járkál
(egyszemélyes varázslat)
eljött az idő hogy figyelj önmagadra bátor
légy a nagyvizek partján a csend mélységébe
ereszkedj alá az egyedüllét sziklafalán
ijesztő árnyak lesznek és nyugtató színek
érteni fogod a dolgok logikáját a történet
fonalát felismered amint szótlanul vársz
a nagyvizek partján – ne freuddal menjél
önmagadba a varázslat egyszemélyes csupán.
(örök hullámzás)
egy csendes napszakban ajtódon kopogtat bebocsátásra
vár a messzi vidékről érkező rokon felismered
rögtön ismerős illatot hoz hajában mintha
csak tegnap láttad volna mintha te lennél ő
ismeritek egymás hangját és egymás hallgatását
ugyanabban a mondatban vagytok alany és tárgy
alanya és tárgya a kitalált történetnek amelyből
nincs kiút csak beút van egyre bennebb való út
veled a rokon évszaktalan napfény süt sima szél
víz levegő tűz – tűz levegő víz és a kövekre sárga
képek kerülnek a nemlétezővel farkasszemet néztek
az elképzelt idő kimerevített pillanatával az igeidők
ujjbegyeinkben vannak akár a születés és a halál
mondja ő s te bólintasz erre mit is válaszolhatnál?
az első kakashang hasította résen autóval a város
fölé mentek a hegyre fel a tiszta fényben onnan
mindenre rálátni melletted a messzi vidékről jött
rokon akinek hajából ismerős illatot szorít
ki a hajnali harmat és aki a várost akár a tenyerét
ismeri akár a tájat ahonnan egy csendes napszakban
megérkezett álltok bokáig a hideg űr verejtékében
benned a rokon s ő benne te egyetlen fellobbanó
láng örök hullámzás
(ketten a toronyban)
áprilisnak bolondja
felmászott a toronyba
– – – – – – – – – – – – – –
harangoznak szívében délre
amőba teste megfeszül
figyelmesen néz le a térre
előtte alatta lent a mélyben
emberek járnak talpig dérben
mindenki mögött áll egy árnyék
s az árnyék mögött egy másik árnyék
végtelen zene pörgeti őket
ködből jönnek – ködbe tűnnek
a torony nyakában lóg egy óra
fölöslegesen járó toronyóra
– – – – – – – – – – – – – –
fél tizen kettő
bolond mind a kettő