Tövissi József
Tövissi József
ŐZEK
A lány? Az átlagosnál egy hajszállal szebb és csinosabb. A fiú? Áttételesen
ugyanaz, mint a lány esetében. Szépségük, üdeségük kilencvenkilenc százaléka
életkorukból, érett fiatalságukból ered. Örömük és jókedvük, kedélyes
hangulatuk pedig a napfényes júliusi nyáridőből nyeri energiáit: ilyen
verőfényes napsütésben – akárha Broadway legelitebb deszkáin reflektorfény
tűzne rájuk – fokozottan főszerepnek tűnik számukra az, hogy a vadnapozón
meztelenül egymáshoz simulva-ölelkezve intenzíven élik meg a forgatókönyv
dédelgető gesztusokkal összefonódott, nedves ajkaik közül kibukó félmondatait.
de főleg azt a tartalmi mélységet, amit a finom csókokkal szuperszenzuálissá
dúsuló elhangzókból ki vélnek hallani. Olyan, mintha a világ annak a magmatikus
boldogságnak a súlyától, amit éppen megélnek, megpördült volna körülöttük, és a
magmatikus érzések kollapszusa körül – akár egy óriási végtelen körhinta –
elkezdene minden forogni, és minden mintha a távolodásban elenyésző fontossági
rangsorolódás tiszta függvénye volna, és kettejük boldogságán kívül csak ennél
kevésbé fontos dolgokat tartalmazna. Szerelmesek. Hogy egymásba-e? Éppen azt
szeretnék kideríteni, hogy ők… külön-külön és együtt is, mennyire autentikusak
abban az érzésben, amely teljesen átcentralizálta az egyébként tömegvonzásra
épült világot: szerelmük vákuuma körül forog. Annak semmi jelentősége sincs, hogy
a gyönyörű kék vizű tó partján a forró homokban ide-oda botorkálók olykor
közönyükben egyszerűen átlépnek szeretkezésbe összefonódott testükön, s
legfeljebb irigyen figyelnek néhány pillanat erejéig rájuk, és esetleg erotikus
vagy szexuális vágyaik támadnak… de lelküket túl üresnek érzik a hasonló
önkívületi fokozatokhoz. „Micsinál a kutyus?” – „Ugat, bogaram.” – „Micsinál a
bácsi?” – „Ül, áll, vakarózik, pisikál, bogaram.” – „Micsinál a fiú a lánynak?”
– „Szeretkezik vele, bogaram.” – „Micsinál a néni?” – „Cigarettázik és
unatkozik, bogaram.” – „Micsinál a bogár?” – „Mászik, bogaram.” Ennyi. A lány
csilingelő önfeledt kacagása olykor az állandó szél zengéséből is kicseng, és
kellemes hangulatot idéz egy-két közelben napozó férfiben, és nőben egyaránt,
de mindannyian érzik, hogy ők már ilyen hangokat nem bírnának kicsalni vagy
hallatni. A kék égen partifecskék csivitelnek, és a mezőről ide hallatszik a
szakadatlan tücsökzenebona. de ezt csak a fiú meg a lány hallja; és az égen a
széltépte hófehér felhőfoszlányok rajzolatai is csak őket emlékeztetik
mindenfélére. A fiú fütyijének végéről az izgalomban odagyűlt harmatgyöngy
tisztaságú fehérjecseppet úgy emeli el nyelve hegyével a lány, akárha egy
fagyit kóstolna hűs árnyas teraszon. s csilingelve nevet hozzá; a fiú pedig tíz
másodpercenként leheli rá mellbimbóira, egész testére pusziit. Nem bírnak
leállni: valami belülről minden gátat áttörve arra ösztökéli őket, hogy
szeressenek. Hogy egymást szeretik-e? Ezt szeretnék ők is kideríteni. de az
erről való elmélkedés igencsak másodlagos az elsődleges, feltételek nélküli
szeretkezés gyakorlata mögött. A lány már attól is elélvez, hogy a fiú örökösen
nevető tekintetében megsejti a csiklósimogató szándékot, és kéjérzetét az
nyújtja többpercesre, hogy szerelmének praclija forró hasán kalandozva gyér és
selymes fanszőrzete környékére téved. A lány nem tud úszni, a fiú egy keveset.
Hozzávetőlegesen óránként húszpercre-félórára áttetsző egyszemélyes úszóágyra
kapaszkodnak mégis, és keresztben lógva rajta beevickélnek messzire, a
fürdőzőkön belülre, ahol – akár a reptér fölötti eget a le-felszálló
repülőgépek, vagy mondjuk, az amszterdami kikötőt az érkező-távozó hajók – már
csak az igazán úszók szelik a tavat keresztül-kasul, és a vízben is
egyfolytában szeretkeznek: kreolra barnultan, nedvesen fénylőn ficánkolnak vagy
ringanak a transzparens ágyon. Egész nyaruk ekkora kellemes-kedves őrületben
telt eddig; mintha elapadhatatlan forrásokra találtak volna egymásban, csaknem
kimeríthetetlen remények táplálták azt a harmadfokú találkozást, amelynek igazi
értékeit ők csak érezték, de nem értették. A lánynak olykor úgy tetszett, hogy
felettük a kék égben meg-megmozdul valami, s erre mindig a fiú figyelmét is
felhívta, de a fiú hiába hunyorította szemeit; az ég egyformán derűsnek és mozdulatlannak
tűnt, s olykor – ha percekig nézték – szemük előtt legfennebb vibrálni látszott
egy picit, és fénye tüsszentésre irritálta őket, de a lány sejtelmének semmi
látható jelét sem fedezték fel. „Valaki szeret minket ott fent” – nevette a
lány, s a fiúnak Paul Newman szétütött fiatalkori képe jelent meg egy régi
fekete-fehér filmről… amint győztes Rocky Grazzianóként üdvözli az erőszakot
áhító szurkolók tömegét, akárha egy teljes világot köszöntene. És ekkor a
fiúnak feltűnt, hogy valóban lát „valamit”: fölöttük az ég kékjében, annak
színétől egyetlen árnyalattal eltérő szabályos kör alakú örvényt fedezett föl.
s a lánynak szót sem szólva, annak arcát állánál fogva a látott jelenség
irányába fordította, és megesett, hogy mindketten láthatták, amint a kör alakú
örvény ből egy halványfehér, vattaszerű felhő képződött, majd az alig látható
halványkék örvénylés kúp alakú formát öltött, csúcsával lassan észak irányba
dőlt, aztán hirtelen eliramlott csúcsa irányába, akkora sebességgel, hogy
igazán követni sem bírták; azt viszont felfedezhették, hogy a következő percben
a jelenség távolodásának irányában alig érzékelhető fehér felhőfoszlányok
tűntek fel az égen. A lány végtelen jókedve megcsappant, félni kezdett a
víztől, és a fiút szokatlanul idegennek találta, valahogyan kevésbé szépnek és
jónak, mint pillanatokkal előtte, és a fiúnak meg az jutott eszébe, hogy alig
tudnak úszni, ki kellene valahogyan a tó közepéről a partra evezni… hiszen a
lány, bár ő Raquel Welchnél is gyönyörűbbnek látta percekkel korábban, de ha
fulladozni kezd, nyakába ölel, és őt is a tó fenekére húzza… Szívük picit
fagyossá vált korábbi hangulatukhoz képest, és először történt meg, mióta
ismerik egymást, hogy rádöbbentek halandó voltukra, és hogy a parthoz közeledve
eddig nem érzett szokatlan szeméremérzet környékezte meg lelküket a többi
fürdőző és napozó közé érkezve. Bár mindketten megsejtették, hogy az égi
jelenség felfedezésével valahogyan megváltozott az állapotuk, azaz mintha a
jelenség eltűnésével boldogságuk is elillant volna, szót sem szóltak erről,
csak megszokott dédelgető mozdulataikat próbálgatták, akárha ismét tanulgatnák
őket, és szokatlanul csiklandozóaknak, sőt olykor nevetségeseknek,
groteszkeknek találták őket, olyannyira, hogy a három hónappal korábban közös
egyetértéssel elhagyott dohányzást pillanatok alatt ismét megkívánták a
környékbeli dohányzóktól… pótcselekvésnek. Egyféle eszméletként felfedezték azt
az összefüggést is, hogy a dohányzók egyike sem teljesen meztelen, mindenikükön
legalább ágyékkötő van, és a partról való szedelőzködésük pillanatáig azt is
felfedezhették, hogy míg a teljesen meztelenek körültekintően elcsomagolták
saját szemetüket is, aközben a dohányzó felöltözöttek minden számukra
haszontalannak bizonyulót a bokrok aljába vagy a tóba hajigáltak. „Valahogyan…
rágyújtanék; de nem akarom tenni!” – mondta a fiú, és a lány megölelte derekát
és hozzásimult: „Én is ugyanígy vagyok. – mondta halkan – , de nem hagyhatjuk,
hogy véget érjen… mert én félek, hogy történt valami.” – folytatta, és egyre
szorosabban ölelte szerelme vélt megtestesítőjét. Amint ott álltak indulásra
készen, a találkozásuk előttről ismert érzés kúszott lelkükre: a frusztráció.
És ehhez új is társult: a szorongás. Amikor egymást ölelve elindultak a parton
a fiú járműve felé, megérezték, hogy bár pókhálóvékony, de valós szálak kötik
össze csuklóikat egymás és mindenki más csuklóival, bokáikat egymás és mindenki
más bokáival, és így menet közben kibogozhatatlan gubancok keletkeznek
fonalaiknak mások fonalaival való találkozásaiban. Amint a járműbe beültek,
picit megnyugodtak, gondolkodni kellett nekik az újdonságnak számító látványon…
„Te is látod?” – kérdezte a fiú, mert pillanatokra azt hitte, csak ő látja,
hogy saját és a lány csuklójáról-bokájáról végtelen sok leheletfinom pókhálószálhoz
hasonló fényes szál indul valamerre, irányukat kibogozhatatlanul, és hogy
fényes gubancból áll az egész világ: áthatolható fényes viszonygubanc az egész
bolygótér, ők meg akarataiknak megfelelően óvatlanul összevissza furikáznak a
vattaszerűen sűrű, de könnyen áthatolható világban… miközben egészen
véletlenszerűen szakítják-zilálják szét régióit, anélkül, hogy valaha is
kiderülhetne, kitől kihez vezető fonalakat szakít át mozgásuk. „Igen, én is
látom... – dadogta a lány –, mindarról, amit tegnap még semminek hittem,
kiderül, hogy éppen az a semmibe vett minden, ami a valóságot meghatározza; úgy
érzem, még lélegzeni sem bírok ennyi felelősségteljességtől… nemhogy mozogni;
de tudod jól, hogy én még a hangyákat is átlépem, és most meg azt látom, hogy
vattadobozban szorulunk, és minden mozdulatunk foszlányokra szakít valamit, ami
mindenképpen a mások jogainak analógiájaként adott.” „Most képzeld el, mivel
jár egyetlen szál gyufának a meggyújtása; mivel jár egyetlen szelet kenyérnek a
leszelése; ezzel szemben mennyire kompatibilis a látványhoz például a növények,
fűszálak növekedése, a folyók folyása, a tavak és tengerek hullámzása, sőt még
a viharok tombolása, erős szelek zúgása, vulkánok kitörése és mindenekfölött a
derült éjszakákban a maguk alig észrevehető útjait járó csillagok állandó
sziporkázása is” – mondta a fiú. – „Kissé patetikusan hat, nemde?! – tette
hozzá meglepetten – de valahogyan most tényleg annak tiszta képzetét éltem meg,
amit elmondtam. Vajon más is látja azt, amit mi látunk?!” Ez utóbbi kérdése
gondolkodóba ejtette mindkettőjüket, és miközben némán ölelték egymást,
mindkettőjük agyán átszaladt az a kérdés is, hogy vajon mit is láttak a tó
fölött az égben… de semmilyen logikus válaszuk sem született meg.
Évekkel később egy júliusi kora délelőttön, amikor már csak érzelem nélküli
csupasz gondolatokat keltett az egykori szerelemnek az emléke, és a fiú egy
kereskedelmi cég utazóügynökeként valahol Európában járművével egy folyam
völgyét követő, gabonakultúrákkal borított fennsíkot átszelő autópályán
robogott éppen, valahonnan a semmiből, váratlanul belenyilallt tudatába egy
látomás, és erőteljes remegéssel kísért halálfélelem hatotta át oly
erőteljesen, hogy parkolóra sem várva, egyszerűen lehúzott az autópálya
leállósávjára, és a kormányra hajtotta a fejét, hogy megnyugodjon: egy fuldokló
nőt látott, amint egy négy-öt éves gyereket próbál a víz felszíne fölött
tartani, és küszködésük teljesen néma, hang sem tör fel torkukon… így
környezetük teljesen passzív a történésre. Hiába próbálta elhessegetni magától
a lidérces látomást: végig kellett élnie, amint a fiatal nő és a gyerek
perceken át küzdve végül fulladtan egymásba kapaszkodva és lemerevedve a tó
mély vizében süllyedni kezd az egyre sötétülő mélységek felé. Ekkor irtózatosat
üvöltött, és rádiótelefonján egy X-i számon hiába csöngetett öt teljes percen
át. Hideg verítékben úszott a teste… tehetetlenségében. Kiugrott autójából, és
mintegy segélykérő fohászgesztussal ég felé fordította arcát, miközben a
rádiótelefonon egyfolytában a kicsöngés hallatszott, és az égen, közvetlenül
feje fölött, váratlanul megmozdult valami, és követhetetlen sebességgel
elillant; időközben egy évek óta nem hallott női hang hallózott a telefonban,
és hallatára a fiú szemei sarkába örömkönnyek gyűltek… aztán anélkül, hogy a
kagylóba szólt volna, megszakította a kapcsolatot, járművébe ült, és három-négy
percnyi egyenletes légzés után tovább hajtott. Dolga végezetével egy héttel
később érkezett vissza X-be, és az első hír, amit megtudhatott, az volt, hogy
egykori szerelme, aki valahogyan mégis máshoz ment férjhez, körülbelül
két-három órával azután, hogy azon a bizonyos látomásos napon rádiótelefonján
hangját hallotta, ötéves kislányával együtt vízbe fúlt azon a tavon, ahol
egykor annyi szép pillanatot éltek meg együtt, és ahol egyszer, éppen
csodálatos szerelmük bizarr hirtelenségű végén „vattapakolásosnak” látták
mindketten a világot. Pokolian érezte magát. Őneki soha azóta sem sikerült más
lánnyal-nővel hasonló intenzitású szerelmet megélni, így egyedül maradt… szívében
őrizte szerelmük emlékét, és sohasem tudta volna megmagyarázni, hogy honnan
ered egyoldalúnak hitt vonzódása, kitartó erős szeretete. Azon kapta magát,
hogy mióta nyilvánvalóan bebizonyosodott, hogy igaz a hír, és figyelme folyton
az erőteljesen szeretett nő körül forog, mintha megszólalt volna benne halkan a
nő, folyton csak vele beszélget, minden gondolatát – akár egykori szerelmük
idején egy-egy öleléssel most egyre pontosabb és pontosabb megfogalmazással
próbálja megosztani vele Mintha valahogyan életre kelt volna benne, folyton
kérdéseket tesz föl neki, amikre ő ösztönösen és készségesen válaszol. „Magamra
hagytál, másnak kellett gyereket szülnöm” – hallotta. „De hiszen nem volt mit
tennem! Szüleink egyetértettek abban, hogy nekünk nem szabad együtt lennünk,
mert a mi esetünkben – az ostoba pszichoanalitikusok szerint – a prenuptialis
viszony valamilyen debilitás mentális-fokozatot, valamilyen hiperszexuális
járulékot őrületet hoz létre lelkünkben, s ez tudatunk degenerálódásához,
illúziók jelentkezéséhez, személyiségzavarokhoz vezet” – mentegetőzött magában.
„Persze, ez igaz, de mindketten pontosan tudtuk, hogy bár két nappal később mi
is csodálkoztunk azon, hogyan is láthattunk annyi vattaszerű sűrűséget a
világban, mégis valósan láttuk… és azt is pontosan tudtuk mindketten, hogy
nekünk akkor olyan fokú lényegre-látás adatott meg, amilyen talán csak az
ártatlan és csaknem észrevétlenül élő félénk őzekben élhet… a világ kapcsán” –
hallotta tovább a férfi, és mellkasában a szomorúságnak egy mélyorgonákra,
mélyhegedűkre és üstdobokra szerzett szimfonikus költeménye kezdte zöngéivel
lelke húrjait rezegtetni… és nem bírt tőle otthonában maradni: hetek óta
munkáját is elhanyagolva, ki-kirobogott járművén valamerre… erdők szélére,
tavak partjaira… és „beszélgetett”… a nővel. Csak egy bizonyos tó padjára nem
bírt eljutni: nem mert, nem akart. Egy igen forró késő augusztusi késő
délutánon, egész napos, csaknem ellenőrizetlen ide-odaszáguldozás és többórás
önmagába való omlások után – még maga sem tudva, hogy éppen hol száguld – a
műút melletti tarlón belül, az úttól messze bent, egy érintetlen, magas füvű,
elvadultnak tűnő kaszáló közepén, szürkészöldbe öltöző kis nyírfaerdőt
pillantott meg, poros mezei út vezetett feléje. Ráhajtott az útra, és lassan,
éppen az alkonyattal együtt közeledett az erdőhöz; mire keletről a közelébe
érkezett, a fák karcsú fehér törzseit övező zöldek szürkés acélszínre váltottak
az alkonyban, és a fák között valahonnan a horizont közeléből a lenyugvó nap
vermillonjainak reflexei csillantak szemébe. Az erdőszélen lehúzott az útról,
leállította a motort, kinyitotta az első ajtókat, hátradőlt az ülésen, lehunyta
szemeit, és a tücsökzaj hallgatásába merült; megpróbált gondolatok nélkül….
pusztán lenni. Öt-tíz perc múlva halk neszre riadt; mozdulatlan maradt, csak
szemeit nyitotta ki, és az utastér panoramikus hátrapillantó tükrében a jármú
mögötti magas fűben mozdulatlanná dermedt, seszínű szürkés őzeket pillantott
meg: őt nézték. Perceken át mozdulatlanul kocsonyás volt a világ; mintha semmi sem
rezdült volna benne… csak a férfiban – valahol a lelkében – vándorolt ide-oda
puha, nedves orrukhoz hasonló érzékelőként az őzek figyelme… „Szeretlek
benneteket! mennyire érinthetetlenek vagytok, és milyen szépek” – gondolta, de
továbbra is mozdulatlan maradt… és az őzek egyszer csak tétován megmozdultak,
és csaknem hangtalanul elindultak egy az erdő melletti keskeny, alig
észrevehető csapáson az őket csaknem teljesen eltakaró magas szárú fűben…
sorban. Mikor már csaknem teljesen szeme elől vesztette őket, a férfi kiszállt
a járműből, és puha talpú sportcipőjének köszönhető, csaknem nesztelen
lépésekkel elindult a nyomukban. A csapás különböző kanyarulatokat rajzolva
ide-oda vezetett, de hosszan sehova sem ágazott le róla más csapás; olykor
megállt, és helyből ugorva fölfele, megpróbált a magas bogáncsos fú fölött
körültekinteni… és ahányszor ezt megtette, magától annyiféle irányban
pillantotta meg nyitott ajtókkal ásító elhagyott járművét. Bő negyedóra múlva
már az volt az érzése, hogy igencsak értelmetlen dolog az, amit csinál, és
éppen elhatározta, hogy visszafordul, ám amint felugrott körülnézni,
meglepetésében csaknem felordított: nemhogy autóját, de még a nyírfaerdőt sem
látta sehol. Kissé megrémült, és azt kezdte latolgatni, hogyan induljon
visszafelé… amikor az égen egy alacsonyan szálló fekete foszlányfelhő jelent
meg közvetlenül fölötte, és azonnal zuhogni is kezdett belőle a jéghidegnek
tűnő zápor. Hiába forgatta fejét, a zápor és a feléledt szél pillanatok alatt
eltüntette azt a csapást, amin addig eljutott. Kis idő elteltével a zápor –
amilyen hirtelen adódott, olyan váratlanul – elállt, a férfi ismét felugrott,
és meglepetésére, közvetlenül maga előtt látta az erdőszélet és járművét, amely
kissé beázott ugyan a nyitott ajtókon, de érintetlennek tűnt. „Valószínűleg
éppen hátam mögött volt, amikor legutóbb felugrottam” – gondolta megnyugodva,
és a járműtől elválasztó néhány métert már légvonalban haladva próbálta az igen
sűrű bozótszerű-bogáncsos kaszálón megtenni, s ez jókora energiabefektetésébe került.
Amíg kiért, kitalálta, hogy az őzek csigavonalú csapáson sétáltatták meg. Kint
a jármű mellett levetkőzött meztelenre, mindenét kicsavarta, beült az autóba,
begyújtotta a motort, és a meleg levegőt az utastérre kapcsolta;
pólóját-nadrágját az áramló meleg levegő útjába, a rácsokra terítette, majd
órájára pillantott: bár működött, fél nyolcat mutatott, s ez valahogyan
nyugtalanná tette, hiszen fél nyolc körül érkezhetett az erdőszélre...; és
ekkor megpillantotta a számlapon a dátumot is… és rájött, hogy egy nappal
későbbi napot mutat. Csak az órával lehet valami baj, gondolta, és
furcsállotta, hogy miközben csatangolt, egyetlenegyszer sem nézett órájára,
egyszer sem jutott eszébe az időt azonosítani. Lassan elindult járművével;
kettesbe kapcsolt, és az erdő mellől egy kanyarral az erdőbe forduló, az esőtől
kissé fellazult, de a szélben gyorsan felszáradt úton haladt tovább, míg
teljesen átszelte az erdőt, aztán a folytatásában elterülő kaszálót, majd a
tarlót is, és váratlanul egy meredek falú, csodaszép kék vizű bányató szakadt
eléje. Kiszállt és ráeszmélt, hogy árnyéka eléje esik, a keletről felkelt nap
fénye abban a pillanatban vetődött rá először háta mögül.
„Mégsem az óra…” – gondolta zavarodottan, előhúzott néhány még azelőtt való
napon vásárolt szendvicset, kihúzott a csomagtartóból egy takarót, még nedves
ruháit karjára vetette, lezárta járművét, és lesétált a tópartra, egy fűzbokor
ágaira terítette a szárítandókat, leterítette a takarót, megevett egy
szendvicset, hasra feküdt és elaludt. Arra ébredt, hogy tűz rá a már csaknem
zenitre mászott nap, és zsong körülötte a tópart a napozóktól és fürdőzőktől.
Ösztönösen órájára pillantott: dél felé járt. Még álmos szemekkel ide oda
tekintgetett, s egyszer csak nagyot dobbant a szíve: alig tíz-tizenöt méterrel
tőle jobbra ott látta a nőt, amint kislányával éppen homokvárat épít a víz
közvetlen közelében. Óvatosan megdörzsölte előbb szemeit, majd halántékait,
aztán ismét órája számlapjára pillantott, és tétova figyelme egyszer csak
megállapodott a júliust jelző zónán. „Ez az a nap, amikor az a furcsa dolog
történt” – hatotta át testét-tudatát egy különös borzongás, és ijedten ismét
abba az irányba nézett, ahol pillanatokkal előbb a nőt látta kislányával
játszani, de tekintete már nem találta ott őket: a homokvárat szétnyalták a
vízimotorozók keltette kinnebb szaladó hullámok. Felugrott és a tópartot
kémlelte végig, aztán hogy nem találta azt, amit keresett, a tó vizén kutatott
végig, és egyszer csak megpillantotta a nőt, amint egy úszókarikába bújtatott
kislányát úszás közben a tó közepe felé tologatja. És egyszer csak eszébe
robbant, hogy a kislány szertelen jókedvében ki fogja a tömlő szelepdugaszát
húzni. Pillanatra még a parton nyugodtan olvasó férjre nézett, aztán hosszú
fejessel a tóba merült, és erős karcsapásokkal elkezdett a nő irányába úszni. A
vízfelület apró hullámokra tagolódott előtte, és az apró hullámokon csillogó,
legömbölyödött sarkú háromszög-alakzatok keletkeztek, s ő csak dugdosta közéjük
karjait, mi re az alakzatok – mint ijedt halak – szétrebbentek… eközben a
tudatában ott csengett a nő egykori hangja: „Valaki szeret minket ott fent.”
Már-már közhelynek érezte az adódott helyzetet… holott csupán végső esélye
volt… a helyzet megoldására. Hagyjuk hát zavartalanul úszni, és reméljük, hogy
azóta is úszik… hite irányába. Az erdőszélen hagyott, tágra nyitott ajtajú
járművet a közlekedést ellenőrző rendőrök fedezték fel helikopterükből, s ők is
csupán az elhagyott jármú megpillantását követő harmadnapon – mikor ismét arra
repültek – szálltak le, mert akkor vált bizonyossá… hogy elhagyott. Még
leszállásuk előtt az erdő melletti érintetlen vadkaszálón egy
hatalmas, hozzávetőlegesen tizenegy méteres átmérőjű igen szabályos kör alakú
gyűrűn belül, igen szabályos kilencméteres átmérőjű, kör alakú nyomot láttak a
növényzetbe nyomódva; körülötte az érintetlen növényzeten át semmilyen csapás
sem vezetett oda; a lenyomódott területen három szorosan egymáshoz bújt szürke
őz már bomló tetemét találták. Az autót azonosították, tulajdonosát egy
hónappal később eltűntnek nyilvánították.