FÓRUM
Kisebbségi történelem – emlékiratban
Szinte lehetetlen Kacsó Sándorról, a huszas-harmincas évekbeli Brassói Lapok Kacsó Sándoráról tisztességgel s érdemlegesen szót ejteni Tamási Áron egyik korabeli újságcikkének említése, sőt újbóli idézése nélkül. Az erdélyi magyar sajtó kezdeti „hőskorszakának” elmúltát észlelve, 1926 júniusában ezt írja Tamási – épp a B. L. hasábjain: „S ebben a vigasztalan helyzetben, ebben a pusztaságban jön egyszer egy fiatalember, egy égő, szent hitű székely, és nyíltan és bátran, talán kenyerének veszélyeztetésével és kicsi gyermekének, mint aranynak a feldobásával odakiáltja a bankigazgatóknak: – Ne bántsd a Népet! – És ezt a fiatalembert úgy hívják, hogy Kacsó Sándor! – S a lapot, amelyben, mint a lelkiismeret porondján, küzdeni kezdett, úgy hívják, hogy: Brassói Lapok!”
Ma talán kissé patetikusnak tűnik ez a hang, a baráti-pályatársi kebelre ölelésnek ez a széles mozdulata; akkortájt azonban nem ment még ritkaságszámba ilyen és hasonló gesztusokkal üdvözölni a toll, a szellem új embereit, akik már indulásukkal rászolgáltak az elismerő figyelemre A betűvetés mezején munkálkodó szakmabeliek nem restelltek egymást nyilvánosság előtt, fényes nappal dicsérettel illetni. (Ha volt rá ok és alkalom.)
Kacsó Sándor számára hosszú távon irányulást meghatározónak s biztatónak bizonyult a kitüntető kézszorítás. Az elkövetkező évek nehéz küzdelmeiben, közösségi gondokra érzékeny törődései közepette maga mellett tudhatta Tamási Áronékat, azokat a legjobb kortárs írástudókat – idősebbeket és fiatalokat egyaránt –, akik a kisebbségi létviszonyok szorítójában népük érdekeinek védelmezését tekintették hivatásuk legfőbb értelmének. A jelmondattá tömörített programnak, hogy „Vallani és vállalni”, elkötelező ereje és nem akármilyen erkölcsi tartalma volt akkoriban az erdélyi magyar kultúra műhelyeinek haza táján, és okkal minősült volna durva szentségtörésnek, ha valahol bárki alagsori kabarék szintjére süllyeszti ezeket a tiszta csengésű fogalmakat.
Igen: ez időben még megtisztelő küldetésnek számított a „kisebbségi életparancs”ként művelt tollforgatás. A hittel és igazságkereső szenvedéllyel végzett újságírás. Ami valóban „misszió” volt – a szó legnemesebb értelmében. Az effajta feladatvállalás meg nem fakuló, el nem felejthető dokumentumait őrzik számunkra ki nem sajátítható örökségként a Brassói Lapok két háború közötti évfolyamai is – mindenekelőtt Kacsó Sándornak „a lelkek porondján” nyíltan és bátran csatázó vezércikkeiben.
Önéletrajzi visszaemlékezéseinek 1983-ban befejezett, de nálunk csak nemrég, tíz esztendő múltán kiadott harmadik kötetében (Nehéz szagú iszap felett), a terjedelmes memoár 1937 és 1940 ősze közötti időkeretet átfogó fejezeteiben Kacsó természetszerűleg állította középpontba nyomatékosan életének s munkálkodásának a Brassói Lapoktól elválaszthatatlan eseményeit, szorosan ide kapcsolódó vonatkozásait. Érthető, hogy ezeket a fontos sajtótörténeti emlékeket a lehető legrészletesebben idézi fel a szerző: szerkesztője, 1938. január 1-től a lap 1940 októberében történt megszűnéséig éppenséggel főszerkesztője, kezdettől fogva vezető publicistája volt a B. L-nek, az említett években tehetségét, minden energiáját ez az orgánum kötötte le. Így teremthetett Kacsó Sándor a maga számára és olvasói javára rangos fórumot – mondhatjuk: életmű értékű szellemi építményt – egy erdélyi, „vidéki” magyar újság oldalain. A kényszerűségből felhangzó hívásnak engedelmeskedve. Föláldozva (talán) a kolozsvári Tizenegyek körében ígéretesen induló, Vakvágányon című regényével merészen továbblépő prózaíró legszebb álmaiból is egyet-mást.
Ez a jellegzetesen erdélyi sors és pálya – a szókimondó vezércikkekkel jótékony viharokat kavaró, Brassói Lapokat és a Hasznos Könyvtárt szerkesztő, Benedek Elekék meghitt közösségében irodalmi körutakon barangoló, szükségből mezőgazdasági szakismereteket terjesztő, a kisebbségi „mindenesség” legkülönbözőbb terheit vállain hordozó Kacsó Sándoré – úgyszólván öntörvényeinek engedelmeskedve formálódott-kristályosodott vallomásos memoárrá a múló időben. Olyan körülmények között, amikor a szerzőnek ilyen-olyan indíttatású megalkuvásokkal, elhallgatásokkal is számolnia kellett, ha munkája kiadására gondolt. (1968 őszén fogott hozzá Kacsó visszaemlékezéseinek megírásához, s az első kötet – a Virág alatt, iszap fölött – 1971ben jelent meg a Kriterionnál; ezt követte 1974-ben a Fogy a virág, gyúl az iszap. Az itt szóban forgó harmadik kötet nem sokkal az író halála előtt, 1983-ban készült el, de csak 1993-ban jutott el hozzánk, noha Budapesten a Magvető Könyvkiadó 1985-ben, a Tények és tanúk sorozatban megjelentette a teljes trilógiát.)
Sajnos, Kacsó Sándor is – több kortársához hasonlóan – befejezetlen memoárt hagyott az utókorra. Nem olvashatjuk tanúvallomását a második világháború utáni forgatagos évekről, változatos történésekről, az átmenetileg őt is megbabonázó illúziók tündöklésének és szertefoszlásának idején szerzett személyes tapasztalatokról, mindarról, amit átélt és megszenvedett ebben az igazán iszapos-hordalékos történelmi korszakban. Csak villanatok árulkodnak az idős emlékíró lelkiismeretének mélyrétegeiben izgatóan jelentkező önvádakról, a bajba jutott jóbarátok, küzdőtársak mentése érdekében ki nem mondott szavakról, az elmulasztott lehetőségek fölötti tűnődésekről, a hiányzó „kiállásokról”, melyek a régi Kacsó Sándor bátorságára emlékeztettek volna, a folyamatosan felerősödő kommunista-nacionalista hatalom antihumánus praktikáival szemben. „Én akkoriban – olvassuk a Nehéz szagú iszap felett bevezető soraiban – részese voltam, ha ténylegesen igen kis mértékben is, ennek a hatalomnak. S nem jött, nem jöhetett ki a számból egy tiltakozó hangocska sem.” A bebörtönzött, meghurcolt Szász Pált, az EMGE elnökét, és Márton Áron püspököt említi itt a visszaemlékező, azokat a kiváló férfiakat, akik a közösen vívott kisebbségvédelmi küzdelmekben példaképei és legfőbb támogatói voltak annak idején, 1940 és 44 között, Dél-Erdélyben.
De lehetett volna nem kevés, nem akármilyen súllyal latba eső mondanivalója az ötvenes évek első felének félelmetesen alakuló hazai állapotairól is, a szép remények gyors szertefoszlásáról, a román-magyar megbékélés esélyeinek visszaszorulásáról, a honi nemzetiségi viszonyok fokozatos romlásának ijesztő jeleiről-tényeiről, a korszak hangadó politikusairól (közöttük természetesen az egy időben áltála is elnökölt Magyar Népi Szövetség joggal elmarasztalható vagy csak részben mentegethető vezetőiről) is. Arról, hogy voltaképp mit jelentett számára – s általában a romániai magyarságnak – az a hatalomban való (bármilyen arányú) „részesedés”, ami neki (is) osztályrészül jutott átmenetileg. Nagy kár, hogy élete alkonyán – „mindenek túlján” – az emlékező Kacsó Sándor pályája betetőzéseként már nem nézhetett vissza őszintén, „sine ira et studio” ezekre a gerincropogtató esztendőkre, nem tárhatta elénk elhallgatások nélkül, hitelesen az „átélt idők tanulságait”.
Az a fiatal értelmiségi nemzedék, melynek a harmincas évek Erdélyében Kacsó Sándor egyik legmarkánsabb megtestesítője volt, 1937 októberének első napjaiban a Vásárhelyi Találkozón juttatta kifejezésre erőteljesen demokratikus-népfrontos eszményekkel telített nézeteit, s fogalmazta meg hitvallását. Itt hangzott el a Brassói Lapok szerkesztőjének a jelenlévők egy része által elégedetlenséggel fogadott, szembefeszülő reagálásokat is kiváltó, később is élénken vitatott, de mindenképpen meggondolkoztató, nagy hatású előadása az erdélyi magyarság és a román nép építő együttélésének feltételeiről és útjáról. (Aminek a megtartására a Találkozó spiritus rectora, Tamási Áron kérte fel Kacsót.) Az önéletrajzi visszaemlékezések harmadik kötetében bőséggel találunk ide vonatkozó, lényeges mozzanatokat megvilágító adalékokat, idézeteket a korabeli dokumentumokból, részleteket az újságok egyetértő vagy polemizáló cikkeiből. Mindebből kétségtelenül a legtöbbet mondó magának a Találkozó fórumán elhangzott Kacsó-előadásnak a szövege, ami a B. L. 1937. október 8-i számában történt első közlése után csak most, a memoár 1993-as Kriterion-kiadásában látott ismét napvilágot csonkítatlanul.
Súlyosan megpróbáltató, sok évtizedes tapasztalatok birtokában, a végigélt „önvédelmi kényszerűségek” különféle változatairól meg nem feledkezve érdemes ma figyelmesen újraolvasni Kacsó Sándornak a Vásárhelyi Találkozón elmondott beszédét. Persze, az eredeti, teljes szöveget; nem azt, melyet leglényegesebb pontjain meghúzva, tehát csak meghamisítva engedett kinyomtatni a közelmúltbeli cenzúra. Ilyenképpen megtudható: Kacsó Sándor Vásárhelyt, 1937-ben nemcsak azt hangsúlyozta (megfontoltan), hogy „hiszünk a dunai népek békés együttműködésének lehetőségében”, meg azt, hogy a „két egymásra utalt népnek aki a közös cél érdekében vállalt közös munkában való találkozását kell lehetővé tennünk a József Attilától megfogalmazott program alapján”, hanem ezt is kimondotta nyíltan, bátran. „Nem a mi akaratunk és beleegyezésünk dobott mai államunk keretei közé. Világpolitikai erők működtek úgy, hogy Erdély további bírásának misszióját Románia kapja. A birtoklással azonban a megtartás nagy feladata is jár.” Sorsunk riasztó sajátosságai közé tartozik, hogy a romániai magyarság ellen irányuló asszimilációs tervekre és mesterkedésekre való 1937-es figyelmeztetés napjainkban, 1994-ben is megalapozott és fájdalmasan időszerű. „Céltalannak és hiú kísérletnek tartunk minden erőszakos elnemzetietlenítési törekvést (…), mert bebizonyosodott, itt a mi sorsunkban is, hogy az anyanyelv és az anyanyelvben megnyilatkozó nemzeti kultúra felmérhetetlen értékű vagyontétel, amelynek erőszakos elvételére irányuló kísérletek szükségszerűen kovácsolnak szilárd egységbe egymással egyébként ellentétes érdekű társadalmi osztályokat is” – olvashatjuk egyetértően Kacsó Sándor tisztán csengő szavait. (S eszünkbe juthatnak az „elvtelen magyar egységet” kárhoztató egykori dörgedelmek is, azok legelszántabb szószólói közül például az ideológiai éberségben jeleskedő Bányai László, aki az ötvenes években oly szégyenteljesen szerepet játszott a romániai magyar közéletben…)
A józan, realista, építő szellemű kisebbségvédelem elokvens megnyilatkozása volt ez a beszéd; nem túlzás talán Kacsó Sándor – és eszmetársai – politikai krédójának tekinteni. A Találkozó záródokumentumaként elfogadott Hitvallás „az élet- és az emberi jogaiban veszélyeztetett magyarság” nevében hivatkozott ezúttal is „Gyulafehérvár magas szellemére”, a történelmi egymásrautaltságból fakadó lelki kibékülés parancsoló szükségességét emlegetve – nyilvánvalóan Kacsó Sándor mondandójának summájával teljes összhangban. (Valóban túl sok lett volna előadásában a „szubjektív érzelmi eláradás” – amint jóval később megjegyezte? Vagy inkább arról lenne szó, hogy megfontolandó igazságait és figyelmeztetéseit a belső szenvedély heve is nyomatékosította? A korabeli sajtóvisszhangok egy része éppenséggel kudarcot jelzett, Kacsó számára azonban – mint visszaemlékezéseiből tudjuk – Tamási Áron ama szavai maradtak leginkább vigasztalóak, melyekben a jó barát és hű fegyvertárs vele kapcsolatosan „a Találkozó kívánatos szellemének” érvényesüléséről tett említést)
1940 őszén, a bécsi döntés utáni feszült helyzetben Kacsó Sándoréknak is szembe kellett nézniük a súlyos kérdéssel: menni vagy maradni? Tudjuk, Bajcsy-Zsilinszky Endre hívta Pestre lapszerkesztőnek, de bizonyos, hogy Kolozsvári is lett volna számára hely és megnyilatkozási lehetőség; ám ő semmiképpen sem tudta-akarta cserbenhagyni a Dél-Erdélyben maradt, nehezebb körülmények közé kényszerült magyarokat. „– Csak nem lehetek olyan pofátlanul álnok képmutató, hogy másokat nyugtatok, marasztalok, helytállásra biztatok a lapban, magam meg megszaladok?” – válaszolt felesége szelíd érdeklődésére. Noha a felejthetetlen Nyárád menti szülőfalu, Mikháza is az újonnan megvont országhatáron túlra esett – idős szüleivel, rokonaival, testvéreivel együtt. De helyben maradásra késztette őt Márton Áron példája is. A kínálkozó és mellőzhetetlen feladatok hívásához igazodott, mint mindig: a lap megszűnése után búcsút mondott Brassónak, s Szász Pál tanácsára hallgatva átköltözött Nagyenyedre, oda, ahol a Romániában rekedt magyarság gazdasági-társadalmi-művelődési központját kívánták minél előbb kialakítani. Itt lett aztán Kacsó Sándor igazán „mindenes” írástudó, kultúraszervező – Szász Pálék oldalán. Az Erdélyi Gazdát szerkesztette; kalendáriumok, iskolai tankönyvek, irodalmi antológiák kiadását szorgalmazta; tevékenyen részt vett az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (az EMGE) munkájában; megírta Lélekvesztőn című, az erdélyi Szépmíves Céh által Kolozsvárt megjelentetett regényét. Hogy aztán több dél-erdélyi magyar értelmiségivel együtt őt is internálják 1944 augusztusában. Kacsó Sándornak itt, a Tîrgu Jiu-i lágerben is volt ereje küzdeni sorstársaiért, az ártatlanul elhurcoltak, meggyötörtek szabadulásáért. (Egyebek között beadványt irt a Fegyverszüneti Ellenőrző Bizottságnak, s ebben panaszuk kivizsgálását, internálásuk azonnali megszüntetését követelte öntudatosan.) Ekkor születtek megrázó láger-versei. 1945 júniusában engedték szabadon a Tîrgu Jiu-i láger magyar foglyait. Úgy, hogy Kacsó Sándor a 45-ös segesvári Petőfi-ünnepségen már az emelvényről idézhette a költő halhatatlan sorait. „Ha majd a bőség kosarából/ Mindenki egyformán vehet,/ Ha majd a jognak asztalánál/ Mind egyaránt foglal helyet (.)” Ha majd... Hitte, vallotta, hogy a megálmodott bőség és boldogság ideje elkövetkezik. A nagy csalódásról azonban már nem szól a memoár…
Az emlékirat egyik, 1938-as eseményeket tárgyaló fejezetének ezt a kifejező címet adta Kacsó Sándor: Kisebbségi történelem – vezércikkekben. Végső fokon egész munkája nem egyéb, mint kisebbségi múltunk legviharosabb évtizedeinek forrásértékű foglalata.
NAGY PÁL