Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. június, V. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
MŰVÉSZVILÁG

MŰVÉSZVILÁG
Az ellenség pofája
Szándékosan nem írtam arcot, nem faragatlanságból, hanem inkább pontosságból. Nem antropológiai tanulmányt szándékozom írni, mindössze egy film kapcsán felsorakozott gondolataimat vázolnám.
Sivatagi kommandó. Ejtőernyők, piff-puff, helikopter, paff, happy end. A cselekményre ennél több szót nem érdemes pazarolni. A Néző elégedetten jön ki a moziból, és immár nyugodt lelkiismerettel: tűz is volt, vér is folyt, a végén meg a Jó győzött – azt kapta, amit (el) várt. Csakhogy, amint az köztudott, a sok csetepaté meg a vér meg a happy end nem a Közönségért van – illetve érte, de úgy, hogy végül is nem Ő a fontos. Ez rendben van – valamiből csak élni kell.
Van egy olyan műfaj, amit régebb háborús film cím alatt emlegettek. Ma már csak kommandós filmek vannak. Persze a történet ugyanaz – a jól „kitaposott” régi téma. Csak a szereplők változnak – az arcok, a képek –, hiszen lépésben kell lenniök a történelemmel: fontos az aktualitás! Mert kit érdekel ma egy észak-franciaországi falucska hídjának visszavétele a megszállóktól? – legföljebb a franciákat. Divatjamúlt. Mindig a legújabb kell.
Ama dicséretes törekvés húzódna emögött, hogy napi hitelességű filmek tájékoztassák a Nézőt az éppen zajló történelemről? Ravaszabb dolog van itt. Nem adok igazat azoknak a filmkritikusoknak, akik azt állítják, hogy a kommandós filmek, lévén, hogy nem képviselnek művészi értéket – szóra sem érdemesek. Sajnos, igenis szóra érdemesek. Veszélyes ez a műfaj, az arcok, pontosabban a pofák miatt – főleg hollywoodi kiadásban.
A késő újkori történelem élesen tükröződik a filmbeli arcokon. Második világháború, hidegháború, távolkelet, közelkelet…
A második világégésről szóló filmek – bár még megoszlanak ellenségképük szempontjából – egységesen háborús filmek: hadseregek állnak szemben, kiemelkedő hősökkel, néha még az ellenoldalon is (lásd Rommel ezredes – Híd a Kwai folyón). Ám általánosabb, hogy az ellenség arctalan: szürke, barna egyenruhás tömeg. Az epizódszereplő tisztek arca sem arc már többé, hanem típus-pofa: árja szőkeség vagy vágott szemű sárga fapofa.
Az ilyen filmek szinte negyedszázados egyeduralkodása előkészítette a talajt a kommandós filmeknek. Vessünk egy pillantást ezekre a „németes” filmekre (így neveztük gyermekkorunkban), mielőtt továbbmennénk. A hősök mindenike egyéniség; egyes arcokra még tizenév után is emlékszem, természetesen mind megnyerő jellem. Az ellen: színtelen, kortalan fricz-pofák. Jellemzői – ha vannak –: brutalitás, tompaság, bambaság – legjobb esetben gonosz ravaszság. A „japcsik” esetében leginkább ez utóbbi –, bár ez is inkább fajjellegként, mintsem szándékosan –: hideg kígyótekintet. Az egyetlen megnyilványuló érzelem a fanatikus gyűlölet minden iránt, ami mozog. Nem emberek ezek, csak mozgó figurák. Sajnos, szinte kamaszkoromig, tényleg, ilyennek képzeltem a németeket. Ez az ellenség rettegnivaló volt, veszélyes, nehezen legyőzhető – és minden arctalansága ellenére –, majdnem reális.
Mindeközben fújt már a hidegháború fagyos szele. És robbant Korea, robbant Vietnám. Az Egyesült Államok, mint korábban is e században, beleszólt. Jött, látott, legyőzetett. Ezt nehezen lehetett lenyelni. Ám, még fel sem száradt a könny az elárvultak arcán, máris jött az új hullám: a kommandós filmeké.
A szuperhadsereg kudarcot vallott – és ez keserű. A hadsereget mint hadsereget nem lehetett dicsőíteni – de kellett valami vigasz, valami bosszú – azonnal. Hát megteremtették a szuperkatonát, az immár fogalommá vált rambót – aki, ha megnyerni nem tudja is a háborút, de visszaszerzi Amerika elveszett becsületét, és enyhíti valamelyest az elpocsékolt életekért háborgó lelkiismeretét.
Még jobban kiemelkedett hát a hős arca: kemény, rettenthetetlen, de emberséges, igazságos és jóindulatú. Az ellenség, azonban, ha lehet így mondani; még pofaszerűbb és jellegtelenebb. Azaz van egyetlen jellemzője: sárga. Ennek az ellenségpofának még jóformán vonásai sincsenek – csak szalmabábuk, amik arra rendeltettek, hogy százszám hulljanak a hős egyetlen géppuskasorozatára. Néha felvillan ugyan valami bennük, fanatizmus vagy embertelenség vagy gyávaság – de csak pár pillanatra. A hős vagy hősök maroknyi (tíznél nem több!) csoportja úgy arat, mint a halál – egész hadseregeket irt ki. Ha tréfálni lehetne a dologgal, azt mondanám, hogy a sok vietnami kommandós film során nem több mint 50 (ötven) jenki Vietnam lakosságának szinte egészét elpusztította. De csak katonákat ölnek, mert mélységesen humanista arcú hősökről van szó, akik gyerekeket, nőket nem bántanak – sőt megvédik őket saját brutális fajtestvéreiktől.
Az önvigasztaló gesztus jól bevált. Már az első pár nem éppen bátortalan próbálkozás után – kommandóőrület támadt, és lejátszódott a rambó–hős apoteózisa. Az ellenség? Elsorvadt. Szúnyogfelhővé vált, néhány dühös oroszlán körül. Sárga pofák özöne, amint kiárad a dzsungelből, hogy vérbe meg tűzbe fúljon.
Kényelmes ellenségkép. Könnyen behelyettesíthető (és behelyettesített). Itt már tényleg nem embereket látunk, hanem csótányokat, amiket irtani kell.
Az igazi nagy ellenség háttérben maradt (egy ideig). Szovjetek inkább kémfilmekben bukkantak elő – és nem tömegesen, mint a sárgák, de ugyanolyan arctalanul. Ami tudnivalót közölnek, az ennyi: szőke, izmos; Igor vagy Iván; gyönyörű démonok vagy könnyen elcsavarható fejű, minden hájjal megkent szexbombák és minden második szavuk „továris”. Az oroszokat – úgy látszik – valamivel komolyabban kellett venni, azért csak annyira, hogy a semminél többet mégse mondjanak róluk. Persze, voltak olyan pánikkeltő filmek is, amelyek az Egyesült Államok szovjet inváziójáról szóltak, de ezek különösebb fennakadást sem filmeseknek, sem közönségnek nem okoztak, mert a szőke továris-sereget egy maroknyi profi jenki félkézből elintézte. Parancsoljanak, kérem: „Továris. Konyec!”
Ám legújabban az orosz pofák (jóváteendő a korábbi hitel- és képrombolást) kezdenek arccá szépülni. Homályosak még, durvák még (mert soha sem tudni...), de már barátságosabbak és személyiséget-sejtetőek. Magyarul: kezd emberarcuk lenni. Miért? Mert már ők is hősök: együtt hősök az amerikaiakkal – egy csapatban. És a kedves jenkik nem állnak le holmi fapofákkal – még akkor se, ha félig még ellenség-szagúak – egy tálból cseresznyézni. Márpedig kell. Mert itt az új ellenség.
Irak óta (sőt már némileg korábbról) az arab a divat. A korábbi sárga pofa most sötétebb, olajbarna árnyalatot, tömött bajuszot vett. De a fapofa maradt. Ami még hozzáadódott, az egy adag elvakult fanatizmus (ez legalább jellemző). Ennyit elég is tudni Mohamed fiairól, hogy hulljanak, mint a legyek, ha egyszer a két keresztes (csillagos) lovag: John és Iván megindul.
Talán megérjük, hogy az olajbarna pofák ébenfeketére sötétülnek a hollywoodi filmkockákon. (A BALKÁN még ellenségnek sem lenne érdekes.) De embereket, arcokat akkor sem fogunk látni, Ne is várjunk ilyet.
A nemzet éberségét csak állandó ellenségképpel lehet fenntartani. Ám az ellenséggel csak a katonáknak van dolga A hadfiakat azonban a nemzet teremti. A (potenciális) katonáknak egyebet nem kell tudniuk az ellenségről – csak, hogy milyen a pofája meg hol van. A többi nem az ő dolguk. Ennél többet nem is szabad tudni, mert ha emberszámba veszik az ellent, akkor esetleg nem lehet úgy gyűlölni vagy épp olyan hidegvérrel agyonlőni, mint a patkányt... Kifelé is van üzenetük: hatalomfitogtatás: két nyelven is. Nyersferdítésben így hangzik: „Ne féljetek gyerekek, amíg mi vagyunk a rendőr bácsik a világon, addig nincs olyan mumus, akit palacsintává ne pofoznánk…” A másik: „Ide figyelj, hapsikám! ne szökdöss nagyon, akármilyen tökös légy is!”
Ezt úgy hívják, hogy önreklámozás. A self-made világrendőr eme filmekben nem egészen mentes egy bizonyos elfogultságtól. Régebb az ilyet fajgyűlöletnek nevezték. Ma ez békeharc…
Erre már csak egy kopott graffiti jut eszembe a béke és a szüzesség párhuzamáról.
HUBBES LÁSZLÓ

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék