Egyed Emese

Hajnalének

(Már hajnal lesz, a csillagok
ébresztenek.

Indulnom kell és még alig
öleltelek.

Lebír a fény, lebír a zaj
s a félelem.

Oly messze vagy:
és nincs is visszaút.
Vagy nem lelem.)

*

Hová mehetnék? hozzád igyekeztem.
Tüzes folyókon csak feléd eveztem.
Vihar sodort, vak álmok suta szárnya
röpített, jöttem már halálra válva,
életre szánva, úgy kerestelek;
már réges-régen dédelgettelek,
s akárhogy fürkészek kék távolokba,
nem bukkansz fel, árnyam akár bolyongva,
akár lehullva szólít neveden. Ne ûzz el, révem.
szigetem.

*

Ha hátrálni lehetne,
lassan elmúlnék tõled
Szemem még rád függesztve,
hangod ügyelném, arcodat,
már egyre messzebb, egyre józanabbul.
Áldás maradjon nappalaidon.
Békesség áldja éjszakáidat.
El kell búcsúzni évszak fordulóján.

*
Karomban tartalak.

*

Gonosz a vers, a csöndje is
félrevezet.
Pihensz tavánál, korsaját
magad elé leszed.
Fátylat von szemed elé és
zsibbasztja válladat,
alakot ád a képzelõdés
kodeinek; seregben szállanak
madarai magányodon keresztül.
Ködök (oszlanak,
lelked belerendül.

És jó a vers: elhiheti
az álmot is.
Kell vágyakoznod képei után.
Kell várnod is.
Légy reménységgel: nappalok
és éjszakák
megannyi ága verdesi
az ablakát!
Kinyitja, csak míg
rád tekint.
Hogy sírj, hogy bizakodj megint.

*

Végtére közelebb hajolt a csönd.
Váratlan ösvények futottak szerte.
Nem úgy volt semmi, ahogy kitervelte
emberi agy vagy szív, szigorú titkok
arányai alakították sorsod
s a szavak, mint a megriadt madárraj
odébb költöztek. Ágak halk nyugalma
ring benned is pár áldott pillanatra.
Nem ûzlek. Nem követlek. Nem

*

szeretlek, bár ez ki nem mondható.
A gyöngeséget palástolni kéne,
a csönd elé, pogány oltár elébe
bukva várni, amíg elmúlik tõlünk.
Jó napok jöttek, álmodoztam rólad,
Felékesítettem verses hajómat,
Sodortattam magam szavak vizével,
Vezéreltettem vágy könnyes szelével

szeretlek, bár ez ki nem mondható.
Megvagy-e még?
Képed nézegetem.
Kék erek hálója a kezemen.
Lehetetlenség fut a versen át,
nézek egy arcot, messzi mosolyát,
homlokát, állát,
pillantása fényéi.
Visszanyerni a magány békességéi

*

jaj, nem lehet,
s ha lehet, nem igazság,
s ha kelepcébe estünk, jól van úgy.
Tévedés volt a félszavak varázsa.

Rongyos a vágy arany-ezüst palástja,
de bolondság volt nádhoz bízni mégis,
egy tévedés elképzelt teljessége
mint vizek fodra jár át

*

Át- meg átjár a kétely:
hová tartok,
kit zavartam meg, ki varázsol engem,
vonz és taszít -
hogy idegen helyemben,
s otthon vagyok nem létezõ mezõkön;
nem öleltelek s ölelésed õrzöm,
nem bántalak,
nem irigylem a párod,
fogadd el versemmel áldott világod.

*

(Forog szívem

Nem fájdítottad szívem, nem
fájdítottad.

Csak mint a hõ s a tüzet:
közelebb loptad.

Szétosztottál és egemtõl
eloldottál.

Lobogok életednél,
holtomnál.)