Papp Sándor Zsigmond
Papp Sándor Zsigmond
A KETTES avagy
történet fekete-fehérben
Félek, ebből sem lesz épkézláb történet, valamirevaló tanulság. A közömbösen
hömpölygő szövegből kilógnak majd az eldolgozatlan hangulat-szálak, az emlékek
hasznavehetetlen fonalai. Hiába is igyekeznék, már nem tudom elfogadhatóvá
manikűrözni az eseményeket. Minduntalan szétesik az egész, elemeire robban,
akár egy rozzant kalyiba, ami épphogy menedék az eső ellen. De így hiteles.
Érzéki, nehezen felejthető.
A kettes visszavonhatatlanul folyosóvégi volt a maga előnyeivel és
gyarlóságaival egyetemben. Bár ez az elrendeződések bárgyú korszakában nem bírt
különösebb jelentéssel, magyarul: az odvas fogú portást sem érdekelték
viszonyaink, sőt, a következmények illetlen elkendőzése sem. De, érzem, megint
pontatlanul fogalmaztam, nem is lehet kihámozni semmit, túlontúl ködös,
csakhogy ez akkoriban közkedvelt manővernek számított. Tehát csak pislogott
ránk – a kis fülke pálinkaszagú melegéből – véreres szemével, amikor különféle
pózokban és ürügyekkel igyekeztünk kisurranni a hűvös novemberi éjszakába. Így
védekeztünk valami ellen, ami még nem öltött határozott körvonalat az
életünkben, csak éreztük, hogy létezik, makacsul VAN már-már megfoghatatlanul,
mint a hideg, mint a fák éles tekintete. Egy félszeg, huzatos ajtó mögött
laktunk, mely nélkülözött minden apró jellegzetességet – bármelyikkel össze
lehetett téveszteni –, hacsak nem tekintjük nagyképűen annak az ostobán trágár
feliratokat, melyek kelletlenül díszítették ezt a cigarettafüsttel kevert
egyhangúságot. Ezeket reggelre végleg eltüntette a csoszogó léptű takarítónő,
akinek az arcát egyikünk sem látta, ezért lassan legendává nőtte magát a
szemünkben. Szép, körmondatos világban lélegeztünk, furcsa mellékmondatok
között navigáltunk valamiféle ismeretlen fényesség felé, melyet egyesek
igazságnak, míg mások sikernek tituláltak csupa nagybetűvel. (Nyögtük még az
értelmetlen évek értelmetlen szavait.) Azt hiszem, lényegét tekintve mindez
csupán szőrszálhasogatás – mármint az elnevezés –, hiszen úgyis (talán már
önkéntelenül) az abszolút elérhetetlenség mítoszába kevertük elsatnyult
álmainkat. Mert kellett valamilyen igazolás, amolyan elismervény arra az
idétlen tehetetlenségre, amely konokul botladozott mögöttünk minden mozdulatunk
kísérteteként. Egyébként semmi felesleges magyarázat, semmi illúzió, csak ez a
tüdőre szívott kéjes üresség, ahogy elzuhan a folyosón a kapkodó neonfényben,
mert még nem döntötte el, világít-e inkább vagy végleg kialudva eszményi sötétséget
varázsol körén. Ő sem tudta igazán, mit akar, és mire képes.
A biliárdteremben kezdődött, ha egyáltalán el lehet indítani ezt a történetet.
Talán mert minden ott kezdődik a koccanások közötti hézagos csendben, a
füstkarikákkal fertőzött hallgatások után, fél tízkor. Ismerős volt a hely, úgy
éreztem, egész életemben ehhez hasonló vagy pont ugyanilyen lebujszerű
valamikbe botlottam városról városra való tántorgásaimban. A pókerautomaták a
saroknál visszabámultak rám, hidegen, rezzenéstelenül. Mélyen leszívtam a
csavargó illatfoszlányokat, amelyek ide-oda verődtek az asztalok közti
átjárókban. Ritkán hallottam megváltó pénzcsörgést a félkarú rablók
birodalmából, inkább az elfojtott szitkok tekeregtek tovább a légtérben.
Miniszoknyában volt, a szép lábú lányok önbizalmával tologatta a golyókat,
melyek sehogyan sem akartak beszédülni az öklömnyi lyukba. Ilyenkor nevetett,
hangosan, fejét hátralökve, belefeledkezve abba a pillanatnyi lehetőségbe, hogy
ma minden csak játék. Semmi több. S holnap is így lesz. Természetes maradt a
kutató pillantások kereszttüzében. Aztán újabb miniszoknyás példányok érkeztek
a hétvégi céltalansággal vonásaikon. Mégsem tudtunk válogatni, hat kemény nap
volt még az e havi utánpótlásig. Szárazon pedig csak lehetetlen tyúkok ragadtak
az emberre, öntudatos, lelki problémákkal terhes egyedek. Lomha árnyékok
mozogtak a szemközti falon. Ember formájú sötétség.
Nem tudtam levenni róla a szemem. Két ziccert is elszartam miatta. Egyszerűen
nem hagyhattam ki azt a látványt, ahogy izgató, feszes combokkal ráhasal az
asztalra. Zöld fény simogatta a csípőjét. A Vezér még nem szólt, mindössze
dühös, fejedelmi tekintetét járatta végig rajtam. Súlyosan, egyértelműen. Nem
használt. Én, a jobb keze, már akkor kevertem a szögeket, a mandinereket. Semmi
nem jött be. Közepes erősségű káromkodásával tolt le, majd nemes
arckifejezéssel rendezte a számlát: öt habzó kőbányait. Az üvegek valószerűtlen
karcsúsága beleolvadt a sűrű, bezárt levegő masszájába. Annyi pénzünk maradt,
amiből egy fél villamosjegyet vagy törött gombot vehettünk.
– Sosem szerettem a szilvát – morogta a Vezér, s az üvegre bökött, ahol
rapszodikus sorrendben pörögtek tovább a játékautomatán a stilizált gyümölcsök.
Most is csupán egy hiányzott, egy nyomorult, szaros szilva, hogy másabb legyen
az este. Másabb legyen kicsit az életünk. A lány nevetése áthasított a termen.
Nem mertem odanézni. Akkoriban még más fogalmaim voltak a szerelemről.
Ráérősen rakosgattam el a dákókat. A krétákat katonás rendbe kényszerítettem az
asztal peremén. Éjfél felé járhatott. A tulaj az ötszázasait nyálazta hosszan,
előkelő mohósággal. Visszataszító volt az üres sörösrekeszek társaságában. A
Vezér egy isteni szőkével duruzsolt a távlatról egy beugróban, a kijárat
mellett. Rám vártak. Jólesett visszanézni a lassan elcsendesülő teremre,
elkapni azt a hűvös szempárt, megjegyezni holnapig egész mindenét. Lustán
idomítottam nyakamhoz a nyirkos gallért.
– Olyan szerencsétlen vagy – nyikorogta kedvesen az isteni szőke, mintha évek
óta ismernénk egymás gyengéit. Ilyenféle nőkkel volt teletömve a város.
– Csak helyre kell rázni – védett meg a Vezér. Primitív mosoly terült el
szögletes arcán. Sínen vagyok, de nem érdekel, magyarázta ez a mosoly. Díjaztam
a felém irányuló törődést. Mert tartoztam valakihez. Csak úgy, talán önmagamért.
A sötétítőn átvergődő fény öregesen bejárja a szobát, a kettest. Ezernyi
gondolatmaradék zsibong, vergődik a fejemben. Ezernyi zajjal verekszem. Ma nem
megyek sehova, nincs kedvem az egyetem süketségeihez. Az ágy jó stabil alattam,
nem is nyikorog. Egyenletes szuszogás a hálózsákok mélyéről, az alattvalók
könnyű lélegzése. A tükörben megvillannak a fogpaszta málló foltjai, a mélyebb
tónusú szabványminta kedvetlensége a falakról. Hirtelen minden összeáll,
kicsiny részletek csúsznak a helyükre. Gondtalan nyugodtság látszatát kelti a
csend, ahogy befolyik az ajtó alatt; óvatosan közelit. Meztelen lábamat
csiklandozza. Tennem kell valamit. Lerázom magamról, idegesít. A szétdobált
cipőkből szivárgó lábszag állandó tartozéka a reggeleknek. Részévé vált az
amúgy is savanyú hangulatnak; nesztelenül árad belőlünk valami gonosz
beletörődés. Nem érdekel, NEM SZABAD ÉRDEKELNIE. Másra gondolok. Nehezen oldom
mozdulataim görcsös másnaposságát. Ha eljutnék a vízzel telt flakonig, jobban
érezném magam. Mindenem szomjas valamire. Az udvarról apránként felhordott
homok sérti a talpamat, beletaposom a szőnyeg mintáiba. Az éjszaka darabjai
ásítanak körülöttem. Egymást rángatják a percek, pillanat nő pillanatra. Ez az
óra, amikor még semmi sem mozdul, semmi sem árulja el szándékait. Élettelen
vagyok, mint egy kidolgozott tárgy, az alázathoz közel. Halántékomat a betonhoz
szorítom, vadul lüktet egy ér. Szeme sarkában az elnyomott szúnyog vérrel
szegett pecsétje. Parazita. Ennyi volt csak a nyár. Valaki megmozdul. Rám feszül
a csend, ahogy testemhez igazítom a lassú fényt. A tegnapi nevetés bársonyát.
A szőkét biztonsági okokból még a körforgalom előtt lerázta valamilyen álmosító
szöveggel. Alig ténferegtek az utcán. Szabadok voltunk, nagyokat haraptam a
szélből, szembefordultam vele s úgy. Fogaim közt nyüszített, olyan íze volt,
mint az alvadt vérnek, vagy mint annak a lánynak, akit a Vezér hozott egyszer a
kettesbe. Sokat táncoltunk egymáshoz lapulva, bár elvétettem sokszor a lépést.
Kislányos mellei és nagy otromba lábai voltak. Hajnalban fapofával kapkodta
össze a gönceit, majd belehányt a vécébe. Azóta nem volt dolgom nővel.
Óriás lépteivel átvágott a téren, igyekeznem kellett, ha tartani akartam az
iramot. A kocsik alvázai alatt háborítatlanul lapított a sötétség. Megborzongtam,
a hideg átpréselte magát a farmeremen. Ő nem fázott, hanyagul szétgombolt
dzsekivel rohant előttem. Az a ruhadarab szent és sérthetetlen volt a galerin
belül és kívül egyaránt. Soha senkinek, még másodpercekre sem engedte át, hiába
is kunyerálták édeskés hangon a barátnői vagy merészebb alattvalóik. Nem is
válaszolt, csak megvetően végigmérte az illetőt. A markáns „my sister is the
fear” felirat meg-megvillant az elhagyatott házak ablakai előtt, a sarkokon a
lámpák alatt. Ilyenkor tényleg félelmetesnek tűnt ruganyos lépteivel, lobogó
hajával. Egy éjféli akármiben kötöttünk ki, izzó szemű törzsvendégek között.
Valaki széles vigyorral gyanús üveget tolt az orrunk alá. Belebámultam az
arcába. Riadtan pislogott, mintha hirtelen erős fény ömlött volna szét a
köpködőben. Visszahúzódtak a rongyaikba. Megmarkoltam az újságpapírba göngyölt
palackot. Ittunk. Lendülettel. Oldódott bennem a hideg, körbevigyorogtam a
helyiséget. Szakállas, torz emberek ölelgettek boldogan. A Vezér barátságosan
megveregette a vállam, majd magával húzott a homályos pult felé. A főnök leánya
percekig hozzám simult, aztán rejtélyes mosollyal átpártolt a Vezérhez.
Mandulaszemei kigombolták az ingem. A pult simasága, nem tudom, miért, de a
biliárdgolyó bizarr koccanásait idézte. Színes égők hunyorogtak az arcok előtt.
Újra az utca állott fényei. Loholnak mellettem a kapualjak, a házak rozsdaszagú
leheletét érzem a hátamban. Megállunk. A kanális rácsain karvastagságú bot
fekszik kihívóan. Óvatosan nyúl érte, vigyáz az egyensúlyára, még előttem sem
lehet nevetséges. Tudtam, mi fog következni. Meglóbálta a feje felett, visított
a levegő. Bunkós vége iszonyúan nagyot csattant az Opel tetején, pattogzott a
seszínű festék. Módszeres finomsággal zúzta be a csillogó szélvédőket.
Könyökével benyomta a féklámpák műanyag borításait, tompán roppant az égő. A
feljebb álló Mercedes felé futottam. A fák között parkolt, nem volt könnyű
észrevenni. A szomorúfűz levelei csendesen hintáztak a motorházon, még nem
érezték a veszélyt. Végighúztam a kezem az íveken, aztán egyetlen mozdulattal
hajítottam el a jelvényt, a kocsi orrán bohóckodó státuszt. Fémes reccsenéssel
tört ketté a külvárosi sikátor viszonylagos békéje, az Opel teteje végre
engedett a botnak. Ordítottam. Tétova fények gyúltak ki az ablakok helyein,
valaki elhúzta a függönyt. Elkaptam a fejem. Futás közben nem gondoltam
semmire.
Röhögve dőltünk a falnak a diákotthonnál. Kihallatszott a portás nyugodt
horkolása. Ziháltam, a lapockámon ideges patakokban csorgott a verejték.
Orromba döfött ez a szúrós kiállhatatlan szag. Utáltam magam. A Vezér elégedett
arcán elsimult, megpihent az éjszaka. Rendben volt minden. – Ne felejtsd el, mi
csupán védekeztünk – kezdte, visszafojtott indulat remegett a hangjában. – Ezek
az álmos képű, beijedt filiszterek provokálnak minket a lejáratott eszméikkel.
Lapítanak a sötétben, s közben tekerik ránk az erőszak sima köteleit.
Megfojtanak a pénzükkel... mi csak védekezünk. A védekezés: esély a tiszta
megmaradásra. Mellére húzta a fejem, mintha egyenesen az agyamba beszélne. S
még így, ebben a hülye pozícióban is ügyeltem, nehogy meggyűrjem a dzseki
érzékeny anyagát. Este van. A Hold átkúszik a háztetőkön.
Ezután egész héten sütött a Nap. Trikóban fociztunk az udvaron, néhány
előadásra is elnéztem, nem akartam újra évet ismételni. Anyám így is balhézott
eleget, hogy nem válogatom meg a barátaimat, és alapjában többre volnék képes,
ha.... Lehet, hogy igaza van, de ez akkor sem fontos. Minden nap Csajkovszkijt
hallgatok, megnyugtat még akkor is, ha Alex éppen a legyeket kergetné a
papucsával. Rászólok. Oké, Kisfőnök – mondja, de látom az ellenkezést a
szemében. Többször nem figyelmeztetem. Átengedem magam a zenének, elrendezi az
összetorlódott gondolataimat. A Vezér a hármasban borotválkozik. Este
biliárdozni megyünk, jelenti be, visszaszerezzük a pénzünket. Mindenki lelkes,
mindenki bólogat. Elmélyülten tanulmányozom a körmömet, nem szólok bele. Az
after shave illata sokáig szédeleg a szobában. Nincs kijárat. Hosszú órák
telnek el így.
Fedor hozza a hírt, állítólag bulit rendez az egyik évfolyamtársunk. A szülei
tegnap repültek el Bécsbe, a ház négy napig birtokba vehető. Átlagos sztori.
Kíváncsian les be az ajtón, disznószemei felisszák a látványt.
– Nézd, Kisfőnök, mindenki ott lesz, miért ne mennénk mi is? Megismerkedhetnénk
emberekkel... úgy tudom, nincs más tervbe véve hétvégére, csak a biliárd –
elhalkult a hangja –, nem lehetne elhalasztani. Könyörögve nézett rám. Nem volt
rossz helye közöttünk, a Vezér kedvelte használható ötleteiért. Biztosak
voltunk benne, hogy elvégzi az egyetemet, hiszen megvan a jellemében a gyors
alkalmazkodási készség. Nekem egyszer bevallotta, hogy kifejezetten utálja ezt
az egészet, de ha már itt van... Feszülten figyelték, miként reagálok. Húztam
az időt. Fedor homloka csúnyán vérzett, megint elkaparhatta a pattanásait, nem
merte előttem letörölni. Az egyik vékony csík már az orráig ért, a másik az
arcán kígyózott lefelé. Felálltam. Nem akartam megütni, ritkán verekszem. Az
ujjammal finoman elkentem a vért a homlokán. Egzotikus jeleket mintáztam,
megpróbáltam a bőrébe égetni, mint az engedelmességet. Megnyaltam az ujjam, nem
volt íze. Akár egy vörös kavics, íztelen, szagtalan kő.
– Majd megbeszélem a Vezérrel – közöltem szenvtelenül, éreztem, ahogy enyhül a
szorítás a fiúkban. Fedor zavartan rángatta elő zsebéből hófehér zsebkendőjét.
Még akkor is mosolyogni próbált, amikor a zsebkendő csücske belelógott a
szájába.
Felhívtam anyámat. Semmi sem változik, mondtam a telefonba. vigyázzak – mondta
ő –, jönnek a fagyok, megfázhatok, megint rosszat álmodott. Aztán nagyokat
hallgatott, ahogy szokott. Megkocogtatták az üveget. Összerezzentem, néha nem
tudok uralkodni a testemen, ez bosszant. Szürke, alaktalan felhődarabok
vonszolták magukat a fülke felett, karnyújtásnyira nőtt az ég. A kirakaton
elmozdultak a toporgó emberek árnyai. Gyanakodva pislogtak kabátjuk béléséből.
Mindegyik hasonlított az apámra. Nem volt mit mondanom, eleresztettem a
kagylót, védtelenül bukdácsolt a készülék alatt. Csak pár drót tartotta az
egész beszélgetést. Mögöttem egy türelmetlen nyugdíjas, olyan bérelszámoló
fajta, rosszallóan megcsóválta a fejét. Maga elé mormogott. Sajnálom, hogy nem
értem az embereket, többet tudnék magamról. A galeri a klub előtt várt, nem
kérdezősködtek, az arcomat kutatták. Mondtam valamit, nem értették. Az első
csepp a kezem fejére hullott, kifejezéstelenül fénylett a bőrömön. Anyám fáradt
hangja a sarokig kísért. Még mindig sokat gondolok arra a lányra.
– Van Gogh képeiről rám kacsint az az őszinte, nyílt homlokú téboly –
társalgott a Vezér, azzal a szeplős művészettörténésszel, aki sehogyan sem
talált magára a forgatagban. Nem is táncolt. Keresztbe tette telt combjait. A
Vezér közelebb hajolt hozzám, úgy súgta: – Oldódj fel, testvér, nagyképűsködj a
szeretettel – mondta, s megcirógatta a hollófekete combokat. Megmozdult bennem
valami.
– Talán a korai, képlékeny szakaszában... – válaszolt unottan a kis szeplős,
majd felnőttesen cigarettára gyújtott, amit előzőleg hosszan simogatott érzéki
ujjaival. A plafon felé fújta a füstöt, mint a saját leheletét.
Magukra hagytam őket. Reggel találkoztunk, behúzott vállakkal jött le a
lépcsőn. Testén a ritkán szellőztetett padlásszobák levegője, nyakán egy friss
horzsolás. Az előszobai tükörben igazította meg az ingét, beletúrt dús hajába.
Addig én összeszedtem az embereket, a fürdőkádban Alex feküdt felhúzott
térdekkel. Még talált egy félig telt whiskys üveget, óvatos kortyokkal itta az
előszobai tükör előtt. Azok a hetek jutottak az eszembe, amikor minden éjjel
felzavart zavaros kérdéseivel. Félálomban motyogtam, de nem hallgatott végig.
Kezdő voltam, és feleslegesen makacs, nehezen szerzett meg magának. Nem voltam
birtokolható. Akkoriban még tudtam gyűlölni, összeszorított foggal a folyosó
perzselően hideg kövéről is. Azóta nem beszélek annyit. Én vagyok a Kisfőnök, s
ez elég.
Magukra hagytam őket a napraforgókkal. Lent, a tágas nappaliban végérvényesen
bedöglött a buli, egy-két ember maradt mindössze a hörgő hangfalak közelében.
Tudtam, bármerre is mennék, mindenhol alkalmi információkra bukkannék, a ház
minden valamirevaló zugában. Inkább felkutattam egy kólát, s leültem a lépcsőre
valamilyen antik nyavalyával szemben, amelyről nem tudtam eldönteni, milyen
célt szolgál. A leghülyébb szituációk egyike az, ha az ember egyedül van egy
ócska buli holtpontján, nincs kedve berúgni, fanyar képpel szorongat egy üveg
langyos löttyöt, s azon gondolkodik, miért kerek a Hold, vagy miért nedves a
víz. Ekkor toppantak be. Ketten voltak: ő s egy megjegyezhetetlen nevű
ismeretlen. Rögtön a házigazdát kezdték keresni, gyorsan felvilágosítottam
őket, hogy az most több mint reménytelen. Összenéztek, láttam rajtuk, nincsenek
elragadtatva a hely szellemétől. Nem tudtam, mit is mondjak, annyira szerettem
volna, hogy maradjanak. Szerencsére a másiknak sürgős dolga akadt a vécé
környékén, ahol egy fanatikus trónolt már órák óta méla egykedvűséggel. Később
vissza is jött reklamálni, az udvart javasoltam neki, mint ideális terepet a
megkönnyebbülésre. Felháborodással vegyes csodálkozással mért végig. De ekkor
már táncoltunk, félrerugdostam a vodkaszagú meditálókat, akik érintőlegesen
morogtak valamit a toleranciáról s a nemi életükről. Semmi sem hatott meg,
elborította az agyam az a tudat, hogy karjaimban tarthatom azt a lényt, akiért
pazar ziccereket hagytam ki a biliárdteremben. Szétszedtem, újra összeraktam
magamban a kezeit, formás lábait, virgonc csípőjét, arcát, finom ívű
szemöldökét. Zöld szeme átvilágította a bőrömet. Vidám voltam és felszabadult.
Pechemre addig a barátnője lelketlenül kiráncigálta a fanatikusomat, s pár
hatásos tőmondattal átvette a hatalmat a klozettban. Aztán beszélgettünk
értelmetlen dolgokról. Izzadt a tenyerem, és nem is figyeltem a szavak
jelentésére, csak arra, ahogyan formálja, ahogyan ejti őket. A varázst a
vizeletszínű tünemény törte meg, aki lógó fülekkel táborozott le mellénk. Szép,
megfontolt véleményem volt az anyagcseréjéről. Menniük kellett.
– Neked is tartoznod kell valakihez – kiáltottam utána kétségbeesetten.
– Én olyan vagyok, mint az Eufrátesz – nevetett vissza titokzatosan. Annyi
erotika feszítette ezt a csonka mondatot, hogy nem lehetett elviselni
normálisan az itthagyott ürességet. Egy kis méretű vázába töltöttem az üvegek s
a poharak alján talált italokat. Körbefogtak az idegen ház idegen neszei. A
józanság szélén még értettem, hogy miért nem a Duna vagy a Mississippi, de
aztán minden bonyolult lett, egybefolyt, akár egy hatalmas tenger, parttalanul
és ijesztően. Szerelmes voltam.
Furcsa napok jöttek. Délig tartó lustálkodásaim helyett már hétkor talpon
voltam, s futottam az egyetemre. Két nap múlva kívülről fújtam az órarendjét.
Esténként kötelességszerűen eljártam a fiúkkal biliárdozni, és az éjjeli
portyázásokon sem viselkedtem visszafogottan. Meg lehettek velem elégedve.
Közben egyik randevú a másikat érte, színházba jártunk és teadélutánokra az egyik
elvont ismerőséhez. El is felejtettem szinte, hogy annak idején mennyire
szerettem a teát. Szorongva lógattam bele a filtert a gőzölgő vízbe; régi,
eltemetett dolgok villantak fel előttem, másodpercekig, elsöprő erővel. Sokáig
hintáztattam az első korty aromáját a nyelvemen. Megtudtam, hogy van ugyan egy
jelöltje a magánéletében (egy ultraértelmiségi, labilis idegekkel), de túl laza
a kapcsolat ahhoz, hogy ne próbálkozzam újra és újra. Vigyáztam a pénzemre, ott
spóroltam, ahol lehetett, s kizárólagosan olyan partikba mentem bele, melyeknél
egészen biztos voltam a győzelemben. A Vezér távolról, és egyre gyanúsabban
figyelte, hogyan állok bele egy ütésbe, mennyire keresem az ideális szögeket.
Csak miután tisztességesen berúgtunk, oszlott el valamennyire a gyanakvása. Így
is sikerült félretennem a nyeremény harmadát, nem panaszkodtam. Elhitettem
vele, hogy reggelente csupán azért járok olyan szorgalmasan az előadásokra,
mert kénytelen voltam anyámnak megígérni, hogy legalább ezt az évet befejezem.
Hazudtam, egyre többet s egyre roszszabbul. A szekrény aljáról előkapartam
ősrégi öltönyömet. Megint olvasni kezdtem, és feljavítottam szánalmas angol
szókészletemet is. Persze mindezt titokban, valamiért vagy inkább valakiért,
aki kedves szigorúsággal, talán akaratlanul, kényszerített arra, hogy ismét
kiadjam magamból mindazt, amit hosszú hónapokon keresztül sikeresen
elfojtottam: az érzéseimet. Valamelyik este, a filharmónia csendet parancsoló
falai közt, a Diótörő alatt végre megfoghattam a kezét, úgy, ahogy eddig még
nem engedte meg. Puhán simult az enyémbe, feltétel nélkül, őszintén. Kigombolt
dzsekivel rohantam hazáig.
Felhívtam anyámat. A huzat befújt a törött üvegablakok közt.
Lekiismeretfurdalásom volt, nem tudnám megmagyarázni, miért, átjárta a
gondolataimat. Türelmetlenül doboltam a tárcsán, újabb hideg érméket gyúrtam a
készülékbe, mintha ezzel sürgethetném anyámat: vedd fel, vedd már fel! Jól
vagyok – mondtam aztán – tényleg. Egyszer minden rendbe jön – válaszolt
erőtlenül. – Bátor végre teljesen szobatiszta lett. Innen már csak zörgött és
kattogott a vonal, anyám hangja nagyon távolról jött, szinte érthetetlenül. Nem
fontos, akasztottam a helyére a kagylót, a fémdarabok csörömpöltek, lomha
mozdulattal nyúltam értük. Hidegek voltak, mint azelőtt. A november meghozta az
első havat. Szélütötten kóboroltam a fehér utcákon, úgy éreztem, mindenhol
várnak, csak kopognom kell, és kitárulnak az ajtók. Bátorítóan csillogtak a
házak ablakai, a megszokott lépcsőfeljárók. Belemarkoltam a levegőbe, száraz
volt és hihetetlenül tiszta.
Minden óvintézkedésem ellenére sikerült behúzniuk a csőbe. Fedor bizalmasan
belém karolt az utcán; a forgalom visszahúzódott a komor tűzfalak mögé, élesen
koppantak az esőcseppek a bádogtetőkön, az elhasznált flaszteren. Minél
hamarabb fedett helyen szerettem volna lenni, a havas eső becsúszott a
galléromba, végigkarcolta a hátamat. Összeszorított foggal feszültem neki az
időnek, ismerős volt ez az állapot. Ugyanezt éreztem a folyosó hideg kövén is:
félelmet és fura elszántságot. Az esélytelenek matematikai esélyét. Ezek
tényleg balekok, Kisfőnök – súgta a fülembe –, MINDKETTŐT láttam játszani a
múlthéten. Meg kell őket kopasztani – fülig szaladt a szája, ettől
kiismerhetetlenné váltak a vonásai, mintha a bosszú elégedett farkasvigyorát
láttam volna a szemében. De ez sokkal később tudatosodott bennem. Mogorván
bólintottam, rühelltem a telet. Már csak egy vézna sarok volt a biliárdteremig,
akaratlanul is meggyorsítottam cuppogó lépteimet. Jól jönne a pénz, ez futott
át legelőször az agyamon. Melindával színházba készültünk. Csütörtökön, s utána
– az estét megkoronázandó – el akartam vinni vacsorázni valahová, ahol
nincsenek sokan, kevés a zaj. Kegyetlenül vártam azt a napot, második este
forgolódtam miatta az ágyamban, csókjainak sejtelmessége, kifürkészhetetlen
erotikája égette a számat. Reggelente mégis arra ébredtem, hogy fázom, rángások
futnak át a végtagjaimon, átnedvesedett pizsamám páncélként tapadt a testemre.
A lepedő elkínzott kupacban hevert a padlón. Hosszú, gyötrelmes éjszakáim
voltak. Ezerszer láttam meztelenül, ezerszer próbáltam megérinteni számomra még
ismeretlen testét. Ha nem lett volna annyira égető probléma a pénz, már akkor
gyanakodtam volna, amikor halálos pontossággal verték be az első golyókat.
Vakszerencse, ütöttem el magamban azt a rossz érzést, amely egyre inkább
szorította a gyomromat. Még akkor se kattant be a dolog, amikor a Vezér
megduplázta az amúgy sem bagatell összeget. Egyenlíteni akartam, bíztam a sors
esetleges áldásaiban. Hiba volt, helyrehozhatatlan tévedés. Iszonyatosan
kikaptunk, majdnem minden ütésünk az asztalon maradt. Zúgott a fejem az
elfojtott dühtől, ketté szerettem volna törni a dákót valamelyik barom fején. A
Vezér fogta le a karomat, egymásba akaszkodott a tekintetünk. Ekkor, mindössze
ekkor értettem meg teljes egészében az aljas tervet. Mérhetetlen gúny fénylett
az íriszén, újra feltört bennem a kiszolgáltatottság maró érzete, az egykori
alárendeltség. Minden pénzem elúszott. Visszaestem a Kisfőnök elnyűhetetlen,
lerázhatatlan szerepébe. Vigyorogtam.
A vonaton, a személy ráérős kerékcsattogásai között, a beoldalazó kalauz
szerény társaságában ködlött fel előttem ez a hangulat. Október este volt,
tizenegy körül. Egyedül hevertem a polgármesteri hivatal előterében álló lócák
valamelyikén, élveztem a kötelező kivilágítás fényjátékát a márványkockákon.
Egy kisebb fajta park, talán zöldövezet, növelte a város álmos esztétikáját,
főtéri kinézetét. Akkor éppen nem történt semmi, kiszakadtam pár órára a galeri
bűvköréből. Jellegtelen történetek, leginkább csonka maradékok cikáztak át
túlhajszolt agyamon, szerettem volna valamiféle tanulságszerűt kiszorítani
ezekből. Úgy éreztem, én is éppoly jellegtelen vagyok, akár az emlékeim.
Kényelmesen elhelyezkedtem. Aztán bedöcögött a locsolókocsi, otromba
kecsességgel mozgott a parkoló autók közönyében. A márványkockák szélén
kinyitotta a csapjait, vékony sugarakban tört elő a víz a kocsi orrából.
Bosszúsan számítgattam, hogy kábé öt perc múlva már mellettem lesz, s kénytelen
vagyok áttelepedni egy jóval távolabbi padra, ahol fények sincsenek, csak ez a
régimódi, mindenhová bekúszó sötétség. Nem így történt. Mielőtt ráfordult volna
erre a sávra, hirtelen lekonyult a fürge vízkígyó, szánalmas csöpögésbe
torkollott az egész. Még gurult néhány lépést, majd dühösen megtorpant, karnyújtásnyira
a padomtól; tüsszögött kettőt, mintha valódi influenza gyötörné. A sofőr
először a rózsákat vizsgálta meg, nem dugultak-e el valamilyen kosztól, aztán
alaposan ráhúzott a tartály oldalára. Döngött is meg nem is. Nem nagyon
értette. Tanácstalanul vakargatta a fejét, azt a részt, ahol valamikor a haja
lehetett. A tér groteszk pimaszsággal nyújtózott alatta, onnan előírásszerűen
csillogva, készen a holnapi protokolláris mutatványra; innen szemrehányóan,
matt elégedetlenséggel. Végül rajtam állapodott meg a kialvatlan tekintete.
Néztük egymást: én, a csavargónak látszó egyetemista féle lény, s ő, a
középkorú, munkáját végző állampolgár, aki már érzi, talán tudja, hogy a minket
irányító bölcs elrendeződések tőlünk szánalmasan függetlenek. Minden csak
félmegoldás, minden kiút. Nevetni kezdtünk, elfulladó hanggal a kimerülésig
nevettük magunkat. Ez a kép ugrott be a vonatszagú emberek között, akik
pontosan ismerik az egyformának tűnő állomások sorrendjét. A kalauz végül
elengedett, de előbb tekintélyesen meglobogtatta a büntetés
formanyomtatványait, ólmosan az ablaknak dőlve percekig a beáradó fényözönben.
Hazafelé vitt ez a rendetlen, balkáni szerelvény. Haza.
Kihalt volt a lakás, a kulcszörgés lepattant az előszoba rideg falairól.
Papírvékony porréteg ült a fogasnak azon a kampóján, ahová a dzsekimet akasztom
rendszerint, ha itthon vagyok. Ledobtam a válltáskámat a cipők mellé a földre;
kicsit megkönnyebbültem, mert még nem találtam egy igazi, kézzel fogható
kifogást, amivel megnyugtathatnám anyámat. A pénzről, illetve annak hiányáról
egyáltalán nem beszélhettem. Talán majd este eszembe jut valami. Nem tudtam mit
kezdeni ezzel a csenddel, a kinőtt bútorokkal. Mintha nem is én laknék itt,
semmi közöm nem volna az itteni dolgokhoz, történésekhez. Kikerestem egy
kazettát, s gyorsan begyömöszöltem a kopott kaszóba, amelyet anyám csak
rádiónak használ üres óráiban. Nehezen indult el, durva fémzene dübörgött a
hangszóróban, kamaszéveim hírmondója. Erőteljes mozdulattal hajítottam a
sarokba, nagyot koccant a könyvespolc kiálló részén. Körbejártam a másik szobát
is. Rögtön megcsapott a kutyaszag, amely már birtokba vette a megszokott
környezet minden bejárható zugát. Bátor nem volt a helyén, anyámmal lehet
valahol. Sivár blokklakás ez, ömlött el bennem a felismerés. Ekkor csengett a
telefon, bársonyos női hang felelt.
–Tudtam, egyszerűen megéreztem, hogy itthon vagy – hadarta boldogan –, fel kell
mennem hozzád...
– Jó – válaszoltam higgadtan, s már tettem is le.
Hét egész perc kell, hogy ideérjen. Számítgatás nélkül rögződött bennem ez a
tény, szinte automatikusan, mint ahogy azt is sejti az ember, mennyi idő alatt
fő fel a tej, készül el a rántotta. Rutin. Megigazítottam a szobát,
megpróbáltam némi kedvet, pezsgő élénkséget mázolni az ellustult tárgyakra, de
csak az ágy szakszerű megvetéséig jutottam. Nem kell ennél több – intettem le
magamban a hiábavaló igyekezetet. Másodpercre pontosan fejeztem be. Tűrhető
lett.
– Igen, így kell fogadni a gyermekkori szeretőt – nyugtázza az ajtóban,
félrehajtott fejjel, unalomig kedvesen. Megcsókolom, ezzel is telik az idő.
Fenekén jólesően feszes a szoknya, ujjaimban érzem a bugyi körvonalait.
Gépiesen szeretkezünk, a kiéhezettek kezdeti szenvedélyével: Nem tudom
feloldani magamban ezt a kínos kettősséget. A gyönyör utáni percek a
leghosszabbak, nyugtalanítóan piheg közöttünk ez a holt idő. Egyikünk sem akar
elsőnek mozdulni, ilyenkor talán be nem vallott szerelemnek hisszük ezt a torz
tétlenséget. A csendben hallani a szomszéd káromkodásait. Valódiak és
kicsinyesek, nem akarok nevetni. Ma ő mozdul elsőnek, fölém tornássza magát,
vállaimat simogatja. Teltek, arányosak a mellei. – Megváltoztál... színtelen
vagy, mintha fekete-fehér festékbe mártottak volna mindent, ami körülötted él,
ez olyan... – nem fejezi be, összehúzott szemmel mérlegeli minimális
reakcióimat – buknak rád a nők, mi?!
Olyan feleslegesnek, túljátszottnak tűnt az egész, akár a színházban, ahol
maroknyi néző lesi kíváncsian az unalmas végkifejletet. Ugyanúgy öltözött fel,
előbb a melltartó, aztán a bugyi. Másfél perc.
– Nem kérsz egy teát? – kérdezem, rekedt a hangom, furcsán vibrál. Tudja, hogy
kitűnő teát tudok főzni, ez az egy, amihez igazán értek. Talán azt is tudja,
hogy tényleg meg akarom kínálni valamivel, nem mehet el csak így.
– Most nem, legközelebb – hárítja el, s közben ügyetlenül mosolyog. Egy üveg
Martinit tesz az ágyam mellé, az íróasztal sarkára. A lepedő még nyirkos,
szelíden meleg.
– Miért... – zavaromban elharapom a kérdést. – Mit akartál mondani?
– Férjhez megyek... – mondja, s már nyitja is az ajtót.
– Jó – nyögöm ki nagy nehezen, s feszülten bámulom az orrát, mert tudom,
mennyire idegesíti. A szemei ijedtek, várakozók. Egy perc alatt éri el a
folyosóajtót, addig hallom tűsarkú cipőjének kopogását. A tea nem túl erős,
öntök bele egy kis tejet. Az ágyon kuporogva szürcsölöm. A Martini szárazon néz
ki az ablakon, a sáros, felismerhetetlen világra.
Óvatosan, majdnem félénken siklik át rajtam a szeme. Egyre inkább hasonlítok
arra az emberre, akire emlékeznem kellene még hároméves koromból. De egymásra
fényképeződnek az arcok, elenyésznek a valamikori jelek, féltett vonások. Az
első karácsony megfoghatatlan egysége nem élethű az albumban, a selyempapír
alatt. Az alakok töpörödöttek, mesterkélt a hangulat. Csak ez látszik. A
kredencbe teszi el, a teáscsészék mögé. Bátor barátságosan hagyja vakargatni
magát, ismerkedik a kezemmel.
– Meghalt Karcsi bácsi – fordul felém a tűzhelytől; a szarkalábak nem mélyedtek
tovább. Bőre feszes, helyenként érzéketlen, mintha bénult lenne. Úgy hiszem,
fiatal még. – Tüdőgyulladás, nem szenvedett sokat...
Ez olyan megnyugtató, elhárítja sajnálkozó gondolatainkat. Karcsi bácsihoz
vittem annak idején a rosszindulatú bejegyzéseket vagy a gyengébb jegyeimet
aláíratni. Szálkás, kapkodó írása volt. Ha jól tudom, ő beszélte rá anyámat,
hogy küldjön egyetemre. Unalmában – jó pár éve özvegyen maradt – a halait
etette egész nap, s nem foglalkozott eleget senkivel, még anyámmal sem. Pedig
mindenki ezt suttogta.
– Elviszem sétálni Bátort, ráfér egy kis mozgás – mondja, s csendesen matat a
nyakörvvel. Kanalazom az élénksárga levest, a napraforgók jutnak az eszembe, s
az a szeplős csaj, akit megdugott a Vezér azon a fontos éjszakán. Nem
menekülhetek állandóan a gondolataimtól. Vissza kell mennem – kiáltom utána.
Bátor csaholása az elkényeztetett dögökéhez hasonlít. A menetrendet nyálazom a
konyhában mosogatás helyett, semmi sem megy átszállás nélkül. Nem is dühös,
inkább keserű vagyok. Az ufók újra itt jártak – harsogja a televízió, steril
fényei bevilágítják a szobát, miközben mustáros pohárba töltöm a vöröses
Martinit. Már nevetni is tudok.
A Vezérbe ütközöm a folyosón, az ajtók még mindig betegesen vasszínűek. –
Vártunk már... egyébiránt, hogy van az édesanyád? Még mindig oly nagy
szeretettel őrzi a fiát? – kérdezi, s választ sem várva folytatja száraz
hangján. – Úgy gondoltam, rendezünk egy kisebb fajta összejövetelt a hét végén,
kezdenek elkényelmesedni az alattvalóink, nem gondolod?! Melindának is szóltam.
Megérdemled... – vállamra helyezi a kezét, így kísér a kettesig. Ez volt az az
ember, aki hidegvérrel darabokra szakította a leveleimet, mindaddig, amíg el
nem meséltem magamról mindent. A legapróbb részletekig. Akkoriban kezdtem el
Vezérnek szólítani.
– Vigyázz magadra, barátom. Szükségünk van rád... – mondja, s behúzza maga
mögött az ajtót. A szoba falain új poszterek virítanak.
Az „összejövetelen” viharos gyorsasággal fogyott el a pia: sör, bor és az extra
egyebek. Fél tizenegy körül már forrongott a levegő, indiántáncot jártak a
felhevült vendégek. Egy félmeztelen lányt is láttam a forgatagban. Végül
előkerült pár szál mariska, ígéretesnek tűnt az éjszaka. Én is ittam, válogatás
nélkül. Többször kiszédültem már a vécéig, erős hányinger gyötört. Valahányszor
lehunytam a szemem, a hangok és a színek egyetlen őrült körforgássá álltak össze.
Hiába ráztam a fejem, nem segített. Fedorral a zuhanyozóknál találkoztam, a
fűtőtest előtt ült. Amikor meglátott, nehézkesen feltápászkodott,
dülöngéléséből ítélve jobban ki volt ütve, mint én. Nem maradt időm a
csodálkozásra, mert elkezdett üvölteni:
– Átbasztak, mi?! Milyen volt, főnököm? Ízlett? Kérsz még?! Nem is vagy te
kisfőnök, csak egy nyomorult, egy nyamvadék kettes. Mindenhol kettes, egész
kurva életedben mindenkinél második voltál, nem érted? Anyád is csak azt a
nyüves korcsot dédelgeti, hiába is telefonálgatsz...
– Hagyd abba, Fedor! – szóltam rá.
– A csajodat végigdugta a város, amíg talált magának egy ilyen hülye balekot,
aki körülrajongja, kinyalja a formás fenekét.
– Hagyd abba... kérlek – már szinte könyörögtem.
– És nem is fog változni a helyzeted, mert csak egy alamuszi...
Nem fejezhette be. Teljes erőmből a lába közé rúgtam, majd amikor térdre
roggyant, jobbal felütöttem az állát. Elterült, mint egy zsák. Szerettem volna
belerúgni, de nem ment. A falig toltam, hogy ne botlodjanak bele a többiek. A
szobám felé botorkáltam, eléggé esetlenül.
Akkor Melinda már majdnem meztelen volt, mellei kívánatosan virgonckodtak a
testén, akár két éretlen körte. Még szédelegtek a fejemben a hülye hasonlataim.
A Vezér ügyesen illesztette ajkai közé a furfangos cigarettát, nem ellenkezett.
Innen olyan volt, mintha most aludt volna el. Nem tehettem semmit, az édeskés
füst kitárta vészjósló karjait a pislogó gyertya fölött.
– Végre! Hol a fenébe voltál?! – kiáltott felém. – Gyere ide! Gyorsabban,
mozogj már! – gépiesen mozogtam, semmi sem érdekelt, csak hagyjanak végre
békén. Aludjam át az éjszakát, a holnapot, a következő évet. A Vezér hangja
riasztott fel ismét. – Azt akarom, hogy te vedd le a bugyiját! Hallasz?! Azt
akarom, hogy végleg hozzám tartozz! – ordította a fülembe. Megráztam a fejem,
iszonyúan zúgott. – Kettes – megemelte a hangerőt –, azt akarom, hogy vedd le a
bugyiját!!!
Még láttam a lány zavaros szemeit, ahogy idétlen szögben a szekrényt bámulja
kifejezéstelenül. Szép volt, még ebben a megalázó helyzetben is. Valahol
előttem, talán a kezeim között, megvillant valamilyen abszurd fehérség.
Ruhanemű reccsenése körözött a fülemben, furcsa hangok állati keveréke. Aztán
az áldott sötétség, ahogy áttöri a falakat és elborít, elborít egészen.
Hetek múlva jöttek érte a rendőrök. Állítólag valaki látta az ablakból, ahogy
kiemeli az autóból a rádiómagnót. Más esetek is felmerültek, gyűltek a
bizonyítékok. Az ügyvéd szerint nem kap sokat, hiszen büntetlen előéletű
ésatöbbi. Mielőtt elment, nagyvonalúan a vállamra akasztotta a dzsekijét. A „my
sister is the fear” felirat semmit sem kopott az évek során. Mindenki Vezérnek
szólít. Számolom a napokat.