FÓRUM
Micsoda év...!
(egy–axióma)
Idén 1994-et írunk.
(kettő – évfordulók)
Idén öt éve, hogy 1989. január 23-án, harminchét éves korában meghalt Boér Géza.
Idén tizenöt éve, hogy 1979. április 23-án, huszonnégy éves korában meghalt Vass László Levente.
Idén, május 4-én lenne negyvenéves az 1982-ben, huszonnyolc éves korában meghalt Darkó István.
Idén, szeptember 28-án lenne negyvenötéves az 1987-ben, harminchét éves korában meghalt Sütő István.
(három – tény)
Boér Géza, Sütő István és Vass László Levente erdélyi magyar költő, Darkó István erdélyi magyar prózaíró – és színész – volt.
(négy – bibliográfia)
Boér Gézának két verseskötete jelent meg: a Hiányok térképe 1980-ban, a Létlelet 1989-ben, már a költő halála után.
Darkó Istvánnak egyetlen prózakötete jelent meg 1981-ben, címe A következő pillanatban.
Sütő István három verseskötetéből az első, az Arcfogyatkozás 1981-ben, a második, a Nagy családi album 1983-ban, a harmadik, az én, Dániel 1987-ben, már posztumuszként látott napvilágot.
Vass László Levente egyetlen, hátrahagyott verseit tartalmazó kötete, az Egyedül az éjszakában 1991-ben, tizenkét évvel a szerző halála után jelent meg.
(öt – Irodalomtudomány)
A Kortárs magyar írók 1989-ben kiadott kislexikonában Boér Gézáról nyolc és fél sor áll (halálának tényét a kötet megjelenésekor még érthető módon nem közölheti).
Darkó Istvánról kilenc sor szól, ám ebben a kilenc rövid sorban a következő hibák szerepelnek: Darkó a szöveggel ellentétben nem költő, hanem prózaíró volt, ennek megfelelően kötetében nem versek, hanem prózai írásai jelentek meg; halálának – melynek körülményeit a kötet nem említi – dátuma pedig nem a lexikonban szereplő 1983. szeptember 5., hanem 1982. szeptember 7., így tehát Darkó sajnos nem is lehetett 1983-ig a nagyváradi színház tagja. (A többi, ahogy mondani szokták, stimmel...)
Sütő István háromkötetnyi életműve már tizenkilenc sort érdemelt; ebben a szövegben „mindössze” a költő születésének napját tévesztették el – 1949. szeptember 29-e áll a helyes 28-a helyett –, halálát a lexikon „tragikus körülmények között” bekövetkezettnek fogalmazza.
Vass László Levente a kiadványban nem szerepel, eszerint a szerkesztők őt nem tekintették érdemesnek felvenni a kortárs magyar szerzők sorába... (Vagy talán soha nem is hallottak róla.)
(hat – emlékezések)
„... érdekes, hogy a korán meghaló költőkben mindig van valami féktelenség. Féktelen természetű ember volt a székely dialektusban beszélő Vass Levente, sápadt, Mátyás király-szerű arccal, amelyen lázrózsaszerű, egészségtelen foltok mutatkoztak; farmerruhában járt; most, ahogy felidézem, mintha egy sörösüveg is lenne a kezében... Jól lehetett vele beszélgetni, de mindig szorongást keltett bennem, hogy áradt a szavaiból valami olyan békétlenség, amely vagy a forradalom vagy az öngyilkosság felé mutatott.” (Cselényi Béla)
„Elég keveset beszélünk erről a hirtelen lezárult életműről, Sütő Istvánnak az életművéről, ami szerintem nagyon jelentős az összképben, talán egyike a legjelentősebbeknek.” (Ágoston Vilmos) „Sütő István egy úgynevezett «keményfiú» volt, akinél egy kisvárosi provincia szűk életterei jelentették a véget; életlehetőségek alatt arra is célzok, hogy azok a szellemi megnyilatkozási formák, amelyek egy ilyen provinciában – nevezetesen Sepsiszentgyörgyön – vannak, számára mélységesen elégtelenek voltak: rossz minőségű színházi előadások, a könyvek, olvasmányok hiánya; egy eleven baráti társaság hiánya, amely a maga értékeivel jelenthetett volna neki egy életközeget, amelyben nyilván ő is sikeres ember lehetett volna... Nála elmagányosodásról lehet beszélni, amely különösen olyan embereket fenyeget, akik eleve nehezebben tudják megteremteni a maguk közegét; nem kedvesek, nem kellőképpen erőszakosak, amikor kell; és valahogy a konfliktusvesztésnek a pillanataira is kevésbé érzékenyek.” (Egyed Péter)
„Mások esetében – például Boér Géza esetében – egyszerűen a szívük mondta fel a szolgálatot... az állami monstrummal való egyenlőtlen és reménytelen küzdelemben...” (Szőcs Géza)
„… ők mindketten a teljesen jellemző vidéki értelmiségi sors: mellőzöttségérzés – egyiküknek sem volt alkalma, illetve lehetősége bejutni egy szerkesztőségbe; illetve Sütő néhány hónapig dolgozott a sepsiszentgyörgyi helyi lapnál, aztán kitették –, alkohol, önsorsrontás és végül a halál.” (Markó Béla)
„Boér Géza azért is sajnálatos veszteség, mert nála egy különös félreirányítottságról van szó. Boér Géza ugyanis sokféle verset írt, ez most, a halála után derült csak ki, amikor is a hagyaték rendezése során egyik hüledezésből a másikba estünk, ugyanis ezerhatszáz verset találtunk, amelyekből ama két kötetében csak bizonyos furcsa, geometrikus formákra fűzött szavak jelentek meg, olyanok, amelyek a költészetében teljesen lényegtelenek; az egészhez képest szinte felesleges vonulatot jelentenek. Boér Géza rettenetes sikertelensége tehát valószínűleg abból is fakad, hogy valahol, valamikor félreirányították: olyan versmodellt, olyan kifejezési formát kívántak tőle, amelyre ő képtelen volt. Mint egy torjai – tehát háromszéki – székely franciatanárnak, neki egészen más, «testesebb» költészeti formák iránt volt érzéke, mégis egy avantgárd értékrendszert kívántak meg tőle. Lehet, hogy ő ebbe halt bele...” (Egyed Péter)
 
(hét – nemzedék)
Boér Géza, Darkó István, Sütő István és Vass László Levente valamennyien ahhoz az irodalmi társasághoz tartoztak, amelyet a már jól bevált skatulyázó irodalomtörténetírás a Forrás harmadik nemzedékeként szokott aposztrofálni (s ez még akkor is így van, ha Vass Leventének egyáltalán nem jelent meg kötete a Forrás-sorozatban). Ahhoz a generációhoz tehát, mely nagyjából a hetvenes évek közepén tűnt fel az erdélyi magyar irodalomban: a Szőcs Géza, Egyed Péter, Adonyi Nagy Mária, Körössi P. József, Cselényi Béla, Bréda Ferenc generációjához; s velük együtt és rajtuk keresztül egyúttal ahhoz a szellemi körhöz és irányzathoz, melyet mellettük még olyan nevek fémjeleznek, mint például a kritikus Ágoston Vilmosé, a filozófus Tamás Gáspár Miklósé, a költő Balla Zsófiáé, a prózaíró Bogdán Lászlóé, a zeneszerző Orbán Györgyé, a néprajzkutató Salamon Anikóé, a színházrendező Tompa Gáboré, a tévés Marius Tabacué... és még sorolhatnánk a neveket Ara-Kovács Attilától Horváth Andoron át Markó Béláig és vissza.
Hogy milyen volt (akkor) ez a társaság, az (ma már különösen) jól körülírható pimaszul fiatal és pimaszul tehetséges, rendkívül nyitott a világra, és ebből kifolyólag rendkívül művelt, a bretteri „itt és mást”-ból a hangsúlyt a „mást”-ra tevő, a közösséget minden áron – akár még kompromisszumok, kicsinyes és megalázó alkuk, vagy nyílt és túllihegett behódolások árán is – úgymond „megmenteni-megőrizni” akarókkal szemben mindenekelőtt az egyén totális szabadságáért, az egyes ember politikai-társadalmi, lelki és szellemi felszabadításáért síkraszállók, a fennálló társadalmi rendet nemcsak hogy élesen elutasítók, hanem arról lehetőség szerint tudomást sem vevők (s ezért sokak szemében haszontalan és felesleges „elefántcsont-toronyba-zárkózók”), ám ugyanakkor szinte az egyetlenek, akik a maguk szerény, ám annál hatásosabb eszközeivel – a cenzúra szűrőin így-úgy átcsúszó verseiktől egészen az Ellenpontokig – ez ellen a bizonyos társadalmi rend ellen aktívan felléptek (amiért viszont sokak szemében veszélyes és káros provokátoroknak tűntek).
És persze olyanok, akik munkásságukban is megvalósították mindezeket az eszméket: verseikben és prózáikban, esszéikben és tanulmányaikban, előadásaikban és kritikáikban, cikkeikben, köteteikben, antológiáikban, s – jórészt maguk teremtette, illetve a maguk képére-arculatára formált – fórumaikban, az irodalmi körökben, vagy az Echinox és a Fellegvár hasábjain. Olyanok, akik még ha nem is mindig mindenki számára világosan érthetően, mégis nagyon keményen és pontosan fogalmaztak, hiszen nagyon is fontos volt számukra a nyelv; az a nyelv, melyen nemcsak alkotni, de élni, sőt, éltetni is akartak, s amelyet éppen ezért igyekeztek nemcsak maximálisan megismerni, de ugyanúgy birtokolni is. Olyanok voltak, akik, ha kellett, akár félszavakból is megértették egymást, hiszen azonos információk találkoztak bennük azonos ismeretekkel; ám félszavaikat – sőt még az egészeket is – mások az ő információik és ismereteik híján érthetetlen zagyvaságoknak minősítették. Olyanok voltak, akiket minden arra predesztinált volna, hogy – miután már bebizonyították tehetségüket és rátermettségüket – vezető szerepeket vigyenek egy egészségesen fejlődő irodalmi életben, ám ehelyett gyakorlatilag valamennyiük előtt bezárultak a kapuk, valamennyiük számára beszűkültek a lehetőségek, valemennyiük körül megfagyott a levegő, egyre jobban fogyott az oxigén.
Ezt a(z élhetetlen életet) helyzetet ki jobban, ki kevésbé bírta: volt, aki fellázadt és fejjel rohant a falnak, volt, aki csigaházba húzódott, és megpróbálta nem megörülve túlélni, és volt, aki feladta, és átvetette magát egy gang korlátján. Volt, aki összecsomagolta mindenét, és kiment az állomásra, és volt, aki eladta mindenét, és beült a kocsmába. És végül voltak, akiket barátaik kísértek ki... a temetőbe.
 
(nyolc – halálok)
Vass László Levente úgy halt meg 1979. április 23-án, hogy életének az ezt megelőző két és fél éve már annak a halálos betegségnek a szorításában telt el, melyet a szóbeszédek szerint a katonáskodása során elszenvedett iszonyatos testi-lelki gyötrelmek váltottak ki, vagy legalábbis erősítettek fel benne. Ám a huszonéves, az életet gátlástalanul habzsoló fiatalember a halálos kórról látszólag nem is vett tudomást: ugyanúgy száguldozott különféle autókkal különféle utakon, ugyanúgy viselte kopott farmerjét, ugyanúgy szélesen gesztikulálva mesélte hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteit, mint korábban. S néha ugyanúgy rázta meg hosszú szőke haját... amíg volt; s aztán újra, amikor megint kinőtt. Mert Vass Levente – nyilván nem véletlenül keringett körülötte annyi fantasztikusabbnál fantasztikusabb legenda – ezt is meg tudta csinálni látszólag egészségesen visszatérni a távolból, ahová pedig minden ismerőse szerint már meghalni ment. De nem, ő nem halt meg, hiába volt már csak negyvenöt kiló, amikor hordágyon Budapestre vitték, hiába jósoltak neki az orvosai már csak heteket; nem, ő még majd két évig ott is sikert sikerre halmozott, verseit közölték az irodalmi lapok, s olyan költőóriások fogadták legszűkebb baráti körükbe, mint Nagy László és Kormos István. Vass Levente terveket szőtt a jövőről, valami szuper autót kapott egy nyugati nőismerősétől (ha ugyan igaz, és ez is nem csak egyike a legendáknak...), s aztán ezzel a szuper autóval hazatért; meghalni.
Hivatalos nekrológ nem jelent meg róla, hiszen nem volt írószövetségi tag...
Darkó István, a nagyváradi Állami Színház fiatal, ám annál tehetségesebb tagja 1982. szeptember 7-én két barátjával sörözni megy egy nagyváradi szálloda teraszára. Darkó egyszer csak feláll, s elmegy a szálló medencéjébe fürödni. Nem sokkal később itt találnak rá; derékig érő vízben, megfulladva.
Négy nappal később a nagyváradi temetőben Szőcs Géza mondja a Darkót búcsúztató beszédet; az a Szőcs Géza, akinek Darkó az egyik legközelibb barátja volt, és az a Szőcs Géza, akit ekkor már egy ízben kihallgattak a szekuritátén a többé-kevésbé éppen ekkorra nemzetközileg is ismertté, s épp ezért a román hivatalos szervek számára kínosan botrányossá vált Ellenpontok miatt, mely – bár ezt a hatósági szervek akkor még talán nem tudják biztosan – véletlenül éppen Nagyváradon készül, s véletlenül éppen annak az Ara-Kovács Attilának a legaktívabb közreműködésével, aki véletlenül éppen egyike a Darkó halálakor a nagyváradi szálló teraszán söröző két barátnak... Mindez persze valóban lehet a véletlenek puszta egybeesése is, ám az nyilván nem véletlen, hogy ennyi véletlen láttán a legkülönbözőbb feltételezések kaptak lábra, s keringenek ma is Darkó István halálának körülményeivel kapcsolatban.
Sütő Istvánt – a hivatalos jelentések szerint – 1987. január 26-án találták halva Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között a vonaton. „Halálának pontos körülményei egyelőre tisztázatlanok – állítja a költőről írott egyik tanulmányában Ágoston Vilmos –, mindenesetre feltételezhető, hogy közrejátszott a hideg, az előzetesen elfogyasztott alkohol, valamint azok a hányatott életkörülmények, amelyek különben erős fizikumú szervezetét az éhhalál határára sodorták.” Tény viszont, hogy ez a tisztázatlan körülmények között esett halál egy meglehetősen tisztázatlan körülmények között leélt élet végére tett pontot; ahogy a költő harmadik, posztumusz kötetének előszavában Mózes Attila fogalmaz. Sütő „... abból a fajtából való volt, aki harmincnyolc éven keresztül haldoklik”. S a róla már „haldokló” életében kerengő történetek, valamint ez a bizonyos „tisztázatlan körülmények” között történt elmúlás elég alapot szolgáltatlak arra, hogy Sütő István tragikus haláláról is számos különféle rémtörténetváltozat szülessen, s keringjen mind a mai napig. S ezek a rémtörténetek egészen odáig gyűrűztek – egyúttal az erdélyi magyarság sorsára, illetve annak az anyaországbeli felfokozott érzelmű, akkori figyelemmel kisérésére is jellemzően –, hogy egy 1989-es párizsi kisebbségjogi konferencián a magyarországi delegáció tagjai (egyébként két Romániából áttelepült magyar politikus illetve közember) Sütő István halálát határozott és konkrét példaként hozták fel a romániai magyarságot ért jogsérelmekre...
Boér Gézának, a kézdivásárhelyi iskola magyar-francia szakos tanárának 1989. január 23-án – szinte napra pont két évvel a Sütő István halála után – bekövetkezett halálát szívinfarktus okozta... melynek közvetlen kiváltó oka minden valószínűség szerint a költő egész addigi élete volt.
Mint ahogy alighanem valamennyiük halálának az esetében ez lehetett a fő ok... „Ahogyan élek, az a hazám” – írja egy versében Balla Zsófia; márpedig az ő négyük – és még ki tudja, hány névtelen társuk – hazája akkor és ott a szinte csakis ide vezethető élet volt.
(kilenc – számtanpélda)
Ha minden halál értelmetlen, és minden fiatalon történő halál még sokkal értelmetlenebb, akkor vajon mennyire értelmetlen négy fiatalember halála? És: ha négy szerző összesen mindössze százhuszonhét évnyi életében négy kötetet adhatott ki, vajon mennyit adhattak volna ki még, ha sorsuk nem ily rövid életpályát szab ki nekik?
(tíz – konklúzió)
„Amíg köztünk járt, kevésbé figyeltek merész költői kísérleteire – olvasói kevesen voltak –, habár már első kötete megjelenésekor állították ismerői, hogy fontos helye van napjaink magyar lírájában” – írja halála után egyikükről Borcsa János, s azt hiszem, ezúttal tényleg mindegy, hogy melyikükről, hiszen bármelyikükről is írhatta volna ezeket a sorokat. Mert Boér Géza, Darkó István, Sütő István és Vass László Levente, akármennyire is fontos helyük lenne a közelmúlt erdélyi magyar irodalmában, szinte nyomtalanul tűntek el onnét. Az újságok, melyekben írásaik annak idején megjelentek, már rég elsárgultak, az a hét vékony kis kötet s az az egy-két antológia, melyek műveiket összegyűjtve őrzik, talán csak néhány nagyobb könyvtár ós néhány lelkes, kifejezetten a fiatal erdélyi magyar irodalom iránt érdeklődő olvasó könyvespolcán található már csak meg. Kortársaikból, a Forrás harmadik generációjának tagjaiból szerte a világon politikusok, szenátorok, főszerkesztők, egyetemi tanárok, kiadóvezetők lettek... s néhányan közülük néha-néha még talán verset vagy prózát is írnak; a „fiatal erdélyi magyar irodalom” címkéjét azóta már a második generációra ragasztja át az irodalomtörténetírás; mind újabb és újabb alkotók jelentkeznek műveikkel. S mindez természetesen így is van rendjén.
Ami viszont nagyon nincs rendjén, az ennek a négy alkotónak a hiánya; vagy talán nem is a hiánya, hanem inkább az a betöltetlen és betölthetetlen űr, amit maguk után hagytak. Meg az, hogy személyük és munkásságuk egyre jobban a feledés homályába vész.
Ezért hát legalább ez a négy kerek évfordulós 1994-es év adjon okot némi emlékezésre, újraolvasásra, átgondolásra, utólagos elismerésre, igazságtevésre, józan mérlegelésre. Arra, amire a legnagyobb szükségük lenne nekik négyüknek a halálukban.
És amire talán nekünk, élőknek is, mindannyiunknak a legnagyobb szükségünk lenne.
MARTOS GÁBOR