Quam minimum credula postero...
Egyed Emese: Madárcsontú versek
Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1993.
Tényleg törékeny, „madárcsontú” versek ezek, amelyeknek a struktúrája szétbomolhat az utolsó előtti sornál? Nem nehéz választ adni: inkább csak könnyű testű, de abszolút poézis az Egyed Emeséé, kétségbeesett/ejtő századvégi ésprit de clarté metrikában. Epigramma-tömörségűvé fogalmazott morális és metafizikai kérdéseket foglal magában ez a költészet, a válaszokat kereső elvont kérdések életérzést mímelve formálódnak meg. Az értéktelen mindennapi világ láttán elkeseredés, a lenézés és az örök iránti vagy hiábavaló lázadássá, beletörődő undorrá alakul át. A másság is ennek megfelelően kétirányú: az igazi értékek sejtése, a közvetítés elhivatottsága egyfelől.
A költőnő kedvelte poétikai szűrő a természet, különféle formáiban, amelyek olykor poétikai motívummá válnak az erősítés/ellentét kettős vonalán: víz/ kő; hold/ nap; árnyék/ fény; felleg/ hegy; szó/ csend. A stílusukban és formájukban posztmodern versek így a klasszikus ellentétpárokat rejtik magukban: Isten és ember, örök és mulandó, élet és halál, bűn és erény motívumaira fűzhető fel a kötet valamennyi verse. Az ellentétpár szó/ csönd az egész kötetnek a kiindulópontja:
„érzékeid rostjában rejtező/ riadt felhangú tarajfejű csöndek (...)// elapadnak a lágy vizek előtted/ csorba árnyékká szóvá változom” (Viadal, 8. o.)
Megoldhatatlan ellentét: azt az ürességet, azt a hiányt, amelyet a csönd kifejez, semmilyen hang, semmilyen szó, még az az írott sem töltheti be. Semmit sem lehet tenni egy olyan csönd ellen, amely mindig jelen van, szeszélyes és változó, légszerű, akár a „csöndfelleg” vagy a „csöndzuhanás” (13. o.), illetve „légben élő”, akár a „csöndrigó” (13. o.), a „madártalan csönd” (43. o.), a „csönd harangjai” (9. o.), a „holdas csönd” (23. o.), („csönd függőágyán ring a hold” 30. o.), de tartós és szilárd is, akár a „csöndhidak” (16. o.) vagy a „csöndpillérek” (uo.), lebonthatatlan, akár a „csönd fala” (18. o.), és végigmehetnénk számtalan példákkal, a kiáltásig:
„Csönd, csönd, csönd, alkony: szabadság füröszt/ otthonuk-vesztett, elvadult tinókat,/ s idegen szavú madár énekel.” (Másolat, 26. o.)
Találkozunk még a temetés csöndjével, amely az élőket siratja, a csendélettel, amivé az erdélyi táj és bennszülötteinek sorsa válik:
„leszek Erdélyben szép magyar kísértet” (Hagyaték, 58. o.)
Egy valóságos csöndről is szó van itt, amely a mindennapi életben tapasztalható. Összekapcsolódik az erdélyi motívummal, amely magában rejti (kétarcú janusi büszkeségével/ gyöngeségével) egy nemzetsors posztmodern carmen miserabilejét (Históriás töredék, 28. o.; Takarodó, 25. o.), amely embersors-lamento is: a Transsylvania múltjából származó romok egybemosódnak az élők belső romjaival-sebeivel, félelmeivel (Cirmos eltűnik, 5. o.; Másolat, 26. o.; Csírák a havon, 19. a; Kézi levonat, 21. o.; Levelek, 34. o. stb).
Az erdélyi belső és külső kép a pusztulásé, az elhagyatottságé, de a közös sors vállalására kihívó költőnő hangja kemény, akár régi prédikáció egy posztmodern struktúrában, „hazába kiáltott szó”, sűrű enjambement-okkal: „köszöni szépen erdély éppen múlik/ küszködünk benne halálunkon túlig/ nem adjuk úgyis odavan// szüless légy vélem hontalan/ szüless még mindig túl kevés/ az áldozat a szenvedés (...)” (Históriás töredék)
Ebben a kötetben a soron belül is jelentkező enjambement választásával nem csak az olvasó figyelmét lehet „szokásosan” végigvinni a kettéroppant sorokon és mondatokon/ értelmeken át, hanem a „madárcsontú versek” szerkezetét szilárdabbá, „súlyosabbá” tenni:
„(...) hiába próbálsz kezdeni velem/ akármit, mert csak kiáltok, kiáltok,/ saját fejemre idézem az átkot,/ hogy nem így kellett volna, hogy nem így kell/ sáfárkodni ajándék életemmel,/ hogy tüsketelevény a gondolat,/ gúzsba kötött – szorítja torkomat (...)” (Csírák a havon)
Az Egyed Emese poétikai belső és külső hangulati egymásravetülésére már az első kötetbeli megjelenésénél (Alapművelet. Fiatal költők antológiája. Kriterion, Bukarest, 1985) fölfigyelt Mózes Attila (Utunk, XL. évf., 40. sz., 1985. okt. 4), amikor ezt írta a költőnő:
„A tájat/ kérded?/ Mit tudom én, a külső táj milyen! Belemosodva élek,/ és mégis idegen.// A belső tájat ismered: ahol játszol áttetsző kavicsaimmal, a repkény ölelő karjaival (...)” (Árnyékok)
A Délvidék című első önálló kötete (Kriterion, Bukarest, 1988) továbbviszi a belső-külső táj hangulati ellentétét/ egymásravetülését:
„(...) felejtsd el a nevét// a helynek is! Hazug, kétarcú vidék;/ mint fecskeszárny, tavasz, szerelmes szó vezérel,/ mocsárba csalogat, ha nem vagy elég éber,/ eltűnnek csúcsaid, csak part, csak szakadék (...)” (Tétova) Ez az ellentét/ egymásravetülés olyan poétikai motívumok révén fejeződik ki a Madárcsontú versekben, amelyekre már fentebb utaltunk. Ezek mellé sorakozik még két fő motívum: a madár, mint (a legtöbb esetben) szabadság, a lélek mindennapi börtönéből való kiszabadításának metaforája és a kromatikus motívum. Ez utóbbi két fő színből áll, a kékből és a fehérből, amelyek majdnem mindig ellentétes állapotokra utalnak. A kék a felhőtlen, szabad égnek (léleknek, életnek) a színe, a boldog, szerelmi hajnali várakozásoké, az újrakezdésé, a reményé és mindemellett egyfajta posztmodern romantikának az új, elérhetetlen abszolútuma, a vágyakozást, a sóvárgást kifejező szín. A fehér inkább a pusztulás körül tömörülő negatív érzéseknek, fogalmaknak és élményeknek a színe.
„Kék hárfahúrok, vízesés, madarak esti csöndje,/ hazai föld talpad alatt, világfa tejút-törzse,/ és lebbenő árnyalakok – idegenek, barátok; (...)/ Fehér köved mély kútba hullt, sokára csobban, idegen/ soká visszhangzik még a múlt –/ kék akkord hárfaidegen.” (Szélhárfa, 20. o.)
Egyed Emese költészetére jellemző a szemantikai utalások és konkrét terminusok pontossága, a magasrendű stilisztikai elemek figyelmes elegyítése a durva hétköznapiság elemeivel (pl. a tájban hirtelen megjelenő részletek, az allegorikus, szóképes diszkurzusban felbukkanó mindennapi tárgyak):
„Felhők hullámán hűvös éj/ siklik fölénk, mint árbocerdő./ Recseg az ócska rádió:/ hány halálnemre van esély (...)” (Képeslap, 30. o.)
Egyszerű és mértékletes költészet ez, amely olykor megenged magának egy kis gyermekes könnyűséget is, egy váratlan szomorúság-levonatot: világos és ritmikus a gondolata, amely világossá és ritmikussá teszi a beszédet is. Az a kép, amelyet ez a verskötet ajándékoz nekünk, egy olyan szerzőnek a képe, akit, a születési évszáma ellenére (1957), egy settecento-i spáciumba el lehetne helyezni, főleg igen nagy, elegáns képessége miatt, amely könnyűvé teszi a gondolatot. Vékony, kifinomított tolvajkulcsa ez a szavaknak-megnyilvánulásoknak, amelyek révén megvalósul egy domus poetica:
„Drótlepke. Átrepült az ablakon./ A semmi üvegének ütközött/ Homályos csönd gyújt tüzeket, dalom/ már nem vergődik szélbogok között,// már nem vergődik, tenyeredbe hull./ Fogadd el, nem kötelez semmire./ Szirom volt? Pernye. Szótüzeken túl,/ ötlet sugallta, sóhaj ejti le.” (Hiába, 12. o.)
A költői kifinomultságon túl maradnak a sebek. A csönd/ hiány, elhagyás, árulás, kiábrándulás sebei a poézis orvosságával sem gyógyíthatóak. Sőt, a mulandó mindennapi lenézése és az örök, a transzcendens áhítása közt lebegő költő magasságtudata sem végleges védekezés, ahogy az önmegszólító verseiből sejthető:
„Végül pedig elfogy a víz, a fény/ elfogy a szó: az embertörténelme. (...) // Hiába írtuk s éltük verseink?// Világgá szórhatsz, bolygóközi por!/ Minden ellobbant szó velünk kering.” (Körpályák, 71. o.)
A költőnő kissé ironikusan figyelmeztet, miszerint semmi sem marad, minden bizalom tehát hiábavalóság, még a szóban, a költő fő instrumentumában sem szabad bízni: „Hitegettem magam a hűségeddel,/ szó, te javíthatatlan szökevény” (Csalás, 40. o.). Mert a szó is megsebezhet: „Ahol szó-orvosság van, ott szó-seb is kell hogy legyen” írja Geoffrey H. Hartmann, a híres német származású dekonstruktív kritikus a Saving the Text. Literature–Derrida–Philosophy című könyvében (The John Hopkins University Press, 1982, 2. kiadás, 118-149. o.). És ez a verseskötet erről is szól: a szavak elhagynak, a torok kiszárad (vö. 34. o.), „félbemarad az út, elfogy a szó” (36. o.); mert az érzelem, a félelem, a kiábrándulás, az árulás annyira elviselhetetlen, hogy inkább csak sírni lehet. Csöndesen:
„(...) hogy megbékülj, mint sorsával az árva,/ s óvjon a csönd, mint biztos menedék–/ szőlő fut fel a korhadt gerendákra.” (Biztosmenedék, 47. o.)
„Tételezzük fel – folytatja Hartmann –, hogy a szavak mindig felfegyverzettek és megsebezhetőek: talán azért, mert mi, annyi mindent elvárva tőlük, potenciálisan véglegeseknek vagy megvilágítóaknak tekintve őket, meg vagyunk sebezve kétértelmű természetükről, részben azért, mert a fül mint pszichikai szerv, legalább annyira sebezhető, mint amennyire a szem. Ez a túlértékelés, amely természetesen az ellenkezőjébe, minden beszéd lenézésébe is átfordulhat, azt sugallhatja, hogy maguk a szavak okozták azt a sebet, amelyet még érzünk, míg feléjük, a szavak felé fordulunk lelki elégtételért vagy vigaszért.” És ott áll a költő, aki, ahogy Hartmann írja John Keatsről, „orvos akart lenni” (Keats tényleg öt évig tanuló volt egy gyógyszertáros-sebészorvosnál /1810-15/, és ő maga gyógyszertáros lett 1816-ban). Gyógyítani akart a szavakkal, „a világot balzsammal behinteni” (The Fall of Hyperion, 1819).
Ott áll a költőnő, egyedül a szavakkal. „Allein: du mit dem Worten/ und das ist wirklich allein” („Egyedül: csak te, a szavakkal/ és ez tényleg az. Magány.” Gottfried Benn: Worte. Szavak.).
CINZIA FRANCHI