SZEMLE
Keleti reneszánsz
Lászlóffy Aladár: Keleti reneszánsz
Versek, Kriterion Kiadó, 1993.
A Kriterion által 1993-ban kiadott kötetnek már a címe sejteti: a szerző nem lehet más, csak Lászlóffy Aladár. S a könyv is tele van ilyen, a kultúra neves személyiségeire, nagy eseményeire vagy időszakaszaira utaló címekkel: Chopin ősszel, Fordítás a romantikából, Odüsszeusz íja, Az elmozdult Termopülé, Kodály stb. S vannak versek, melyeket e célzások terheltté, túlbeszéltté tesznek: Habzás.
Ha tovább tallózunk, a költő újabb jellemzőjére tapintunk rá: kis dolgokat emel (vagy inkább emelne) a költészet szférájába: Óda a kötéshez, A szél íratlan történelme, Leszállni a fákról stb. Ez a szándék Szabó Lőrincet idézi.
Ami a travesztiákat illeti, a Vándor idő balladája a nemtörődömséget igyekszik kigúnyolni – ám a refrén („Jóra fordul, mára fordul életünk,/ Telelünk, de nyaralunk, de telelünk.”) érzésem szerint nem oly szellemes, hogy bárkit is sértene. A Rodostó Mikes nevében közhelyes gondolatokat zengedez: „Édes néném, igazán nem a tenger/ márvány mégsem, hanem ez az ég, ez a/ szív, ez a nyelv, mely egyetlen szavát/ se engedi elperegni Európának.”
Fájdalmas, hogy a legtöbb műben dilettáns sorokat, rímeket olvashatunk, sőt olyanokat, melyeket még egy dilettáns is restellt volna leírni: „Vannak egészen halk napok/ Mikor még rád se hallgatok.” (A forrás) „Tegnaptól dolgozom tehát/ és újra elfogadom már/ a szép napok ajándokát” (Műhelynapló) stb. Rengeteg a töltelékszó: „Kicsi piros pók fut fehér papíron/ Őszi már a napfény, sápatag, tudom.”(Sütkérezők) „A nyár tintája éppen elfogyott,/ tollam nem ír, a zöld üveg üres./ S már nyúlok érte, kissé messze, ott,/ a dombok polcán őszlik a veres.” (Téli tinta – kiemelések tőlem, D. P.)
Néha nevetségesek a kijelentések, s ez annak a hitnek tulajdonítható, hogy mindent meg lehet és meg is kell verselni: „Kezemben a szerszám, Lelkemben a béke,/ esztendőnek vége idők menedéke.” (Adventi litániák) „A percből persze Petrarca kél ki a korok/ mezsgyéjén, mint Rózsabokor a domboldalon...” (Habzás)
Tartalmaz a kötet elrontott verseket is: a Chopin ősszel első szakasza remek: „Üvegből öntött éjszaka./ Kék üvege mögött a hold./ A zongorából jött haza,/ Ami valahol messze volt”, hogy aztán menthetetlenül ellaposodjék. Így jár A havazás is két szakasz után. Ezzel szemben pár vers rosszul kezdődik, és „útközben” javul meg: például A fák hegyén képzavarral indul: „A fák hegyén a nyári nap/ régi hegedűverseny”, hogy a további sorok brillírozzanak.
A legjobb művek: A lezuhant fa érintése, A mindenévi orgonák, Mezőség. Íme néhány
sor ízelítőül. „… csak ott lehess, mikor havasra/ izzadja húrjait az éden.” „... És egyetlen szép holdhasa/ csobban kacéran ott, ahol/ suhog az illat nádasa...”
Három jó vers nemcsak egy kötetnek elég, hanem egy életműnek is. De Lászlóffy Aladártól többet vártunk.
„Álmaid lemondó szibériai”
Király László: Skorpió
Versek. Tevan-Zrinyi Kiadó, Budapest, 1993.
Király László lemondott arról a hagyományról, amit a nyolcvanas évek közepén teremtett meg, hogy ti. két- vagy háromszavas címeket adjon köteteinek, s legutóbbi könyve fölé ezt írta: Skorpió. E vékony gyűjteményt tartaná legőszintébb vallomásának? Hiszen 1943. november 19-én született, tehát éppen a skorpió jegyében! De jelezheti ez a szó a folytonosságot is: a hasonló című verssel az 1984-es A téli táborban is találkozhatunk.
Egyébként a könyv egyik rétege a költőre jellemző költeményekből áll: ismert alkotók elképzelt műveiből (Moleszkisz: Larnacai képek, Asszonyi kiáltás; Finn költők – Leo Riskinek) és a Faustus-ciklus újabb darabjaiból. E tömb két remeke a Faustus-14 (az 1988-as A föld körüli pályá-ban csak 13 Faustus volt), valamint a Szárazon, tengeren – Ante Popovszki barátunk verse. Idézet a másodikból: „Napsugárba öltözött asszony/ Szomorú mezőn fiát kiáltja.// De fia hallgat a földben, nem válaszol, /Szerencsétlen, ki hadra kelt.// Szárazra, tengerre bámulva,/ Valóban érett lettem én: – Szétveri a sereg önmagát.”
Ám azt a réteget, melyre a kötet épül, az ún. „forgácsok” és a velük rokon szövegek teszik ki. A forgácsok legsúlyosabbika a júniusi: „Megfordulhat valaki, és akkor/ elvakít egy sörény gyönyörűsége,/ mintha a szemed előtti homályt/ múlttá varázsolhatnád végre,/ s ilyen későn és ily reménykedőn/ lehetne először emberré válni,/ rémülten várva: magadra hagynak/ álmaid lemondó szibériai.”
A szigorú szerkesztésre vall, hogy ez a szép részlet hangsúlyos helyen van: középen. A nyitó és záróvers erősen személyes hangvételűek. S amelyik hónapról nem íródott „forgács”, azt valamilyen más költemény hordozza címében; míg más hónapok egyéb opuszokban jelenítődnek meg: a Ragyogás-ban például július, a Skorpió-ban november. Mindezek ellenére mégis furcsa „év” az, amit „átélhetünk”: a hatodik lapon a költő apjának halálára emlékezik, az első hónapnév február, s a kötet utolsó verse Vörösmarty -parafrázisként fejeződik be: „Ha nem térek meg egyhamar,/ Tudjad: elnyelt a zivatar./ Orosz voltam, japán, magyar,/ E földön, mely nem ápol-eltakar.”(Levél)
Meg kell említenünk a természetnek ajánlott műveket, melyek Király László legmarkánsabb műfaját képviselik: az elégiát. Akár mindegyiket idézhetnénk (A vörös falevél, Erdők II stb), de most csak az Erdők I befejezését írjuk ide: „Legyetek jók – mondom meghatottan./ Megéri várni – hallom a szárnycsattogást./ És a szerelmes szókat:/ farkas fajdkakas, dobogó szívű őz.” Király maga fogalmazza meg: „Valaki elmegy, valaki megjön,/ iszonyú titkuk föltárják a könyvek./ Hirtelen dermed fémmé a pillanat-/ sértettek sértést megköszönnek./ Negyvenötödször tavaszodik – ingyen:/ a költő titkon el-elégiál./ Hegyeken túl izzó vaspáncélban,/ nehéz léptekkel közeleg a nyár.” (Az udvar)
Sajnos, van a szövegek között olyan is, melyet nehéz versként elfogadni: Száz sor magány, Rekordok könyve stb. Máskor a politikum elnyomja a líraiságot: Három pengetés – Régi katonanóta.
Ha a formát akarjuk elemezni, kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy Király a tökéletlen rím és ritmus nagyszerű költője. Úgy tudja használni a hiányosságot, hogy az ne legyen se bosszantó, sem pedig zavaró. A sorok szótagszáma nem egyezik; egészen váratlan helyen csattan a rím – az egész úgy hat, mintha nem lenne „megcsinálva”, mintha nem kínlódott volna vele senki, mintha ott íródna a szemünk előtt.
A föld körüli pálya (1988) óta eltelt öt év nem volt hiábavaló. Igaz, a költői világ nem változott gyökeresen – „csak” újabb kitűnő versek születtek.
DEMÉNY PÉTER