Szakács István Péter
SZERTARTÁSOK
(1)
Előtte és utána hosszasan tisztálkodom. Mintha így próbálnám elkülöníteni magam attól a művelettől, amiben részt veszek, pedig jól tudom, hogy csakis akkor és ott nyilatkozik meg kendőzetlenül igazi énem, hiszen máskor kötelező konvenciók mögé kell rejtőznöm, ahogyan az a hétköznapi halandóknál szokás. Csodálatosnak tartom, hogy a sors rettenetes kegyelméből ez a kivételes lehetőség éppen nekem adatott meg, s ha rövid időre is, de megszűnik ilyenkor a céltalanság kínzó érzése, s megfeledkezhetem az emberi lét reménytelenségéről. Ezekben a percekben istenekhez mérem magam, és biztos vagyok, hogy más is így cselekedne a helyemben.
Családunkban apáról fiúra száll ez a mesterség. Őseim közül az első, aki sok évvel ezelőtt ezt merte választani, a családi legenda szerint földönfutóként, távoli országból érkezett ide. Arcmása, amelyet egy ismeretlen vándorpiktor örökített meg, ott lóg a szobám falán. Babonás tisztelettel szoktam fölnézni rá. A színek megfakultak, a festék nagy része lepattogzott a vászonról, egyedül a szempár világít élettel telve a kámzsa redői mögül, mintha most is az előtte sürgölődő névtelen festőre figyelne.
Emlékszem, gyermekkoromban még rettegő kíváncsisággal néztem hazatérő apámra. A nehéz tölgyfaajtó kulcslyukán keresztül lélegzet-visszafojtva lestem, amint vigyázva a faragott ruhásládába zárja furcsa öltözetét, s felveszi az egyszerű, kopottas köntöst, amelyet napközben szokott viselni. Ha valaki kereste, s nem volt otthon, anyám engem küldött utána. Ilyenkor szinte behunyt szemmel vágtattam át a kacskaringós, macskaköves sikátorok útvesztőjén. Általában az órások bástyájával átellenben épült kocsmában találtam rá. Ott üldögélt törzshelyén, a sarokban, egymagában, s a semmibe bámult. Távozásunkkor a vendégek megkönnyebbülten sóhajtottak föl a hátunk mögött. Néha a tengerparton akadtam rá, s többször is el kellett ismételnem az üzenetet, míg végre rászánta magát az indulásra.
Mindez már a múlté. Már rég nem rohanok át lélekszakadva a szűk utcákon, hogy a rám bízott, homályos jelentésű szavaktól minél hamarabb megszabadulhassak. Napközben a homorúra koptatott mellvédeken könyökölök, vagy céltalanul bolyongok a rakparton. Néha szórakozottan megállok a falak tövében húzódó fényes kirakatok előtt, s magam sem tudom, hogy a cifra árukat lesem-e vagy az üveglapon földerengő arcomat. Úgy érzem ilyenkor, hogy örökre elakadt az idő kereke.
Hajnal felé azonban, amikor még sötétségbe merül a város, s a sikátorok mélyén felvonítanak a kutyák, végre beléphetek a belső szobába, óvatosan kinyitom a ruhásládát, és áhítattal öltöm magamra féltett köntösömet, majd lábujjhegyen leosonok a csigalépcsőn, és kilépek a kapun. Csak egy-két kóválygó részeggel szoktam találkozni ilyenkor, akik bambám bámulnak rám, s mintha egy pillanatra kijózanodnának. Megvárom, amíg elkotródnak az utamból, aztán megindulok a hajnali derengésben fölsejlő torony felé.
Nagyjából sejtem, hogy mit gondolhatnak rólam az emberek, városom örökösen gyanakvó polgárai. Bármi is járhat az eszükben, nem érzem magam gépnek, nem vagyok puszta eszköz egy kiismerhetetlen s ezért rettegett hatalom kezében. Akkor és ott valójában én döntök. Egyedül én ismerem a szerkezet rejtélyeit, én tudom működésbe hozni és megállítani a gépezetet.
(2)
Mindössze három perc. Jó előre kiszabták, s tartják magukat a hagyományhoz. Miért kivételeznének pontosan veled? Ennyit tart az egész. Ennyit igazán kibírsz. Más is kibírta már előtted. Száznyolcvan másodpercet. Fölösleges játszadoznod a számokkal. A percek törtrészeinek aprólékos számbavétele ezúttal mellékes. Többről van szó. Összeszorul a torkod, ha csak rágondolsz is. Pedig ismertették a részleteket. Mindent elmondtak. Mintha egy már megtörtént eseményt zártak volna a szavak végleges kristályába. Így minden tiltakozás eleve fölöslegessé válik. S a gondos szervezés ellenére becsúszó apróbb hibák – a véletlen furcsa fintorai – csupán színezik a megmásíthatatlanra tervezett történést.
Karon ragadnak és felvonszolnak a deszkából ácsolt vagy betonból öntött lépcsőkön, de talán elégséges lesz egy energikus oldalbökés is, s előfordulhat az is, hogy csupán kíméletlen tekintetek fognak figyelmeztetni az indulásra. Fent a reflektorfény vagy a fáklyák füstölgő lángja elvakít majd, s beletelik egy kis időbe, amíg visszanyered látásodat. Ezen mindenki átesik, magyarázták. Egyesek ravaszul lesütik ilyenkor a szemüket a kopár deszkákra, mások kihívóan a fénybe bámulnak. Bármerre is nézzenek a dobogóra föllépők, egészen mást látnak, éreznek, mint ami körülöttük van, mondják a jól értesültek. Múltbeli arcok derengenek föl ilyenkor az emlékezet cellányi sötétjéből, távoli tájak lobbannak el benned bemérhetetlen pillanatok fókuszában, s hajdan kimondott szavak tűnt íze tolakodik a szájpadlásra, de az is megtörténhet, hogy semmire sem gondolsz ekkor. Választ erre csak ott fent találsz.
Aztán a révedező tekintet előbb vagy utóbb a tömegre hull. Zuhanó repülőből tekintesz így – megbabonázottan – a bukdácsoló tájra. Védtelennek, megalázóan meztelennek érzed magad a rád szegeződő szempárok kereszttüzében, s kiszolgáltatottságodat jelzik a tapintatosan félreforduló fejek is.
Most döbbensz rá igazából, hogy innen visszalépni már nem lehet.
Még hallod, hogy hátad mögött, az utánad következő bizonytalan lépései alatt megkoppan a lépcső. Aztán lassan elül körülötted a moraj, s a figyelem halálos csöndjében előbbre lépsz. Árnyék keresztezi léptedet.
Mindössze három perc. Ennyit mértek rád a sorban. S szavaid megrecscsennek, mint csigolyacsont a zsinór rántásától.