Lászlóffy Csaba
Lászlóffy Csaba
A BAJKEVERŐ
Folytatás előző számunkból.
A viszontlátás zavartalan öröme. Alig egy-két délután; ölelkező árnyékuk a régi
szalonban és a Holdfényszonáta, mely látszólag beragyogta az ablakon túli
tisztátalan tereket is.
A duhajkodó gyászban elsüllyedt lovasszán miatt a kisváros kollektív
öngyilkosságról harsogott apám temetése után. Keveset törődtem vele; később sem
a halála fájt nekem a legjobban. Inkább az, ami megelőzte.
(Most már biztosan tudom: aznap, amikor GÉ temetéséről elzavartak, s én
iszkoltam az állomásra, hogy elérjem a legközelebbi vonatot, már zsebemben volt
a jegy, de egyszer csak megindultam makacsul keresztül a síneken, vissza a
temető felé... Minden azért történt, mert hirtelen eszembe jutott apám
öngyilkossága.)
Egyszer megjelent előtte álmában, és kérte, hogy kísérje el a nyári kertbe.
Keskeny ösvényen indultak meg a kaptatón, kétfelől mind több művirágkoszorút
lehetett látni s egyre elviselhetetlenebbnek tűnt a rothadó szemét szaga. „Csak
egy baj van. Pocsék a kiszolgálás – súgta a fülébe apja. – Minden pincérből
kriptaszökevény lesz.”
A felesége közönye tette beteggé. Anyja, aki kihunyt tűzként is maga volt a
szenvedés, undok komédiásnak tartotta férjét. Apja olyankor erőszakosan
jajveszékelt. „A kedélybetegség talán nem betegség?” – szerette volna
megkérdezni Sabinától. De mondhatott-e neki ilyeneket? Azt, hogy: „Az ő egész
kései kapcsolatuk tébolyig vivő rejtély maradt” (?)
Az asztalkendőn lecsorgó, céklalének csúfolt piros bor, melynek szagától anyja
ki tudta volna hányni a belét. A konyhai sarokpad előtt a padlónyikorgással
kísért dadogás: „Imádlak!” S a kijózanító válasz: „Előbb húzd jól a szőnyeget.”
Apja eleinte látszólag gondtalanul mulatozott, kávéházban töltötte az estéket.
Egyszer egy padon aludt el a ligetben. Anyja száraz, szemrehányó tekintetével,
szótlan mártírtermészetével tüntetett. Ám ahhoz, hogy elhihető legyen mindaz,
amit magára kényszerített, rútnak kellett volna születnie. Azt vallotta: a
kielégülés hajszolása nemcsak lealacsonyítja az embert, de hivatásától, a rá
mért kötelesség vállalásától is eltéríti.
Apjában kezdett kisebbrendűségi érzés kifejlődni. Sérelmeivel serkentette
magát. „Ha már a lágerben nem tudtam megdögleni, most kifekszem a hóba!” –
kiabálta egyik éjjel. Anyja, szemében üveges fénnyel, bámult maga elé; mintha
kihalt volna belőle minden gyöngédség. Az élet.
Sokáig nem tudta, mi történt köztük? Merre keresse a titkot? Egy ismeretlen
égtájról, kelet felől közeledett folyton álruhában. Végül valóságosan tört rá a
felismerés.
Lehetetlen újrajátszatni az emlékezettel azt az éjszakát (tulajdonképpen akkor
kezdte megszokni, hogy van apja), amelyiken anyját utoljára látta sírni, s
apjának sikerült megsajnáltatnia vele magát. Azután minden szándék hasztalan
volt. Anyja nem tudta többé kicsalni szeméből a szánalom könnycseppjeit; lehet,
hogy nem is akarta. Apja pedig ezer különböző változatban igyekezett újraélni s
előadni egy szerencsétlenséget... Árokszélen vacogva, kiéhezve, durva parancsra
várva, hogy feltuszkolják őket a nyöszörgő vonatra... A rácsokkal ellátott
marhavagonba olykor betévedt egy illatfoszlány, hogy eszükbe juttassa: otthon
most van a szénahordás vagy a búzaszentelés ünnepe... Csatakosan ássák az
árkot, szél sújt esőkorbáccsal arcukba. Egy halott mellé zuhan az állati
kimerültségtől. Irtózva eszmél, kúszni kezd szénporban, száraz, szomjúhoztató
pusztán, de pisztolyt fognak rá, még mielőtt a dögevő természet prédájává
válna.
Anyja vőlegényideálját – a mindig frissen borotvált, jól fésült, kölnizett
ifjút várta vissza a lágerből. Az ijesztő, félszeg, falánk félig-embertől
azonban, érdekes módon, nem borzad el, az anyai ösztön támad fel benne újra,
mintha utólag sajnálná, hogy egyetlen gyermekét nem becézte eleget. De az meg
sem fordul a fejében, hogy ez a megalázott, meggyötört férfi
veszélyeztetettségén kívül más szorongást is átélhetett, amelynek kilátástalan
kényszerképzetei elől menekülve, életösztöne éppolyan kétségbeesett lépésre
szánja el magát, mint amikor a szökésre gondolt. Ezúttal meg is valósítja
tervét. A láger női személyzetéből kiválasztja a legigénytelenebb nőt, s
elkezdi vele gyógyíttatni képzelt impotenciáját. „Az számít, hogy legyen
rámenős, és legyen mit fogni rajta”, oktatják ki a fogolytársak. A ragaszkodó
kozák fehérnép aztán a maga elképzelése szerint fordított egyet a „fogni
rajtá”-n: mielőtt a foglyot hazaengedték volna, erőszakkal ígéretet csalt ki
tőle. S midőn apja itthon már úgy képzelte, hogy végre túlvan az egész
rémálmon, a postás levelet hozott.
Ki is mondta, hogy az ember a halottjaival is olyan viszonyba kerülhet, mint az
élőkkel: néha hidegen hagyják, vagy legalábbis képes megfeledkezni róluk,
máskor pedig kiborul tőlük; lehet, hogy minden ok nélkül. Így történt velem is.
Tekintve, hogy egy idő óta nem volt lehetőségem elmerülni a művészetben s
munkába temetkezni, a saját életem helyett a holtak élettere és az egykori konfliktusok
kezdtek magukhoz vonzani, lefele, befelé húzni.
Érdekes módon, épp akkor fogott el utánuk a „honvágy”, midőn Sabinának az
elmúlt esti kimaradását szépítendő, eszébe jutott, hogy tulajdonképpen miattam
töltött el annyi időt és késte le a buszt a városban, ugyanis barátnőivel,
barátaival, hogy a kedvemben járjanak, kisütöttek valamit. „Szerencsére
meggyógyultál – mondta. – Már anyámmal is megbeszéltem (az ő szenesvize is
segített kiűzni belőled a rosszat!), szóval holnap estére meghívtam egy nagyobb
társaságot. Ide hozzánk. Nem fogsz unatkozni, remélem? Ezekkel már mind
találkoztál... – Udvarias vigyorgásom meglehetősen fanyarra sikeredett. – Nem
is örülsz. Mi van veled?!” – meredt rám Sabina értetlenül.
Éreztem, hogy rémes vagyok. Rémesebb, mint amikor az Orsón Welles-termetű, csak
éppen néhány árnyalattal sötétebb bőrű calafati bárpincérrel, aki a két ujja
közé fogott fasírtot egy fogpiszkálóra szúrva, rokonszenvtől sugárzó képpel
nyújtotta át nekem, fagyos hangon közöltem, hogy meggondoltam magam, és mást
fogok enni.
„Úgy néztél rám, mint aki fejre esett” – karolt belém Sabina engesztelően, s én
mint egy részeg, fejemet jobbra, balra ejtve követtem, mintha csak a forró,
ganészagú levegőben zümmögő, pimasz bögölyraj jelentette volna számomra az egyedüli
veszélyt.
Folyékonyan beszéltem a Sabináék nyelvét, nyelvtanilag egy fokkal talán
helyesebben is, mint környezetem. Ennek a lánynak a szerelem kábulatában nem
jutott eszébe kijavítani a szót, ha beszéd közben elvétettem; noha
egyszer-egyszer – mikor elkapott a szenvedély – nem tudta megállni, hogy el ne
mosolyodjék egyik-másik mondatom sajátos szerkezetén.
Nem az egyik nyelv hiányos ismerete, hanem a másik nyelvi közeg hiánya volt e
különös állapot s kedvetlenségem előidézője. Hisz nem csupán ismerős arcokra,
hangokra vágyom, hanem a bennem élő nyelv szavait kimondva egy kultúra
jelenlétére, valóságára. De nem először támadtak kétségeim: vajon a türelmes
anyanyelvi táj üzenetével – a türelmetlen történelmi idők újabb tanúsága
szerint – nem szolgáltatok-e okot a meg nem értésre közöttünk?
Én, akinek az élete itt „ég és föld között lóg”, hogyan figyelmeztethetném a
ránk leselkedő veszélyre őt, aki jóhiszeműen azt képzeli, elég egy szál zsineg
– a szerelemé, hogy mint egy kényes papírsárkányt, magához kötözzön vele.
Anyám és apám egyazon nyelven sem értették meg egymást, többé soha, azok
után... Mit akarok hát én, akit, lám, ide is elkísértek kiáltásai és elnémított
kétségei annak a rettegésekkel teli időnek?!
– Tegnap nyomott hangulatom volt, ne haragudj – költötte másnap reggel csókkal
a lányt. – Meglátod, ma még táncolni is fogok.
– Csak egytől félek, hogy megunsz – nyomta pisze orrát a lány a széles
mellkashoz. – Mint anyád az öregedet. Hányszor hangsúlyoztad, hogy anyádhoz
hasonlítasz inkább.
Elhúzódva Sabinától, komor képpel fölállt, s megindult a kúthoz derékig
meztelen testtel, ahogy itt szokás, mosakodni. – Azt mondtad, ma délelőtt
megnézhetjük a fatornyos kápolnát – szólt vissza alig hallhatóan.
– Mondd meg, hogyha haragszol valamiért. – A lány hangjából áradó szemrehányás
egyelőre elmosta benne a sárga kápolnához vezető képzelt ösvényt. – Az este is
vacakoltál az evéssel. Pedig ha tudnád, hogyan szerezte a sógorom azt a húst!
Sajnos, tudta. A kis öreg, a hetedik vagy nyolcadik pohárkoccintás után, mikor
kiment vele a hátsó udvaron kihajtott sövényre egyet pisálni, kifejtette neki,
hogy az ő veje a mai viszonyokat figyelembe véve, szobrot érdemelne, vagy
legalább rámába kéne foglalni. „Most, amikor a faluban egyesek már arra sem
emlékeznek, hogy milyen egy becsületes fatányéros íze – jött tűzbe a Sabina
apja –, a mi Tódorunknak még nyáron is sikerül farkon ragadnia egy-egy jó
formájú süldőt. Nem is malacot, pedig, aj, aj, hol van még az óévi mulatság!
Persze, nem közönségesen fagyasztva hozza haza őket, hanem holtra hűtve! –
Fogínye fénylett, a csorba szájat vinnyogó nevetés rázta.– Mikor férjhez adtuk
hozzá a leányunkat, nem képzeltük még mi se, barátom, hogy annyi jó
tulajdonságot rejteget magában. Hárman-négyen, volt katonacimborák, mutyiban
összeálltak ezt-azt beszerezni, ami hiányzik ugyebár; a butéliás gázt meg a
benzint például nem árt tartalékolni. Van nekik egy dughelyük; magam is jártam
ott egyszer, ha látnád, mi minden van ott felhalmozva. Elneveztük Bőséglyuknak;
élt ebben a faluban egy festett nagysága, annak a lábaközét csúfolták így,
még az én legénykoromban. Na, elég az hozzá, hogy a disznónak van füle is meg
farka is, ezért olyan kockázatos a szállítása egyik helyiségből a másikba –
függ a benzintől, az időjárástól; tudod, errefelé a milicisták nagyon kíváncsi
természetűek! Ám éppolyan kockázattal jár a húst állni hagyni. Különösen
ilyenkor kánikulában kényes dolog a többi holmi között abban a dohos szagú,
sötét pincében tartani. A léghuzat mégsem pótol egy frigidert. – Megindult a
kapu felé, nyákig sáros tornacipőjével lökött egyet rajta, majd kilépett az
utcára, és lehuppant a kis padra. – Jó ülés esik rajta – szólt oda feléje a
sötétben. – Gyere, átengedem a felét neked. – Míg le nem ült melléje, a kis
öreg csak magában nevetgélt, a fejét vakargatva. – Mit gondolsz, mit eszelt ki
Todor? – folytatta, könyökével gyengéden megbökdösve padtársa oldalát tán
azért, hogy most minden szóra jól figyeljen. – Csináltatott egy koporsót. Azzal
szállítja haza a disznóhúst, kifogástalan állapotban. Mindig akad valaki a
faluban, aki besegít neki. Egyszer egy mámi, máskor a bolond Vaszi... Az is
jólfogott nekünk, ne búsulj! Ha tányérsapkával találkozik hazafelé jövet a
koporsóval: persze, megkérték rá, az ángyok, a komák!... Ehhez szólj hozzá, az
ángyóját! A szükség felpezsdítette a képzelőerejét. – Kacagást, mimikát,
könnyet, mindent beleadott az izgáza kis öreg a színpadra kívánkozó csattanóba.
Annál jobban elámult rajta meg a feleségén később, amikor egy disznófejjel és
kövér szalonnájú hasrésszel megrakott, kétfülű tálat cipelve caplattak a sárban
az árnyékszékre. „A budideszkáról letörölted a vért?” – kérdezte jövet, fojtott
vacogással az ember. „Na, szedd össze már magadat – karolt beléje az asszony. –
Inkább imádkoztál volna te is, hogy az Úristen ne kelesse nagyobbra, mint
amekkora eddig volt, a zsaruk képzeletét. Már a házban sem lehet nyugta tőlük
az embernek. Ha csak nem fogad háromszázhatvanöt napos böjtöt egy esztendőben.”
– Az este nem volt étvágyam – válaszolta, mindezt tudván, Sabinának; aki viszont
nem tudhatta nyilván (csak felületesen vádaskodott), hogy milyen változás állt
be annak idején az ő kamaszlelkében. A sivár napok sejtelmeiből szeszélyes
szálakká sodort bizonyosságot olyan tartós ellenszenvvé szőtte anyjával szemben
az idő, amit csak anyja elvesztése szakított benne szét. Vajon ezen ment
keresztül férje halála után ő is?
–A feleségét nem érdekelte, hogy mit gondol és mit csinál; de legalább a fiát
ha maga mellett érezte volna... talán nem következik be a tragédia apáddal –
érvelt Sabina, anélkül, hogy megsejtette volna: ezzel önkéntelenül is jogot
formált az ő titkait nemcsak megismerni, de ki is forgatni, ami által benne is
megerősítette a tűnődéssel járó kételkedés jogát.
– Anyámat a nagyon is konkrét csalódással járó fájdalom távolította el apámtól.
Eszébe sem jutott bosszút állni rajta – mondta zaklatottan, a szendergő,
alacsony viskók mellett elhaladva, majd átugorva az árokban csordogáló
erecskét, idegesen folytatta: – Hát akiket alattomos gyűlölet vagy
mesterségesen szított bosszúvágy igyekszik elszakítani egymástól, azok számára
milyen megoldást tartogat az idő?
Sietni kezdett, pedig nem várta senki. Mintha GÉ halálával a vereségek,
kudarcok elviseléséhez szükséges fölényérzet is végképp kiveszett volna belőle.
„Csak fut a víz míg fogaskerekek/ ujjak fogságában a lét fojtogatottan/
felnyikkan: rosszul fogták a nyakát!...” Bosszús volt, hogy nem tudja
folytatni barátja kedvenc idézetét.
Egy lecsapó vércse az alkonyuló égen. Az áldozata nem is viaskodik nézett utána
hosszan.
Észre sem vette, mikor maradt le tőle a lány.
Mintha nem is én szórnám el a térben, amiket mostanában rajzolok, hanem az idő
robbanásai nyomán sodródnának elém. Akárcsak ez a halálfej!
Vajon akkor – apám halála előtt egy héttel – álmodtam-e azt, vagy a véletlenre
félelmetes szerepet osztó képzelet ijesztő játéka volt csak az egész?
Az iskolából rohantam haza – aznap kaptuk ki a vakációt –; felrántottam a szoba
ajtaját, de ahogy beléptem, megtorpantam. Apám ünnepi ruhában ült az egyik
fotelban; csak kifeslett félcipőjét igyekezett a szőnyeg alá rejteni
szégyenkezve. Engem a cipők szánalmas látványa tartott fogva, hogy be sincsenek
fűzve. Ezért aztán későre vettem észre, hogy apám kikeményített gallérja felett
egy halálfej forog. Ahogy ivott, abba csorgatta poharából a sört; mikor meg
fölállt, hallatszott, amint lötyög a sör a halálfejben, s a sötét száj- és
orrüreg szélén meg-megremegett a vastag hab.
Attól a naptól fogva mind nagyobb rokonszenvet éreztem az önsajnáltatás
nevetséges pózában szélmalomharcot vívó, szenvedő apám iránt. Egyszer,
emlékszem, náthásan, mezítláb állt a konyha cementjén, s várta, hogy anyám,
akinek arca hidegen fénylett a krémtől, válaszoljon neki valamire. Valósággal
fulladoztam tehetetlenségemben, amiért képtelen vagyok megakadályozni, hogy
szüleim végképp elidegenedjenek egymástól.
Az öngyilkosságát megelőző estén apám órákig állt egy kapualjban a kenyérgyár
utcájában; a szemközti ház ablakát figyelte lódenkabátja feltűrt gallérja
mögül. Időnként, fogával húzva ki a rumos üveg dugóját, kortyolt egyet, hogy a
csikorgó fagyban tartsa benne a meleget. Tizenegy óra körül végre feltűnt a
sarkon egy nő meg egy férfi alakja. Imbolygó léptekkel indult meg eléjük. A
kucsmás férfi döbbent tekintettel állt meg; a nő (anyám volt) nyugodtan ment
tovább, mintha a férje nem is létezett volna számára. Magas sarkú cipője
egyenletesen kopogott hazáig. Apám, fölismervén az utazótáskás férfiban anyám
szigeti rokonát, a nagyothalló Józsi bácsit, mint aki más valakit várt,
kiejtette kezéből az üveget, és futásnak eredt. Az ellenkező irányba, nem anyám
után hazafelé.
A szobában az ablakredőny örökre lehúzva. Apám még mélyen beszívja a levegőt,
és lábujjhegyre állva, nyitott szájjal fújja ki, mint aki légzési gyakorlatot
végez. A fekete öltönyét választotta mára; gondosan igazít még egyet sötét
nyakkendőjén. Hónapok óta nem lehetett tetten érni ilyen piperkőc mozdulaton.
„Későn jössz haza? – szólal meg váratlanul anyám. (Ma minden olyan különös.) –
Ne várjunk haza ma se ebédre?”
„Se ma, se holnap.” – Udvarias kalapemelés, mielőtt fejébe csapná.
Húgyszagú, szennyes kapualjban találtak rá. Nem derült ki, hogy a legóvatosabb,
legfélénkebb lágerlakónak honnan volt pisztolya.
4.
Álmosító idő. Reggel rosszkedvűen keresi papucsát, míg lassan rá nem jön, hogy
nem a hálószobában van otthon. Egyszerűen nincs papucs. Kábultan száll le a
matracról, talán észre se venné, hogy lelépett (itt mindenki mezítláb jár a
csupasz padlón s a cementen), csakhogy az ő talpa most nedves lett. Lepillant.
Sör vagy pisi; nem olyan sok, hogy tapicskolni lehetne benne. De épp elég a
mulatsághoz. Hogy kikacagják.
Felnéz. A szinte kamaszosan mutáló, idegen hang gazdája uniformist hord.
Hízásnak induló, pelyhes állú kölyök, itt-ott még pattanásos is. Gumibotjával
paskolva tenyerét élvezettel figyeli, amint ő kínos fintorgassál hol egyik, hol
másik lábát emelgeti.
Aztán kiderül, hogy „ez a mi Ionelünk jámbor ember” (így a kis öreg), „csendes,
jóravaló, nemhiába hívő keresztény lélek az apja, a Teofil” (ez az asszony
volt), „de a rossz emberek, azok reszkethetnek, igaz-e, hamarabb utoléred a
tolvajokat, mint a sánta kutyát!” – licitál rá egy utolsót a férj; s felváltva
töltögetnek neki az estéről megmaradt Ecuador likőrből, mert hát Ionel „azért
nem veti meg az itókát”.
A milicista már kint van a házból, ahová csak éppen bekukkantott, a
csatorna alá tett vedret nézi, amelyikben meggyűlt az esővíz.
– Nagyidő volt a tegnap – jegyzi meg.
– Nálunk igen – feleli a Sabina apja. – Ott a szomszédban is?
– Folyt itt bőségesen – folytatja válasz helyett a tányérsapkás. – Nemcsak a
csatornából.
– Az este? – sandít rá a kis öreg. – Tán erre jártál?
A pelyhes állú bizonytalanul bólint. De még mindig nem tágít.
– Nagy társaság volt – szólal meg kínos csend után az ember. – Jutott volna
hely azért neked is, ha bejösz. – Újabb csend. – A mi Sabinánkat sokan
szeretik.
– Sokan – ismételi meg a milicista, s tekintetével őt keresi megint.
A háziaktól utólag megtudja, hogy érdeklődött felőle (csak úgy mellékesen),
hogy foglalkoztatja-e valami… „Már úgy értve, Sabinán kívül – válik beszédessé
a kis öreg. – A lányom már kerített is neki munkát, ne félj semmit! mondtam
Ionelnek. Amit itthon végezhet, afféle bedolgozást. – Látva, hogy neki eszébe
se jut neheztelni a füllentés miatt, inkább mulattatja a dolog, a Sabina apja
megkönnyebbülten fejezi be mondókáját: – Valamit kellett hogy mondjak neki,
nehogy azt higgyék, mármint ott, ahonnan küldték, hogy elhatalmasodott rajtad a
kényelemszeretet.”
„Melegíthetem a paszulylevest?” – szólt ki a Sabina anyja, aki minden harmadik
nap főzött egy fazék lóbabot.
„Előbb intézzem el a tyúkólat – felelt vissza neki, fontosságának teljes
tudatában a férfi, és gesztikulálva kezdte fejtegetni az odacseppent városinak:
– Szétverem fejszével. Nincs többé szükség rája. Nutriát fogunk tenyészteni.
Kapjuk a ketreceket, a fürdetőket; szabványra készül minden. Az lesz ám az
üzlet, barátom. Az állam leszerződte már velünk.”
Két karját széttárva, szemöldökéig behúzott szalmakalapjával úgy festett, mint
egy madárijesztő; pedig csak azt akarta kifejezni, hogy mennyire szép itt náluk
minden. A lelkendező mozdulat azonban gyanúsan sokáig tartott. A hang is
meglehetősen későn jött ki a megmerevedett emberből.
„Az isiászom. Megint belém állt...”
Ő előbb gyengéden – „Dögönyözd csak, ne sajnálj!” –, majd erősebben megnyomogatva-ütögetve
a kis öreg hátát, derekát, buzgón kezdte bizonygatni, hogy milyen takaros, szép
ez a falucska, és minden olyan megnyugtató itt... Hirtelen behunyta szemét,
hogy ne lássa a behajlított, fekete ujjakat: azt a négy-öt serénykedő
vénasszonyt a répasorok között.
Így viszont könnyebben tolakodtak elő emlékezetéből a nem kívánatos momentumok
– képek és szavak –, amiket a tegnap este összegyűlt társaságban átélt.
Miközben a rádió gombját csavargatták, vagy a tévékészülék meg-megszaladó
képernyőjén mutogatott vakarózó, öreg páviánpárban gyönyörködtek, amelyet
gyermekek és kiabáló, gyermeteg tömeg vett körül, mindenféle nyalánkságot és
fénylő piculákat, tán még ezüstpénzt is hajigálva eléjük, miközben
szállóigékkel fejezték ki magukat, szavakkal szépítgetve helyzetüket,
el-elsütve egy-egy viccet is, de inkább csak úgy „szőrmentén”, neki mindvégig
az volt az érzése, hogy nem azt mondják, amit akarnak, hanem legtöbbször nyelvi
sémákat puffogtatnak. Nem sok értelmét látta annak, hogy ott ül köztük, és minden
percben koccintania kell poharával, még ha nem is akar inni. Legszívesebben
elmenekült volna az émelyítő szagokkal átitatott levegőből. (Sabina, az ő
el-eltűnődő tekintetét és tartózkodó viselkedését látva, talán megsejtett
valamit, s azért neheztelt rá a reggel?)
Egyszer, amint kiállt a verandára – még pirkadat előtt volt, s a brancsból,
akik el nem szállingóztak addig, kuncogva bújtak össze bent a sötétben –, a
lány karját érezte a dereka köré fonódni. „Nem élvezed őket? – kérdezte Sabina
cseppet sem számon kérő hangon. – Szerintem jópofák.” „Persze – sietett a
válasszal. – Főleg az a nagy ádámcsutkájú (Cucunak hívják?), aki elmesélte,
hogyan járt pórul egyszer a falutokban egy újságírócska!...”
Nem sok minden maradt meg benne utólag, de annak az idetévedt kezdő újságírónak
rokonszenvet ébresztő, ügyefogyott figurája igen. Miután az asszonyok
kiteregették előtte sokak szennyesét, s a legfőbb bajt, azt, hogy munkaképes
férfi jóformán nincs itthon, mind elszerződtek, ha máshova nem tudtak, hát a
nádirtáshoz – a lelkesen naiv széplélek a falu ellentmondásoktól vajúdó
világáról kezdett szavalni az újságban, ami miatt – noha úgy hírlett utólag,
hogy sietve önkritikát gyakoroltattak vele egy nagyobb gyűlésen – végül is
menesztették állásából.
„Nincsenek, nem is lehetnek itt ellentmondások – őszintén sajnálta magában,
hogy nem veheti védelmébe, bár utólag, a jóhiszemű ifjú tollnokot. – Mindaddig,
amíg minden és szinte mindenki egyforma, és senkinek nem jut eszébe valamiben
is ellentmondani. Legfeljebb a világ, a természet változatosságához
viszonyított ellentmondást lehetne (s kellene) megpiszkálni egy kicsit.”
Most kelletlenül gondol vissza arra, hogy az éjszaka még történt valami, amit
Sabina rögtön lereagált, csak éppen rossz következtetést vont le belőle. A lány
a konyhából jött be, és tapogatózva jutott el hozzá a koromsötétségben. A
szájat kereste a szakálla felett, hogy megcsókolja, vagy megint megharapja, úgy
mint akkor, amikor kihívóan, büszkén súgta a fülébe: „A legparáznább párnak
számítunk!” De ő ez egyszer elhúzódott tőle.
„Van valakid? Otthon!...” – kérdezett rá Sabina tipikus női logikával. Nem
visszhangzott benne azonnal kellő erővel a kérdés. Túl elevenen égették
belülről Todor bántó szavai; a lánynak persze meg se fordult a fejében, hogy
behallatszott a vitatkozás. Rajta kívül más is érthette a lényeget, bárki.
„Mi az, zsidó könyvet tartsz a házadban?” – kérdezte Todor csúfondárosan
apósától a konyhában.
„Vigyázz, el ne szakítsd. Az egy nagyon régi könyv” – hallatszott a kis öreg
válasza.
„Miféle szerzet ez... a te latrod, sógorasszony?” – folytatta kötekedve Todor.
Ez a szúrás a nővére miatt szólt Sabinának, amiért nehezményezte, hogy Todor
otthon hagyta a feleségét, tisztán a családban is szégyelli már, amióta
fűvel-fával megcsalja!
„Magyarnak mondta magát, nekem legalábbis.”
Az após adta meg a választ, megint óvatosan, ügyelve, hogy a penészízű
almabortól megrészegült ember még jobban fel ne hergelődjék.
„Jó lesz vigyázni rá. Ezzel, látom, már átvert... Ez zsidó írás!” – jelentette
ki Todor bennfentes hangon.
„Gót írás” – kacagta ki Sabina. Mesélte neki, hogy apja megtanított a gótbetűs
könyveket olvasni.
„Régi könyv az. Úgy mondta, nem sok híján kétszáz éves – tette hozzá a kis
öreg. – Verseket olvas belőle, nem igaz, Sabina?”
„Magyarul?” – vakkantotta Todor.
„Nekem lefordítja románra.”
„Magyar könyv? Kötve hiszem. – A hang után bent a sötétben maga elé képzelte a
Todor feszes pofazacskóját a duplán tűrődő tokával, mely mintha marcipánból
lett volna. – A magyarok latin betűket használnak, akárcsak mi. Tőlünk tanultak
meg írni, ennyit se tudtok?!”
Az öreg hümmögött.
„Képzeld, Goethéből olvasott nekem! – szólalt meg Sabina. – Ha egyáltalán mond
ez neked valamit.”
„Ghete vagy nem Ghete... – kiejtve, a költő neve cipőnek hangzott. –Azt
mondjátok, megvan kétszáz éves...”
„Tedd már le azt a könyvet!” – kiáltotta Sabina.
A csuklások némileg enyhítették Todor hangjában az indulatot: „Ahonnét a te
védenced jött, ott száz esztendővel ezelőtt még betyárvilág volt. Rablás! Nem
ismertek azok se törvényt, se emberséget. Éppeg versek nyomtatásán járt volna
az eszük?!... S hol volt a nyomdájuk, kérdem én? A pusztában vagy a nyereg
alatt?”
Mondhatom, tapintatos „figyelmeztetés” volt ez számomra, kilétemet illetően.
Itt (legalábbis a Todorok – vajon hányan vannak?) mindig kinéznének maguk
közül. Vagy nem csak itt tekintenek jövevénynek? Hiába is fogadnám meg anyám
tanácsát, hogy: „Légy engedékeny, alkalmazkodó, hogy mindenki szeressen.”
Most már világos előttem – miután átvettem az otthoni telefonüzenetet, Sabina
is tud róla, hogy a főiskola utolsó évéről kizártak, csak azt nem árultam el
neki, kivel beszéltem –, szóval most már tudom, hogy a társadalomnak nincs rám
szüksége, nem tart igényt a tehetségemre. Azt képzeli, hogy művészi alkotás
helyett, amit szívből, képességeim kiaknázásával végezhetnék, gépies, unott
munkára, gyötrődésre fog tudni kényszeríteni.
Még végiggondolni is kimerítő, hogy mi vár rám, ha önként el nem
személytelenedem.
Egy repülő gólya tükröződik egy foltnyi tócsában.
Mintha e pillanatban jutott volna el tudatomig a Sabina kérdése, hogy: „Van
valakid? Otthon?!”
A Réka hangját hallom (most nem a telefonban); az ő hangja – a vele való
párbeszéd – értette meg velem igazán, hogy tulajdonképpen ki vagyok.
Rékával, aki már akkor ugyanannyit tudott, mint én most, a reménytelenről,
bőrig ázva kószáltunk az ismerős fák alatt, a részeg magányában tántorgó
tömeggel mit sem törődve.
„Mind megfoghatatlanabbá válik a haza, ahol nincs otthonod” – mondja a
tizennyolc éves, áttetsző halántékú lány, mintha előre megsejtett volna valamit
az én mostani bolyongásomból.
Kézen fogva járunk a ligetben, a csontból faragott sakkfigurákkal kedélyesen
támadó, curikkoló, kopasz, hernyóbajuszú bácsikák padjai előtt lépeget
mellettem: maga a csalhatatlan női ösztön és a koraérett (koravén?) értelem! –
itt, Sabinát ölelve, az érzékiség tűzijátékától elvakítva is tisztán áll
előttem „eljátszott szerencsém”. A lány, aki soha nem ébresztett bennem
élvezetet követelő falánkságot, csak gyöngédség utáni vágyakozást. „Rossz
bőrben vagy, lefogytál” – fogadott az apja műterme fölötti manzárd-szobában,
eloltva a villanyt, s vállamra hajtva fejét, az ablakon keresztül bámultuk a
havazást. Sokáig, szótlanul. „Velem meg lehet tanulni – mondta– hallgatni is,
nemcsak nézni a hulló pelyheket.” Meztelenül állt a tükör előtt, anélkül, hogy
kéjvágy homályosította volna el tekintetét. Hagyta, hogy azt tegyek vele, ami
nekem jól esik, de éreztem – s persze bosszantott is nagyon –, hogy nem ez az ő
valódi énje. Ott feküdt a szeretkezés heves rohamai után álomba szenderülve,
törékeny eleganciával, látszólag szinte érintetlenül; sohasem buján. Térdepelve
néztem, felülről, mint egy idegen, aki azon tűnődik, hogy mit követett el. S
lehorgasztott fejjel, félénken (olykor már-már iszonyodva) kezdtem hátrálni.
Ilyenkor, mintha csak megérezte volna magányomat, kezével visszatartott.
„Ti, férfiak, túljátsszátok magatokban a magányt, szükségét érzitek annak, hogy
megnyugtasson valaki – mondta; majd mosolyogva hozzátette: – De ne hidd, hogy
csak ennyi értelme lenne az én életemnek.”
Hogyan is gondolhattam volna ilyesmire, hisz világot faggató tekintete olyan
volt, mint a port s áporodottságot lemosó vízsugár. „Ki mondta – kérdezte
egyszer –, hogy a lustaság csaknem ugyanolyan erős, mint az élet? ... Én nem
hiszem; bár – húzta el ajkát gúnyosan – még sose láttam ennyi, a
tehetetlenségig megszelídített lelket. Mintha mindenki hülye vagy szenilis
volna, veszed észre? Pedig nem hittől részegültek búcsújában vagyunk, s nem a
középkorban.”
Számít-e valakinek még a hiányom?
Gondolatban ott járok veled, elidegenedett utcák kihűlő nyelvemlékeivel
számban, ott, ahol egy fa árnyéka is kétes, gyanús lehet (akár ez az alvajáró
tömeg ártatlansága a jövő előtt), ott járok veled, Réka, képzeletem
legféltettebb, kiforgathatatlan világában, és kezdem hinni újra, hogy egy ember
hiánya is számíthat valahol.
Pont olyan zavartalanul szeretkeztek Sabinával aznap is, mint azelőtt, a
céltalan kószálást elunva a szabadban. Nem hiányoztak a megszokott kellékek, a
fű selymes fészke, a bodza és a dús, meleg avar szaga, s a közeli
tavacska felszínén futkározó vízibolhák. Amennyire mulatságosnak találta őket
Sabina, épp annyira bosszantotta a sok kuruttyolás. „Ma tűrhetőbbek voltak” –
nevetett a lány; ő viszont könnyebben fogva fel a kettőjük ügyét, kielégülésében
a békák koncertje cseppet sem zavarta.
Igazság szerint különösen békés, nyugodt volt a lelke, mintha ma este tényleg
hazafelé indulna végre egy kiadós séta után. Talán egy titkos elhatározásnak
köszönthetően érezte olyan remekül magát.
– Tudom, hogy valaki hívott haza. De én erősebb vagyok, meglátod, a múltadnál.
Eltépek minden szálat, ami odaköt még – törte meg a csendet Sabina, kedvesének
mind a tíz ujját végigcsókolva, simogatni kezdte haját a kiugró halánték
fölött.
Az égen felhőfoszlányok lebegtek ezüstös, fémes csillogással, mint valami
léghajóroncsok. Elnézte őket s csak úgy fölötlött benne, amit a Réka apja
mondott egyszer, mikor hármasban vitatkoztak. „Az eleve kudarcra ítéltek
szokása céltalanul, passzívan várni valamire, ami nem következik be soha.” A
Mester mély zengésű hangján tértek vissza hozzá a szavak. Törjék Zoltán
festőművész neki csak tanára volt a főiskolán, no meg bevallottan „atyai
barátja”; mesterének azonban nem merte volna nevezni. Különösen itt, ahol –
egyre több futtában készült, néhány rutinos vonallal papírra vetett vázlat
került ki a keze alól – mind elérhetetlenebbnek tűnt számára a lelki
renyheséget megvető, konok tehetség. Megjelenésében és életmódjában nem talált
semmi rendkívülit. Fürge járású, vasszorgalmú ember, ráncos szemgödrében
eleven, kék szempár. Minden nap ugyanazzal az energikus mozdulattal, szinte
ingerülten taszít egyet a festőállványon, és húzza maga alá a kerek széket.
Rendszerint csak egy-egy korty bort tölt poharába, s mielőtt lenyelné,
élvezettel ízlelgeti. Sokszor kifakad s szapulja környezetét: „Egy zsákutcába
jutott művész nem több, mint egy csontváz a múzeumban, mely okos töprengésre
késztethet bennünket: Nem erre vágytam!” Sokan valóságos gyűlölettel beszéltek
róla, főképp makacs természete és céltudatossága miatt. Hajszolta magát otthon
és a főiskolán, de megfáradtnak soha senki nem látta.
„Könnyebb lemondani a küzdelemről, és adni a meg nem értett zsenit” –
mosolygott rá, mint minden vendégére a Mester gunyorosan. Hangjában, akkor úgy
tűnt neki, kihívás van. – A kíméletlen, értékromboló és zavaros világban csupa
sápadt, sovány, koravén arc vesz körül. Gondolj Hieronymus Bosch ijesztő
pofáira a keresztet vivő Krisztus körül, és igazat adsz nekem!
Azóta tudom már, hogy a meggyőződés szenvedélyében van a te erőd, Zoltán
bátyám. Előbb a színek – vagy a színtelenség – virtuózitása egész falakat
betöltő, hatalmas kompozícióidon váltott ki belőlem zavart és már-már
kétségbeesést. Lesújtottan álltam (mint aki kívülállónak született) az
űrkopárságban kiapadt, fonnyadt tőggyel vánszorgó tehened láttán. Nem hiszem,
hogy festett még valaki ennyire meggyötört (ember)arcú jószágot. A gyermekkor
tehenére ismertem benne mégis; a nyomasztó szürkeségben mágikus fénnyel
izzottak foltjai. Még nagyobb zavarba hoztál, amikor a hideg műteremfényben –
miközben Rékával mi, inkább csak a szavakon lovagolva, azon vitáztunk, hogy
miben érdemesebb hinni: a jóságban vagy az együgyűségben, nem mulasztván el
ítélkezni elkorcsosult korosztályunkról, akik már az önvédelemről is leszoktunk
–, te mindennaposnak mondható luciferi vigyoroddal szegezted nekem a kérdést:
„Na, és azt elképzelted-e már valaha, mit kezdtél volna az életeddel, ha egy
másik korban születsz? Lelkiismereted szerint melyik lett volna a legüdvösebb,
legbecsületesebb megoldás: győzni, legyőzetni vagy egyenesen a fűbe harapni –
mondjuk ötszáz évvel ezelőtt a sötét középkor hatalmi érdekei és hitvitái
közepette?” – Mintha a fény is gúnyosan villant volna meg szemüvegén.
A XV. század vége? Mielőtt beleveszve a történelmi homályba, kapiskálni kezdtem
volna valamit, elém rakott egy színes Bosch-albumot.
„Megtalálod benne a kaján boszorkapofáktól körüludvarolt, köszvényes és
ingerlékeny császárt – folytatta kedélyesen a Mester. – Bruges és Grand városok
felkelnek, Habsburg Miksa fogságba kerül idézte kapásból a bevezető
tanulmányból. – Mond ez neked valamit?
Ahogy lapozgatni kezdtem az albumot, felém sütött Bosch egének gunyoros
sárgája, a hanyatlás hátborzongatóan vigyorgó jelképei felett.
„Ki tud az alnémet tájszólásban meggyónó, böjtöt fogadó együgyűekről, élveteg,
képmutató bugrisokról? – csaptak le rám a Mester szavai. – A készülődő újkort
köszönti talán az eszeveszetten farsangolva dolce vita szó, állatokkal
közösülő csőcselék? Ez a máglya körül tolongó, tapsoló tömeg mintha ismerős
volna, nem? És Ausztriai Miksa céklavörös arca, s a torz képű, páncélos
zsoldosok hátba hatoló lándzsái és karói a szétfeszített női combok között? Az
idők gonoszságát és nyomorúságát felmutató festőn kívül, hatalomból és kínból,
áldozatokból s eltipróikból mi maradt? Még azt sem tudjuk, hogy Bosch, a
polgár, az alattvaló melyik győztest szolgálta, és győzte-e méltósággal a
vereségeket?”
Tulajdonképpen akkor vesztettem el végleg gyermeki látásomat, és hatolt át
gyanakvó tekintetem az emberi arcokat és letűnt harcokat belepő, felszínes
párán.
– A szüleim kezdettől fogva megértést mutattak veled szemben – csacsogja Sabina
–, és egy csomó jó tulajdonsággal ruháztak fel; igaz, a nővéreméknél, ha szóba
kerültünk, kezdettől fogva az a lemez járta, hogy ne legyek bolond, minek kötöm
le magam, úgyis el fogsz hagyni. „Nem lehet olyan háládatlan – torkolta le őket
apám. – Persze hogy vágyakozik, hisz azért férfi: oda is, ahol egyszer jól
érezte magát, oda is, ahol még nem járt. De ha van egy csepp sütnivalója,
megérti, hogy az embernek néha az a dolga, hogy felejtsen.” – Szemét lesütve
(sose láttam még szemérmesnek) rebegi még: – Én mindehhez hozzátehetem, hogy
olyannak ismertelek meg, aki ha elkövet valamit, a lelkiismerete nem hagyja
nyugodni. Nem tudnál vétekkel élni a lelkedben. Ezt azért mondom most neked...
„Amióta megértettem, hogy a művész semmit nem jelent – s nem is tartozik –
azoknak, akiknek az élete csak mulatság vagy kínos helyezkedés – folytatja
képzeletbeli párbeszédét a Mesterrel –, mint aki a saját drámáját keresi minden
veszélyeztetett élőlénnyel vagy kallódó tárgyban, nem találom a világban
nyugtomat. Aki túl kevés önbizalommal és több éves késéssel vág neki valaminek,
annak sokkal nehezebb. Néha úgy feküdtem itt órákon át virrasztva, akár egy
összeszáradt dinnyehéj. Most éget a szégyen az elpazarolt idő miatt.”
– Mi az, nem is figyelsz rám?! – jut el tudatáig a lány szemrehányó hangja. –
Amikor beszélsz hozzám, akkor sem vagy valóságosan mellettem. Gondolatban
messze jársz, valahol idegenben. Én már nem is számítok neked.
Tudta, hogy el fognak jutni idáig. Sabinából a józan életerő egyszer csak
kihozza a vádaskodást. Ő pedig hallgat, s keze élettelenül pihen a lány
kezében. Hol van már a magabiztos, az érzékiséget ösztönösen fitogtató Sabina,
aki ártatlan játékossággal fenyegette volt meg: „Lefoglaltalak magamnak
egészen. Vigyázz – nevetett –, mert nemcsak a tested az enyém, de az
agysejtjeid is. Minden gondolatod, a vágyad, ami elmúlt, s az is, ami jönni
fog!”
Nézi a felindultságtól tüzelő arcot, s eszébe jut, amit Réka (hogy is volt
képes akkora nyugalmat erőltetnie magára?) önzetlen tisztasággal mondott ki
elválásuk előtt: „Úgy látszik, nem én voltam számodra a nagy szenvedély. Amely,
ha beteljesedik, bátorítást, erőt, mindent megkapsz tőle, s megszabadít a
magányérzettől.”
Ő viszont most csak a földre tett matracig kicsapó spirituszfőző-lángra és a
petróleumos rongyra képes gondolni, amit a lábszárára tapasztottak, hogy
kicsalják vele bőre alól a kullancsot, meg a piszkos veder zörgésére, amin
keresztülesett, s a vízbe fojtani vitt kutyakölykökre a ruháskosárban. Sabina
is úgy él most benne, mint felhevült, izzadt test, akit önkívületbe taszított
az álom. S ebben a kezdetleges kapcsolatokat tartósító, riasztó környezetben
minden fehérnép cselédként lesi, hogy, ha a házigazda vagy bárki (vele is
előfordult már, sajnos) leitta magát, mint egy disznó, mikor szorul ápolásra;
bíztatják, hogy okádja csak ki magát nyugodtan, a gyenge gyomrot, epét szidják,
arra kennek mindent, és kezükben egy ronggyal – a szörnyű bűzzel nem törődve –
várják, hogy feltörülhessék utána a mocskot. A Sabina anyja azt is
természetesnek veszi, hogy az ura, mikor „megbolondul az italtól”, üvöltözve
nekiesik és – „Nesze, te bulándra!” – üti, ahol éri. Az asszony az első nyaklevest
rendszerint nyugodtan várja, arca nem torzul el, legfeljebb a vigyortól; aztán
hátrahanyatlik, s karjával, könyökével igyekszik kivédeni a mind szaporább és
hevesebb ütéseket. A kékséget másnap nem szokás takargatni, s nem illik
nyavalyogni mások előtt, hogy fájt a verés.
Ilyen hangulatban vitatkozni tudna a Mesterrel, hogy mi a fontosabb: amit a
művészet a gürcölő, robotoló embereknek tud egyáltalán adni, vagy amit a múltat
értő, rajongó keveseknek megőriz? Mert a többség számára a művészet korántsem
olyan fontos, mint nekik.
Odaképzelem magam a hűvös szalon szögletébe: a képes világtörténelmet forgatom.
„Olvasd hangosan” – kér anyám, s én biztatására belekezdek: „A rettentő
vaslovasoknál is maradandóbbnak bizonyult a megfeketült, ódon tornyok, a csonkult
szobrok élete. Az igazi hatalom.” (Ez talán nem is onnan s akkor, máshonnan
őrződött meg bennem.) Anyám gobelint varrva, fel-felpillant a megfakult
olajfestményeken a késő délutáni fényben elmosódva kéklő hegyekre, a hullámzó
tengeröblök szikláira, és sóhajt. Később sajnálni fogja nemcsak ezt, az apámért
feláldozott, gyászos délutánt, de valamennyi tétlenül eltöltött óráját.
A fantáziátlan vagy koplaláshoz szokott jövőnek vajon hány költőre és festőre
lesz majd szüksége? – teszi fel gondolatban a Mesternek a kérdést. De már tudja
is, milyen feleletet kapna rá: „Ezen évtizedekkel ezelőtt már együtt gyötrődtem
Máraival. Azt írta, csak órák kérdése, hogy eldőljön: lesz-e még
egyáltalán művészet(!)... Amióta meghúzta a vészharangot, gondolom, jó
néhány óra eltelt már.”
Jól fog egy kis optimizmus, ami nagyjából összecseng azzal a rímes
helyzetjelentéssel, melyet Rékával rögtönöztek valamikor:
Ha valamiben bizakodni érdemes,
csak ennyi – bár ez még nem ok az ünneplésre –:
E szűkösen magas ég alatt, szerencsére,
az utolsó mondat sem
(A poén előtt kivártak egy kicsit): VÉGLEGES!
Jó érzés elbágyadni a napnyugtával lassan hűlő verandán. Még a pacsuliszag sem
bántja; a Sabina apja borotválkozás után bőségesen meg szokta locsolni képes
felét.
Azon veszi észre magát, hogy dudorászik. A Káka tövén költ a ruca... dallamát.
„Ki gondolta volna – mosolyog magában –, hogy megfeneklett magányomban még
kántálni is fogok?”
Otthon Rékával elég volt egymásra nézni, s a másik szeméből tükröződő
riadtságból rögtön kiolvasták, hogy mi az, amit félteniük kell megint.
Akkor még nem gondolta volna, hogy egy ilyen kaland szellemileg sem
haszontalan; hozzásegítheti ahhoz, hogy megőrizze személyiségét.
Nem árt, ha az ember pontosan tudja: mi nem vagyok.
„Mindenütt szép – gondoltam –, ahol még tetten érhető a leáldozó nap”; akkor
bújt mellém Sabina, s percek múlva, a könnyektől elmaszatolódott kormos
festékkel szeme alatt, elszenderült.
Most, hogy nem kellett behunyt szemmel, védekezve, metsző fénybe állítanom ezt,
az éjfekete tekintetében félelmetes naivságot és féktelen indulatokat rejtegető
lányt s számomra megszokhatatlan környezetét, józanabbul ítéltem meg,
szelídebbnek láttam mindent. Egyszerű karton ruhájában, védtelenül pihegve,
könnyes ártatlansággal feküdt mellettem egy lány. Természetes szépségében,
amellyel a teremtés megajándékozta. Ha megörökíthetném olyannak, amilyen
most!... Több kedvem lett volna hozzá, mint a kihívó pucérságú Sabinához, aki
önként ajánlkozott, hogy modellt áll nekem. Mielőtt őt megismertem volna, nem
hittem, hogy egyáltalán létezik a testi gyönyörnek ez a foka. Az ajka, a melle,
a tompora és minden hajlata lángolt szeretkezés közben. De most kedvemre
tanulmányozhattam külön-külön a nyak- és combhajlat, a boka, a lábikra
szépségét. Már éppen fel akartam állni, hogy kerítsek egy rajzlapot s egy
ceruzát, amikor engem is elnyomott az álom.
Arra riadt föl, hogy nyikorog a verandalépcső, s alsószoknyák suhognak, Sabina
eltűnt mellőle. Rögtön megérezte, hogy történt valami.
Kinn is sötétedett. A Sabina anyja és egy másik, idősebb asszony mintha vérről
pusmogtak volna, ahogy a házba besiettek, magukra csapva az ajtót. Felállt és a
szobaablak elé sétált. Imbolygó árnyékok a gyönge gyertyafényben. Sejtette,
hogy megint elvették az áramot.
Egy ideig a verandán ácsorgott zavartan, majd belopakodott (igen, úgy érezte,
lopakodik) a házba. A konyha üres volt. A kis öreg, úgy látszik, még nem jött
haza a kocsmából.
Elfojtott suttogást hallott bentről, s a szavak értelmét nehezen lehetett
kivenni. A csukott ajtóhoz lépett, s előbb a kulcslyukon, aztán egy nagyobb
résen át belesett a szobába. A két asszony háttal állt neki, és eltakarta
Sabinát. Lelógó ujjai villantak meg csak a felszított gyertyalángnál, mikor
anyja kibontotta az összehajtogatott, patyolatfehér bulyavászon inget. A
lakkozott körmök a padlót súrolták. A lány hangját csak egyszer hallotta;
tiltakozott, hogy kár az ingért, marad a rövid kartonruhában.
Csupasz lába világított az ágy végében.
– Iszol? – nyújtotta felém nyers mozdulattal a Sabina apja az üveget. A sör nemcsak
meleg, de poshadt, romlott szagú is volt; nemet intettem. A kis öreg egy
hajtásra kiitta a zavaros löttyöt.
A konyhában égett a tűz. A gazda vérmes szeme, ahogy a kemence lángja fölé
hajolt, mint a ketrecbe zárt, fehér szőrű nyulaké, piroslott.
Néztem, s előbb a Sabina vérére gondoltam, majd egészen más pirosra.
A verandán muskátlipiros álmom volt.
5.
Folytatódtak a hosszú nappalok, telve világossággal.
Sabina mosakodás előtt épp úgy rázta meg hosszú, fekete haját, mint addig; csak
járása nem tűnt már olyan tüzesnek, s nem ült ki szemébe a mohó vágyakozás.
Vaklárma volt! Örülnie kellett volna, mégis bosszankodott. Sabinának kimaradt
(vagy egyszerűen késett) a menstruációja. Nem tudta az okát s azért ijedt meg?
Vagy szándékosan akarta elhitetni vele, hogy veszítése van? Így próbálta talán
megzsarolni?
A lány anyja azonban, úgy látszik, sietett tiszta vizet önteni a pohárba: se
szó, se beszéd, hívta a bábaasszonyt. Azt, amelyik házhoz szokott járni, hogyha
baj van; nem a hivatásost.
Véletlenül szembefutott Sabinával. Elgyötört, bánattól megnyúlt arcot várt, de
tévedett. A lány hűvösen rámosolygott. Csak egy ellesett, gonosz szemvillanás
árulta el, hogy valamit tervel.
– Az igazi szerelem szívós, mint a fa. Ott az a láda: mióta eszi belülről a
fabogár! – mondta példálózgatva az asszony, miközben „a vendég” tányérjába
kitette a maradék paszulylevest. A főtt hagymát a kezével kapta ki s hajította
oda a majorságnak.
Csak a kis öreg változott meg, nemcsak vele szemben, de mintha egy-két nap
alatt összement volna. Elborult tekintettel, mint akivel égbekiáltó
igazságtalanság történt, gázolt bele elnyűtt tornacipőjével a ganélébe. Csak
amikor őt látta közeledni, kapta fel ragadozó madárra emlékeztető fejét, hogy
megvetéssel mérje végig.
Az idő is megváltozott. Szél pofozta a napraforgótányérokat, s föl-fölkapott
egy-egy lehulló barna levelet, mint amikor valaki szórakozottan elejt valamit
és utánakap.
Hét végére aztán – ha az idő nem is – a kis öreg megenyhülni látszott. Akkor ő
már nem titkolta, hogy útra készen áll. Egy-két portré rajzáért ígérték, hogy
pénzt kap; legfeljebb azt még megvárja.
– Ha éhes vagy, ott a zsírosbödön.
Mostanában elmaradt a közös teríték az asztalról, s a poharazgatás is. De a
házigazda, lám, kurtán-furcsán ugyan, de csak kínálja.
Egyik este – a kútból vizet mert éppen – az utcáról behallatszott, amint a kis
öreg pityókosan, fennhangon szerepel valakinek:
– Megjárja magát a világban és visszajön – próbálkozott előbb vigasztaló hangon
a másik.
– Annál többet és szebbet, mint amit a lányomtól kaphat– a Sabina apja itt
valamit mutathatott is, mert felnyikkantottak mind a ketten –, sehol se adnak
neki... De mind jöhet aztán nekem ide! Még a fajtáját se lássam többet!
– Ne biza.
– Köpj szembe, hogyha még beeresztem!
A halotti tort megelőző estén történt. Akkor már Sabinából is kicsapott a gőgös
indulat. Amiért ők falun élnek, mondta – ő persze hajlandó lett volna meghozni
jövendőbelijéért az áldozatot, visszamehettek volna városra –, amiért a szülei
egyszerű emberek, mégis csak az övék ez az ország. Ők nem kérdezték, ki
fia-borja, de azt joggal képzelhették, hogy – ha már a lányuk nem közülük valót
választott magának – az illető hálás lesz nekik, amiért szemet hunytak a
származása miatt, és minden további nélkül befogadták.
„Ha képes volnál feltétel nélkül viszonozni ezt a köldöknézésből fakadó –
látszólag önzetlen – szeretetet, tán még az éjszakai lopások és nyugalom barna
ruhás őrének is megtétetnének idővel – gondolja keserű öngúnnyal. – Akik nem
ismerik a nyelvedben, nevedben és hitedben őrzött világot, vagy nem akarnak
tudomást venni másról, csak saját nemzetük hagyományairól és elhivatottságáról,
azok előbb csodálkozva, majd mind ingerültebben szólnak rád, azzal vádolnak
meg, hogy felforgató vagy, aki mesterségesen szítva ösztönt és indulatot, egy
elvont, képtelen világot szeretne föltámasztani. Holott elég lenne elfojtania
hiúságát (hát nekik?!), és megnyugodva beletörődnie a legkézenfekvőbb
megoldásba.”
Egész éjjel képtelen voltam elaludni. Képzeletem vacogtató vermében
hánykolódtam. Sötét volt még, amikor sietve felöltöztem, s a kapun kilépve –
mintha valamilyen láthatatlan veszély leselkedne rám – futni kezdtem. „Volt,
aki ennél többet is átélt – csillapítottam magam. – De nem mindegy, hogy
önmagát megőrző méltósággal, vagy végül csak füst alakban.” Ahogy szaladtam,
szavak zakatoltak agyamban, amelyeket egy régi naplóban olvastam, bár a kor
falára illettek volna: „Szerencsém, hogy nem születtem árjának, hogy nem
eshetem abba a kísértésbe, hogy üldöző legyek. Nem, nem; inkább vagyok
üldözött.”
Megindultam, amerre a Sabináék háza rejtőzködött még, kelet felé. Már sejteni
lehetett a pirkadatot. Egyszer csak amint hátrapillantottam, a mind szürkébbé
fakuló nyugati horizont fölött megint megpillantottam a messzeségben a lován
ügető bujdosó fejedelmet. „Ilyenkor délibáb?” – gondoltam csodálkozva. Az fel
se tűnt, hogy ló és lovas nem állt a feje tetején.
A reggelinél Sabina kikacagott.
– Biztosan a körzeti orvost láttad; a községközpontban lakik. Szerzett magának
egy pejcsikót. Azt beszélik, hogy újabban lóháton jár a súlyos betegekhez.
– Újabban? Mióta?
– Várj csak? ... Amikor te beteg lettél, nem volt lova, amit a bricska elé
fogjon. Azért nem tudott kijönni hozzád. Azelőtt a kétkerekűvel járt; de a vén
gebe kimúlni készült éppen, sietett a vágóhídra küldeni.
A halott megnyúlt arca és száraz agyagos földhöz hasonlatos, itt-ott repedezett
bőre nem keltett benne különösebb viszolygást vagy undort. Sem a szoba
kámforosszesz szaggal keveredő, édeskés levegője, ahol a vénembert
felravatalozták. Most mégis úgy érezte, képtelen volna lenyelni egy kortyot is
ebből a – cukor híján – répalével vagy Isten tudja, mivel édesített
vegyespálinkából, melyet az állami lerakatban előzőleg már „megszenteltek”.
Noha a dús olajban úszkáló meg kisütött halféléknek már a közelsége is
megkívánta volna, hogy – ahogyan itt hajtogatták – „egy kicsit meglocsolja a
bűnét”, vagy legalább a kedélyét. De neki az asztalnál is folyton az eszében
volt, hogy ugyanezek az üvegek jártak kézről kézre szinte végig a faluhosszán,
miközben a szánalmas cigánylovacska (hámlásoktól kikezdett bőrén átütöttek a
bordák) kínos poroszkálással húzta, rázta maga után a szekéren a két deszkára
emelt, nyitott koporsót (benne a szentelt borral megöntözött halottal, akinek
nejloncsipkés párnáján, amit a feje alá tettek, mint bolhák szökdöstek a
kalácsmorzsák), s a talpig feketébe öltözött, pállott arcukat a kánikulában is
kendőbe bugyolált asszonyok elváltoztatott magas hangon sikítozva kiáltozták,
sírták világgá gyászukat. Olyan, évszázados hagyományra visszatekintő szerep
volt ez, amelyet aligha lehetett elrontani. Egy ennyitől nem lesz úrrá a
fizikai félelemérzés egy idetévedt fiatalemberen – különösen, hogyha már
látott, hallott életében siratóasszonyokat –; ám a halotti menet körül pálinkás
és boros üvegekkel szaladgáló nők, férfiak kínálgatása – amint valósággal
kihívóan állták útját mindenkinek, aki szembe jött velük (szabadságra hazatért
katonának, a postásnak, „vándorablakosnak”) vagy az ablakon kihajló
gyermekeknek, ragacsos kenyértésztát dagasztó fehérnépnek, rángatózó fejű
aggastyánnak – váratlanul érte, s az üvegek száját időnként befaló
részvétnyilvánítók mosolygó vagy legtöbbször mohó cuppogtatásai, amiket a
„Nyugodjék békében”-nek a „Jó napot” monotóniájával ismételgetett szavai
kísértek, ezúttal egyenesen ijesztően hatottak rá.
– Egyszóval abban az omlófélben lévő kriptában volt egy nyílás: oda bement egy
nagy sárga kutya és megfialt, s a kölykei mintha emberi hangon gagyogtak volna.
„Méghogy ilyet!”, nevetett ki mindenkit egy merész legény, és bement megnézni,
mi van ott. Valami vasajtóféle volt, aztán az szépen becsapódott mögötte... Na,
hát így valahogy: akkor lássak én úri kriptát, amikor a hátam közepét látom!
A vasutas sapkás kitörli szeméből a csipát, a körülötte ülők könnyeznek a
kacagástól, vagy fejüket csóválják.
– Nem kell beszarni. Máma már oda is be lehet vezetni egy villanyzsinórt –
lódítja más irányba a kedélyeket a pattanásos képű milicista.
Nyoma sincs itt nyomott kedélynek, a temetést, halált emlegetők szava is könnyű
cigarettafüstbe, nehéz ételszagba vegyül.
Ez lett volna a föld megnyitott szívébe (esetleg önnönmagába?) sandító vagy
megzavarodottan pislogó gyülekezet, mely alig egy órával korábban hol imára
kulcsolt kézzel, hol szaporán hányva magára a keresztet hallgatta a pópa álmosítóan
tekervényes körmondatait, és áhítattal kapcsolódott be az orrhangú kántálásba?
Ámulatában, akaratlanul, mégis felhajtott egy pohárkával, s megborzongott. A
halottat (a Sabina nagyapját) különben nem ismerte.
A háznép az enni- meg innivalóval volt elfoglalva. A Sabina anyja egy mázas
cseréptálba, közkívánatra, no meg pótlás gyanánt, puliszkát rakott ki; a kevés
túrót jól megzsírozva rétegesen.
– Még kövérséget sem tudtunk szerezni, igaz, Todor? – szabadkozott a kipirult
asszony. – Hogy az a csorba legalább becsületes kinézésű legyen!
A józannak már nem mondható vő belenyúlt a forró puliszkába s felsziszszent.
Mártír arccal ült, felváltva kortyolgatva bort és káposztalevet, s közben
rucanyak-merev hüvelykujját szopogatta.
A preszkura hamar elfogyott; lángost szolgáltak fel. Ahogy közönyös, beletörődő
tekintettel gyúrták magukba a hideg prézlis hallal vagy anélkül, öregek és
fiatalok rágástól rengő, rángatózó ábrázata egyformán közönségesnek, durvának
tetszett. Csak a harapástól elferdülő, táguló, zsíros szájak uralták az
arcvonásokat, noha egy idő után már nemigen fejezhettek ki falánkságot. A
legtöbben városiasán puccba vágták magukat az alkalomra, a nők különösen,
aranygyűrűkkel és lecsüngő fülbevalókkal teleaggatva. Vastagon rúzsozott
ajakkal, kifestett arccal forgolódtak a tálalásban segédkező bakfis lányok is.
S nem hiányzott a gyászoló társaságból az ép fogsorát meg-megvillantó,
madonnaszépségű menyecske sem, aki zsebkendőjét megnyálazva buzgón törülgette
cserebogárszemekkel bandzsalító fiacskája pracliját, miután a dundi csöppség
anyja öléből lecsúszva a padok között hajkurászni kezdett és kézbe kaparintott
egy tollát hullató, bicegő csirkét, s addig szorongatta, míg szerencsésen meg
nem nyuvadt.
E legkeményebb darócposztóból és szőttes holmiból kivetkőzött népség
megjelenésében, viselkedésében mégis volt valami durva és kezdetleges, ami a
néhai viseleten is túltett. Pedig a mendemondák a régi babonák penészszagát
őrizték ma is, akár a halott a feketeséget körme alatt, amit az öltöztetésében
buzgólkodó vénasszonyoknak nem jutott eszükbe onnan kikaparni.
– Hasnyálmirigy így, meg úgy, mesebeszéd! – vitte a szót egy hegyes orrú, kék
szemével ártatlanul hunyorgó emberke. – Nekem húsz esztendeje van daganatom.
Itt ni! – S mintha egy kitüntetést mutogatott volna, büszkén bökött az
oldalára. – De megrágom én a követ is, ha kell, mint régen. Csakhogy nem vagyok
bolond a szájamon keresztül magamba venni a rosszat. A megboldogult Ionuţ
szokása szerint bezabált, ivott rá jó sok vizet, s ott aludt el a kútnál. Mire
magához térve felocsúdott, késő volt. A kígyó már a farkát csapta a
szájpadlásához.
– Ne bolondozz. Egy kígyó volt?! – ámuldozott egy köcsögkeblű aszszonyság.
– Nem volt az mérges kígyó, csak amolyan kisebb fajta. Mondta is szegény Ionuţ,
mikor a gyomrát fogva hazavánszorgott, hogy mintha mászna benne valami.
– Miért nem forraltak tejet? Azzal ki lehetett volna csalni.
– Vagy lúggal!
– Most már fújhatjátok a magatokét – hunyorgott fennsőbbséges vigyorral az
emberke. – Eltátotta a száját, s a rossz belebújt. – Akkurátusan piszkálta ki
fogai közül a főtt szalonnahéjat, s gyér hajába törölte ujjait.
A petróleumlámpa világánál maga elé nézve, érezte, hogy mind nehézkesebben,
lehetetlenebbül viselkedik a patkó alakban felállított asztalnál. Már
szórakozott bólintgatásai is elmaradtak; az elidegenítő csendbe burkolózva ült,
és azon tűnődött, hogy ha az évek során nem vált volna annyira városivá, ezek a
történetek talán könnyebben el tudnák kábítani, mint a párolgó testek szaga és
a ruhákba beülő ételbűz. S főleg az erős, maró íz szájában, mihelyt a
cuppogtató gyászkíséretet idézi maga elé.
Már a fehér patyolat ruhában suhogó lélekről folyt a szó, a tőlük a harmadik
faluban eltemetett hajadon leányról, akinek nedves testén (mivel a nyitott
koporsóban bőrig ázott) kihajtott a rozmaring, s míg ki nem bontották a sírt,
és el nem pusztítottak a virágot, a leány minden éjszaka hazajárt. Hát a Dunába
fúlt vőlegényről ki ne hallott volna, aki megkocogtatta búslakodó arája
ablakát, és elcsalta magával sétálni. Szíve választottja csak a temetőkapunál
vette észre, hogy a fiúnak lópatája van. Szerencsére arra ment haza a
vincellér; a lólábú kísértet elvágtatott, s a hiszékeny lányt ájultan szedte
össze.
– Engem egyszer olyan magas árnyék kísért el, egész hazáig, mint egy sürgönyoszlop
– mondja a fagylaltot kiporciózó háziasszony, s az emberek csámcsogva
bólogatnak neki. A Sabina tekintete egzaltált fényvillanást küld feléje, s
mivel ő közönyösen bámészkodik tovább, a lány bosszús fintorral üzen neki
hadat. Talán csak amiatt, hogy az ő arca végig nyugodt volt; nem mutatott
megrendülést, sem félelmet? A tor kellős közepén, amikor a daganatával
hivalkodó, szemében a zavartalan kékséggel, immár harmadszor nyilatkozta a
halottról, hogy: „Hagyta, hogy belebújjon a rossz”, Sabina nem állta meg, hogy
oda ne súgja neki: „Te barbár vagy; nem érted, hogy ez gyász! Nektek az ilyen
bánatra tán nincsenek is szavaitok.”
Vagy inkább azt vette zokon a lány, hogy süket fülekre talált nála minden
tréfás vagy otromba célzás, amely a donjuankodás kockázataira, valamint a
csábító felelősségére figyelmeztette a ki-tudja-honnan-jöttet?
Kedve lett volna egyet csavarogni még kinn a mezőben, mielőtt végképp
elszakította volna magát most már untig ismert környezetétől. A készülődés
utolsó pillanataiban, érdekes módon, az volt az érzése, hogy az a másik égtáj
(pedig hogy vágyott már a távoli nagyváros antikváriumainak hűvös csendjére!),
melynek ege alá a zsíros tapintású ujjak s tekintetek elől rég
elrajzottak-tünedeztek a bibliofil-szárnyú remények, mintha a jelenen kívül
esne, valahol a történelmi időben.
A Sabina fehér ruhája libbent el előttem; egy barna képű, hullámos hajú srácot
húzva maga után a kert irányába, eltűntek a sötétben. S én már tisztában voltam
vele, hogy büszkesége erősebbnek bizonyult, mint a fájdalom amiatt, hogy – így
fejezte ki magát – „első bozgor szerelmétől” el kellett válnia.
Kinéztem a nyitott ablakon – nem utána. Az éjszaka nedves, ürmös illatával,
mint keserű gyógyteával, hátha ki tudom hajtani magamból a terhes kábulatot,
amellyel bent egészen megteltem. Próbálkozásom kudarccal járt. Az álmosság
szinte észrevétlenül bekerített már.
„Jó lesz odébb állni, mielőtt te maradnál egy váratlan csalódással!” – súgta
egy hang, valahonnan az eszmélet beomló partján túlról; s hátradőlve a párnákkal
felpúposított ágyon, már behunyt szemmel úsztam.
Üres táskával álldogált a sötét verandán, de torkig volt mindennel és
mindenkivel, saját magát is beleértve. A Sabina anyját, akárhogy is, volt
amiért becsülnie. Mégis kölcsönös sértegetéssel váltak el egymástól.
– Tisztán féltékeny az úrfi? – csúfolódott vele az asszony, maga is
becsiccsentve egy kicsit, amikor látta, hogy ő zavaros, égő tekintettel néz be
a fénybe, a szobába. Nagy elégtétel volt számára, hogy az a tipp-topp fiú, az
újonnan kihelyezett agrármérnök, akit a Sabina divatlapba illő alakja egészen
megbűvölt, a hálátlan idegen szeme láttára húzza le a lánya lábáról a fémszálú
harisnyát, és érzékeny csókokat lehel térdére, lábikrájára, bokájára.
– Azt képzeled, hogy ezt is álmodtad? – folytatta élesebb hangnemben az
asszony. – Ne félj semmit, ez nemcsak az ágyban férfi, mint te! Mikor a
fóliaházaknál őrködött a viharban, azt láttad volna!... A te fejed felől
egykettőre elfújta volna a szél a tetőt.
„Jó kedvem van. Hazamegyek! – igyekezett csillapítani magát. – Még kalapom
sincs, mint a torozóknak, akik le se vették a fejükről evés közben az
asztalnál, sem amikor egymás nyakába fogózkodva fölálltak, és lábukkal
dobbantva lassú táncba fogtak. Úgyhogy még annyit sem kell mondanom, hogy
veszem a kalapom.”
Dühösen tépte össze néhány portréját, s közben maga elé képzelte a gyászban
mulatozókat; az arcok, mint valami mállott téglák, el-elváltak egymástól.
– Mikor akarsz indulni? – hallatszott a háta mögül Sabina suttogása.
– A hajnali vonattal – fordult szembe a lánnyal, s kísértést érzett, hogy
homályban felsejlő alakját hirtelen magához szorítsa.
– Meg se várod, hogy az eljegyzésemet bejelentsük? – kérdezte a lány, és
csilingelt a nevetése.
– Jól van, győztél – hárította el magától könnyedén a kihívást. – Kívánom, hogy
gazdag is légy vele, hisz mindig arra vágytál. János jelenéseiben meg vagyon
írva: „A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából.”
– Legyek boldog az elrejtett vőlegénnyel? Ezt akartad mondani?! –
hajolt közel hozzá Sabina. – Én csak egy vőlegényt dugdostam előled, nem az
egész frincfrancos életemet, mint te! – mondta fojtott indulattal.
– Mindenáron bántani akarsz.
– Te talán nem azt tetted? Habár sejthetted, hogy zavar, egyvégtében más
nyelven gondolkoztál mégis.
– Észrevetted rajtam?
– Nem érdekes, hogy észrevettem, vagy sem. Tudom, hogy máshova szokott
elkalandozni a gondolatod. Te se tagadtad soha. – Szárazon csattant minden szó,
mint egy-egy arculcsapás. – Lehet, hogy azoknak a lehetetlen kiejthetetlen
hangoknak is tulajdonítható...
– Micsoda?
– Az, hogy más szemmel...
– Nem szemvágást akartál mondani? – szólt közbe ő.
Sabina rosszalló pillantással utasította el az iróniát.
– Mindenesetre – jegyezte meg halkan –, másnak látsz bennünket, mint amilyennek
mi magunkat látjuk és becsüljük.
– Lehet, hogy így van – kezdte kis idő múlva türelmesen, de hiába próbálta
elérni a lány tekintetét. – Mert van viszonyítási alapom hozzá. De még inkább
így van, így lehet ez mással, aki többet utazik, mint te meg én együttvéve –
mert megteheti –, és persze igyekszik közelről megismerni minél több nációt.
A lány, mintha ott sem lett volna, hallgatott. Talán, ha nevén szólítja, akkor
sem felel. Csak a hajából áradó zsírszagról lehetett biztosan tudni, hogy ő az,
akivel a halotti toron együtt volt.
Nem akart beletörődni abba, hogy ez a csend közöttük végérvényes.
– Az is ér valamit – fejezte be az előbbi gondolatot –, ha minél több nyelven
olvasol. Egy idő után őrizkedni fogsz attól, hogy mindenhatónak kiálts ki
egyetlen kultúrát.
Kész. Szavakból nincs tovább. Indulni kell. Hirtelen csípést érzett a
lábszárán. Odakapott. Most feljebb, belül a combján érezte, csak úgy, mintha
megcsiklintották volna. Csak bolha lehet. „Visszakaptam a bolhát!”– gondolta.
Holnap ilyenkor hol lesz vajon? Akárhol is, de odább. Ez a perc élni fog benne
mégis, akarva, akaratlanul is gondolni fog rá. Arra, hogy bántott, arra, hogy
bántották.
A többi mellé még egy nem kívánt, kényszerű kötés. Mindegy, hogy ragaszkodik-e
hozzájuk, vagy menekül előlük. Fogva tartják menthetetlenül.
1986. március 24. – április 28.