DOKUMENTUM
Marosvásárhelyi humanista költők
Egy embernek vagy egy emberközösségnek a fejlődéséről manapság úgy szoktak szólni, hogy az előzményeket és a fejlődés irányát meghatározó erővonalakat mindig tekintetbe veszik. Mert minden fejlődési folyamat csakis a különböző alkotóelemek közötti átmenetek figyelembevételével válhat igazán érthetővé. Jelen esetben a reformáció, a humanizmus, a reneszánsz költői fejlődésével, kibontakozásával szeretnénk megismerkedni egy tájegység keretében. E három alapfogalom közül a reneszánsz jelenti a legszélesebb tartalmi szintézist. A reneszánsz fogalmában szükségszerűen benne foglaltatik a humanizmus (vagyis az ókor emberközpontú kultúrája) és az egyházszakadást okozó reformáció (vagyis a Luther által elindított, Kálvin és Dávid Ferenc által továbbfejlesztett hitújítás), sőt a belső hitújítás alapfogalma is. A reneszánsz gyűjtőfogalma azonban szélesebb a humanizmus és a reformáció egyszerű összegénél, még új és eredeti alkotótehetséget is feltételez. Janus Pannonius, Balassi Bálint és Shakespeare például reneszánsz költők, nem csak humanisták. Luther, Kálvin, Erazmus és Dávid Ferenc nemcsak humanista műveltségű lelkészek, de kiváló stílusú írók, reneszánsz gondolkodók és moralisták is, különösen erkölcsi-lélektani és hittudományi téren alkottak újat és maradandót. Mind a szellemi, mind a lelki élet az öntudatra ébredt személyiséghez igazítja a mércéjét.
E három alapfogalmat tehát – eltérően a régebbi irodalmárok szemléletétől – csakis együtt és ebben a rangsorban tárgyalhatjuk. A pogány ókor humanizmusa már a XVI. században kezd kirajzolódni szellemi életünkben, éspedig azzal, hogy egyes történészek az isteni gondviselés (a providentia) helyett a fátumot, a sorsot tartják a történelem legfőbb formáló erejének a laikus gondolkodásnak megfelelően. Az újító szellem azonban az egyháziak tudatában is megindul. A reformáció már a XVI. század első negyedében ismertté válik nálunk is, de csak az 1550-es években szerveződik a polgárosodás felé mutató szélesebb társadalmi mozgalommá. A reneszánsz műveltség meghonosodása közvetlen kapcsolatban áll az oktatás fejlődésével.
Tonk Sándor felmérése szerint a százas számrenddel mérhető Székelyvásárhely (Forum Siculorum) mezőváros bizonyíthatóan 10 diákot küldött külföldi egyetemre a középkor folyamán. Ezek döntő többsége a XV. században végzett a krakkói egyetemen. Vásárhely lakossága arányszáma szerint tehát viszonylag fokozott érdeklődést mutat a külföldi kultúra iránt. (Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban. Kriterion, 1980.) Feltehetőleg a ferencesek tevékenysége segítette elő mindezt. Minden valószínűség szerint ugyanis még a folyamatgyorsító reformáció előtt megérintette az új szellem Vásárhelyet is, hiszen a ferencesek rendje, amelynek kolostori iskolája volt itt – természetszeretete révén –, közel állt a reneszánsz gondolkodáshoz. A rend alapítója, Assisi Szent Ferenc naphimnuszt írt, madaraknak prédikált, farkast szelídített meg, mivel a teremtő Isten szeretetét élte át az újra felfedezett természet világában is, nemcsak a lélek elvontabb megnyilvánulásaiban, ahogyan a középkor embere tette volt. Amint első kéziratos könyvünkből: a Jókai-kódexből ismeretes, igen népszerű volt Szent Ferenc természetszeretete még a világiak körében is. Elolvashatná az ugyancsak Ferenc-rendi Teleki-kódexet is, kézzelfoghatót azonban ebből a korból édeskeveset találna a városunk múltját kutató irodalomtörténész. Az ugyancsak ferences eredetű Kájoni-cantionale sem kecsegtet többel. A humanizmus – legalábbis bizonyíthatóan – a református iskolaalapítással, Kálvin szellemével egy időben érkezik el városunkba. Furcsa képzettársításnak tűnhet ez a két fogalom: az erkölcsszigorító kálvinizmus és a pogánykor humanizmusa. Mindenesetre a XV. században Janus Pannonius még úgy vélte, hogy „nemo religiosus et poeta” (vagyis nem lehet valaki hívő és költő egy személyben). Azonban ekkorára már elsősorban Erazmus és Melanchton az új vallásosság (a devotio moderna) és a hitújítás szolgálatába állította az eredendően pogány kultúra évezredes eredményeit, konstruktív elemeit. Mind Erazmusnak, mint Melanchtonnak voltak hazai tanítványai. Erazmus (1469-1537) és tanítványai, barátai, mint Oláh Miklós és Sylvester János belülről, igyekeztek megújítani a katolikus egyházat, másrészt össze tudták egyeztetni ókori műveltségüket a katolicizmussal. Melanchton Fülöp (1497-1560), Philippus doktor, mint a wittenbergi egyetem retorika és humanista forráskritika tanára, valamint a nevelés megújítója (főként a De corrigendis adolescentiae studiis, 1518-as művében lefektetett elveivel) nemcsak Honterus és az evangélikusok nevelésére, de a reformátusokra (Thúry Farkas Pál és Károlyi Péter körére), sőt közvetve Sylvester János és Zsámboki János görög műveltségére is nagy hatással volt. Még Verancsics Antal esztergomi érsek is igen nemes szellemi rajzot fest a nagy reformátorról.
Amikor 1580-ban Marosvásárhelyre érkezett Laskai Csókás Péter, az első európai műveltségű rektor és prédikátor, Melanchton már húsz éve, Janus Pannonius már több mint száz éve halott volt, Balassi Bálint pedig huszárhadnagyként Egerben írta feledhetetlen vitézi énekeit. Váradon már a XV. század közepén, Gyulafehérvárt már 1500 körül, Brassóban és Szebenben a XVI. század második negyedében, Kolozsvárt a XVI. század harmadik negyedében, Marosvásárhelyt a XVI. század negyedik negyedében találni reneszánsz szellemet, kört, iskolát. Nem túl korai tehát ennek az újkori szellemnek a meghonosodása nálunk, de ez az első kitapintható bizonyítéka a város újkori európaiságának, humanista szemléletének. Laskai Csókás Péter latin verseiben nyomon követhetjük az európai reneszánsz költészet keleti fénytöréseit. Ezért ezek a legérdekesebbek számunkra.
A reneszánsz őszi fényei ezek, de a lényeg az, hogy hazai közegben villannak fel: Erdély „nagyjaihoz” szólnak, itthoni sorsdöntő kérdéseket feszegetnek, méghozzá manierista stílusban. Egyik ilyen jellegzetes verse, amely éppen rövid vásárhelyi tartózkodása idején keletkezett, Geszti Ferenchez írt ódája. A törökverő dévai kapitánynak – aki Báthori Zsigmond tanácsosa és a Palia de la Orăştie mecénása is volt, egy középkori himnuszban rajzolódik ki lelki ábrázata:
Clarum decus Pannoniae,
Francisce laus Ausoniae,
Fortunae robur bellicae,
Virtutis author inclytae,
Victor Leonum fervide,
Roboris tortor Turcicae,
Vindex sagax et patriae
Turbae magister inclytae...
(Ad magnificum D. Franciscum Gezti)
A manierizmusra, vagyis a reneszánsz és barokk közötti átmenetre utaló virtuozitás jellemzi a nyolc sornyi azonos rímet, valamint a középkori versforma felújítását, illetve annak elegyítését a klasszikus ókori formákkal, mert inkább ezek az utóbbi metrumok jellemzik többi, kizárólag latin és görög nyelvű verseit.
Te diszíted Pannóniát;
Az olasz föld is büszke rád;
Harcos szerencsénk legjavát
Teszed, s erényed csúcsra hág;
Csapásod oroszlánt levág;
Gyötrőd rabló török hadát,
Megbosszulván e bús hazát,
S a nép tőled nyer oktatást.
Tűrvén a fáradságokat,
Vigyázva igazságodat,
Ügyes kezed fegyvert ragad,
Nem hagyván bent, se kint magad,
Dolgod bölcs módon rendezed;
Méltán érsz el győzelmeket.
Vezessen hit s az akarat,
Jól fontolgasd a dolgokat.
S te, győzedelmes jó Atyánk,
Az égi trónról nézz le ránk;
A földön s égben egyaránt
Uralkodj mindig, jó Atyánk!
Nemcsak az ókori és középkori versformák keverése és rímelés virtuozitása, de a prédikátor-költő és a gyűjtögető méh analógiája is Laskai környezetében jelenik meg először. Ez a stílusjegy szintén a barokkba vezető manierizmusra utal. Brassai Flechner Gáspár éppen Laskairól rajzolja meg irodalmunknak első ilyen portréját, amikor szerzőnk Speculum exilii et indigentiae (Száműzetésünk és nyomorúságunk tükre) című teológiai enciklopédiáját köszönti.
Mint a serény méhecske repülget a tiszta időben,
S tarka virágokról gyűjti az ennivalót,
Hogy eledel híján ne gyötörje halálra az éhség,
Majd ha fagyos széltől hullik a sárga levél,
S messzire űzi a káros mérget a mézteli kastól,
Hogy a fiókáknak életet adjon a méz:
Laskai Péter is így szedi versbe a múzsacsapatnak,
Amit a szent Helikon habjaiból kimerít.
Míg a törékeny testében csak senyved a lélek,
Sok szava s írása vallja az üdvös igét,
Hogy ne zavarja fagyasztó lélegzettel a Sátán
Emberi szív igazát, s el ne rabolja hitét.
Rég meghozta az istenimádás égbeli fényét
Luther Márton, akin díszlik az égi erény.
S szétzúz ördögi főt, mit szörnyetegek hada kísér,
És csak igaz hittel tiszteli ő az Urat.
Fussatok innen, csalfa tanítók, mert leomolnak
A hazug oltárok Isten igéje előtt.
S ti igazak, kik az Úrnak pásztori vagytok,
Őt szolgálva csupán, jöjjetek így közelebb.
S te, aki másutt gyötrelmek közepette találnád,
Fáradozás nélkül megleled itt az igét.
(Laskai Csókás Péterhez – Ad Petrum Lascovium de Barovia)
A Speculum – amelyet Laskai „ludirector scholae Vasarhelinae”-ként adott ki – rangos könyv volt, Flechner mellett még hatan látták el ajánló versekkel. Közülük Herceg Jánost szeretném megemlíteni, aki már Laskai Csókás kijelölt utóda („ludirector successor”-a) volt. Laskai költészete – amely szenvedélyesen vitázik a jezsuitákkal – a belső képződésű manierizmus első határozott jelentkezését is jelenti költészetünkben; egyfajta tudós magatartás és az önként vállalt formai nehézségek legyőzéséből adódó élmény jellemzi ezt a XVI. század utolsó és XVII. század első negyedét magába foglaló átmeneti korszakot.
Ugyancsak a reneszánsz és a barokk közötti átmenet – vagyis a manierizmus – egyik fontos jegyét: a túlzott moralizálást látjuk több versében, így például abban az eléggé terjedelmes alkaioszi ódájában, amelyet a református hitű Ecsedi Báthori István országbíróhoz írt. Nem ő volt irodalmunk első manierista költője, hanem Zsámboki János (az Emblemata szerzője, Shakespeare egyik kedvenc költője), aki azonban az olasz manierizmust honosította meg nálunk. És nem Laskai volt az erdélyi, többnyire belső képződésű manierizmus legjobb költője sem, hanem Hunyadi Ferenc, a Báthoriak humanista háziorvosa, és főszereplője a kor egyik legrangosabb versgyűjteményének, a Viridarium poetarum (Költők virágoskertje. Velence, 1583) című görög-olasz-latin antológiának, amellyel mintegy ötven olasz, lengyel és magyar költő tisztelgett István király előtt. A kötet főhelyén Hunyadi Somlyai Báthori Istvánról szóló panegirikusa áll. És mivel mellette csak Laskai szerepel a hazaiak közül, talán nem lesz érdektelen bemutatnunk Hunyadi elbeszélő dicsverséből azt az ürügyes erotikára vonatkozó részletet, amely a Janustól Szenci Molnárig, Petki Jánosig és Pápai Borsátiig oly gyakori herkulesi válaszút keretében bontakozik ki Virtus és Voluptás (az Erény és a Gyönyör) újsztoikus constantiát, vagyis állhatatosságot sugalló párbeszédéből:
Míg töprengve az életen és nem tudva bajokról
Gyötri a lelkét, szembeszegezve a lándzsa hegyével,
Íme az ifjú látja, amint más-más utakon jön
Mind közelebb a két istennő: súlytalan egyik,
Férfitekintetű majdnem a másik, felfele fésült
Hajzata kurta, beszéde magasztos: a Virtus ez; annak
Neve Voluptás, csintalan, annyira kellemes; ám a
Virtus szigorú, egyszerű, önmaga; szép nővérei rendre
Körbeveszik hősnőnket; elől megy a szűzi Szemérem
– Virtus kardviselője – meg a konok Állhatatosság
És a tisztesen ősz Hűség, Becsület s a Dicsőség
Balján, míg jobbján az Igazság és a Kegyesség,
A sosem ingadozó Mérséklet, a tiszta Okosság,
S végül a Tisztesség a becsület hű társa; közöttük
Lép el a szűzi Erény, aki mindet uralja szemével.
S leheveredve henyén a gömbölyű mellű Voluptás,
Telt mellét kitakarja, lebontott vénuszi hajjal
Illatot áraszt, s hattyúfehér szép ágyra feküdve,
Pár szál rózsát tűz aranyos, dús fürtjei közé;
Hívja kacsintva buján csókokra, ezernyi fogással.
Csábítgatja enyelgésekkel, vágyakozással,
És ezer óhajtás nyilazása eléri az Úrnőt.
Nagy buja gerjedelemmel korbácsolja, s az ágyán
Ott van az Álom kéje, s a keble körül heverészik
Bacchánsnők szilaj Öröme; kísérői vonulnak:
Igy a Civódás, Féltékenység képmutatása,
Részeg párzás Mámora, ostoba Vágyakozás meg
Bősz Epedés, szarvas Gőg, törvénykívüli Verseny
És a Csalás látványa, amely felszít buja vágyat.
Az erkölcsi érvelés inkább kötelességszerű, nem őszinte, s így nem kétséges, hogy az ellentétes előjelű következtetés ellenére is vonzóbb a Voluptás gömbölyűsége, mint a Virtus szögletes szikársága. Emellett szerénynek tűnik ugyan Laskai Báthori Istvánhoz írt monumentális hangvételű epigrammája, de maga a szereplés így is feltétlen bizonyítéka szerzőnk megbecsülésének:
Néked a Szmirna szülötte Homér dala sem elegendő,
Féltett Báthori-sarj, büszke királyok ura.
Szüntelenül nagy a hírneved, és diadalmas erényed
Emberi sorból már isteni rangra emel.
(Epigramma in laudes serenissimi
atoque potentissimi
D. D. Stephani Regis Poloniae etc.
ac principis Transilvaniae)
Ha csak a korabeli kimaradt legjelesebb erdélyi humanista költőkre is gondolunk: a Báthori-udvar másik humanistájára, Gyulafi Lestárra vagy a váradi Beregszászi Lőrincz Péterre, a medgyesi és az országos hírű Christian Schesaeusra (aki Ruinae Pannonicae című hőskölteményét már Báthori Istvánnak ajánlotta), és Kassai Zsigmond Dávidra, aki pedig a váradi és a gyulafehérvári iskola rektoraként is ismert volt... Felmérhetjük tehát, hogy mindenképpen Laskai kitüntető megbecsülésére vall a Viridarium poëtarumban való szereplése. Sokkalta egyszerűbb, tömörebb – s talán Laskai Csókás Péter legszebb írása – saját sírfelirata, amely mérsékelten újplatonista színezetű, és Janus Pannoniusra emlékeztet:
Pannón voltál, tölgye e földnek, győztes a vészben;
Lelked aléltan is él, nyugszik örökre a test.
(Epitaphium Petri monedulati Lascovii)
Laskai – akiben Szenci Miklós és Apácai előképét látjuk – elsősorban mint európai rangú tudós, az 1585-ös tíznyelvű Calepinus-szótár magyar részének készítőjeként jelentős. De homine című természettudományi-orvosi-vallási értekezését Veszprémi István Succintája, vagyis orvosi életrajzgyűjteménye szerint pedig forrásmunkaként használták a német és a svájci orvosok. Spielmann József nagy érdemének tartom, hogy a legmostohább körülmények között is igyekezett felszínre hozni Laskai De homine című kétkötetes könyvének anatómiai leírásait, azok úttörő értékét a hazai orvostudomány történetében. (Spielmann József: A közjó szolgálatában. Kriterion, 1976.) Laskai természettudományos szemléletében az az igazán újszerű, hogy újplatonista szellemben értekezik az emberi test tökéletességéről, szépségéről és részei arányáról, valamint a test és a lélek szerves összetartozásáról. Ebben annyira az újkor gondolkodójának bizonyul, akárcsak Marsiglio Ficino és Pico della Mirandola, akiknek tanait olasz egyetemeken ismerhette meg. Janus Pannonius neoplatonizmusát pedig első nagy költőnk életművéből és Plótinosz-fordításaiból sajátította el. Különösen figyelemre méltó ebből a szempontból Laskai könyvének a De perfectione et pulchritudine humani corporis című fejezete (De Homine, Wittebergae. 1585. Liber secundus). Ezen munkáját is többen üdvözölték ajánló versekkel, így az újplatonista Némethi János azt a humanista következtetést vonja le, hogy:
Mert mindazt, ami létezik égben, a föld kerekén, így
Hozza ragyogva elénk nyíltan a csillagos ég.
Ámde az emberi testnél nincsen semmi kiválóbb;
Biztosíték, hogy az Úr létezik, élve teremt.
Föld pora teszi az embert, ámde csak azzal a céllal,
Hogy az egek közepén leljen örökre lakást.
Ez tehát az ember rangja, lelki és testi egységének a végső értelme Laskai költészetében, amely egy jókora kötetre terjed. Laskait kétévi itt-tartózkodása után tovább űzte tudásszomja, főként Fogaras, Genf és Gyulafehérvár felé, ahol mint a város első papja, 1587-ben hunyt el, mielőtt elérte volna negyvenedik évét. Mind az 1585-ös bázeli kiadású tíznyelvű Calepinus-szótár, mind az 1590-es Calepinus-Onomasticon tanúsága szerint ő írta le először Európa számára anyanyelvünkön pl. a tudós, a versíró, a prédikátor és a Gyulafehérvár szavainkat. Aki tőle tanulta meg ezeket a neveket – miképpen Béza Tódor is –, biztosan megbecsüléssel gondolt egész életében e szavak tartalmi fedezetére...
(Folytatása következő számunkban)
TÓTH ISTVÁN