DOKUMENTUM
DOKUMENTUM
Marosvásárhelyi humanista költők
Laskai Csókás Péternél sokkalta megállapodottabb ember volt Decsi Csimor János
tanár, aki 1593 és 1601 között állt a vásárhelyi kollégium előtti Schola élén.
Talán ezért is fordít és ír többet magyarul, mint az elődje. Még Laskainál is
alkalmibb versíró, sokoldalú tudós és jó stílusú prózaíró-műfordító. Mindössze
egy féltucatnyi latin és görög verset írt. Van azonban munkásságának egy olyan
költői mozzanata, amely feledhetetlenné tette őt mint lírikust is: a modern
európai utazó szellemi portréját ő fogalmazta meg először költészetünkben. A
török császárok krónikája című magyar verses munka nem bizonyítottan az ő
műve. A volt klastromi iskolában tanító Decsi szerzősége mellett szól a
befejező résznek az az utalása, amely szerint „egy puszta klastromban székelyek
városában” készült, 1597-ben. Ellene szól meglehetősen csiszolatlan verselése,
száraz, adatszerű felsorolása, ami Tinódi krónikáira emlékeztet. Különös
figyelmet érdemel azonban Hodoeporicon című latin nyelvű, prózában írt
útirajza, amely 1587-es, Moldován, Lengyelországon, Poroszországon, Pomeránián,
Brandenburgon át vezető utazásának élményeit tartalmazza. Verses ajánlásában,
amely Bánffi Farkasnak szól (Ferenc nevű fiának a tanulmányútjával
kapcsolatosan), az odüsszeuszi analógia érdemel említést:
Vedd, békés, ábrázatú és nagy hírű Mecaenas,
Könyvecském, az egész út eseményeiről.
Boldogan él, aki más erkölcsöt s városokat lát,
S távoli országok népeit ismeri meg,
Ahogy a messzi mezőkről gyűlnek a búzakalászok,
Más-másféle szokás ád igaz ismeretet.
Most méltán csak azért dicsérik a híres Ulissest,
Mert egy évtizedig látta bolyongni a föld;
Csak emiatt él Perseus is meg a lason erénye,
S így nyert büszke nevet a kegyes Aeneas is.
Mi is olyat hoztunk az unalmas, hosszú utakról,
Hogy hasznunkra lehet visszatekinteni rá.
A kalandos utazások antik hőse sajátos jelentést nyer a XV. és XVI. század
irodalmában: a felvilágosult, tudományszomjas utazó jelképe lesz. Főként a
hazatérő, a kincsekkel megtérő Odüsszeusz jelképes gesztusát éreztem, és érzem
ma is időszerűnek a Pécsújfalvi Zsigmondhoz írt búcsúztatójában is:
Csúnya dolog, ha sokára tudatlan tér meg az ifjú,
Kinek az értelmén messzi világ se javít...
Folytatás előző számunkból
Mit teuton nyelven ragyogó módon cselekedtél,
Eltudod-é magyarul mondani most az igét?
(Propemtica in honorem D-ni Sigismundi Péczi de Ujfalu)
De ezeknél az általános elvi kérdéseknél talán sokkalta érdekesebb lenne a
Hodoeporicon erdélyi és moldvai részleteinek felidézése eredetiben vagy még
inkább Binder Pál fordításában. Különösképpen szeretném felhívni a figyelmet
itt az utazás nehézségeire, Decsi keresztény humanizmusára, amely érzékennyé
teszi őt a moldvaiak szenvedéseire, és tessék figyelni színes, fordulatos
stílusára is. Nemcsak a latin prózában csillog írói tehetsége, de a magyar
nyelvűben is! Különös próbát állt ki írói nyelve 1598-ban, amikor magyarra
fordította (főként) Erazmus és (kisebb részt) mások ötezres
közmondásgyűjteményét (Adagiorum Graecolatinoungaricorum chiliades quinque című
munkájában). Ő szólaltatta meg, s éppen a gótikus teremben a
mi nyelvünkön az első európai polgárt: Rotterdami Erazmust és szellemi
rokonait. Együtt üzennek ma is valamennyiünknek: „Az ki nem tud tűrni: nem is
tud uralkodni (Non bene imperat, nisi qui paruerit); Mindennek üdeje vagyon.
Vagy: Nyárban aratnak, nem télben (Annus producit, non ager)... Az jó ifjúból
szokott lenni az jó vén ember (Mature fias senex, si diu velis esse senex)...”
Valóban illik hát rá Tolnai Balog János ajánló versének „magvető” jelzője, mert
mind Erazmus fordításában, mind Sallustius tolmácsolásában úttörő munkásságot
fejtett ki. Főként az előbbi munkájával még Szenei Molnár szótárára is hatott.
A szó szoros értelmében őt tekinthetjük Vásárhely első letelepedett, jelentős
tudósemberének, egész filozófiatörténetünk peripatetikus filozófusának, de a
kor első jogászának, történészének és írójának is. Synopsis philosophiae (vagyis:
Filozófiai vázlat. 1595) című művével Arisztotelész első magyar tanítványának
bizonyult. Minden bizonnyal ő honosította meg először városunkban – s talán
éppen a gótikus terem mikrokozmoszában – az európaiság szellemét, hogy aztán
végképp itt maradjon, terjedjen a még fiatal Szenci Molnárig (aki ismerte őt és
tanult tőle), de a Bolyaiak felé is, és így örökre a legmélyebb tartalmakig
kötelezzen el bennünket. Így valamennyiünk szellemi ősének arcképe (amely az
1593-as Syntagma jurisából való) valóban méltán díszíthetné a gótikus terem
falát. A négyszáz éves rézkarc gyakorlott mesteri kézre vall, de nem ismerjük a
szerzőjét. Viszont szellemi arculatát ő maga rajzolta meg abban a hatsoros
latin epigrammában, amely arcképe alatt áll, és Vera effigies Joannis Decii
Baronii a címe, vagyis Baranyai Decsi János igazi arcképe:
Bízz csak Uradban, sose magadban; tedd, ami vár rád;
Mondj sok imát; keveset kívánj, nagyra ne törj.
Hallj sokat, ám keveset szólj, hallgass titkon; a gyengét
Óvd, az erősnek eressz, tűrd az egyenlőt el.
Háríts el akadályt; ne csodálkozz; vesd meg a gőgöst;
Tűrd bajod; Istennek élj, és halni tanulj.
Báthori Zsigmond törökellenes politikáját igyekszik támogatni Commentarii de
rebus hungaricis című töredékesen fennmaradt írása, szintúgy Sallustius
fordítása is. A nemzeti öntudatot igyekezett megerősíteni a „hun-székely”
írásról szóló tanulmányával is, amelyre már Bod Péter is felfigyelt. Egész
munkásságát és utódainak a tevékenységét is meghatározza az 1596-os Sallustius-fordítás
előszavában: „Végezetre akaram ezzel a munkával az én örvendetességemet is
megmutatnom ahhoz az keresztyénségnek győzedelméhez, melyet most az kegyelmes
Isten hozzánk megmutatott, és hatalmával naponta örögbít” (Az Caius Crispus
Sallustiusnak két históriája. Szeben, 1596).
Laskaihoz a mérsékelt újplatonizmus, Decsihez a józanabb Arisztotelész
bölcselete állt közelebb. A kálvinisták célkitűzésének szemléletének inkább az
utóbbi felelt meg: Károlyi Péter kolozsvári és váradi köre már a nagy
peripatétikus eszményében írta a reformáció szolgálatába állított humanista
verseit (amint Károlyi poétikája: az 1567-es kiadású Institutio de
syllaborum et carminum ratione című munkája tanúsítja).
Laskai és Decsi Csimor vásárhelyi tanársága ideje közé esik Károlyi Gáspár
bibliafordítása. Az akkori Székelyvásárhely ifjúsága már jól ismerhette a nagy
bibliafordítót; lehet, hogy közvetlenül is. Legalábbis a Bolyai Könyvtár Collectanea
varia néven ismert kolligátuma erre enged következtetni. Van
ugyanis ebben az egykori diákok által hazahozott gyűjteményben egy 1587-es
wittenbergi kiadvány, amely Károlyi Gáspár családi tragédiáját (feleségének és
három gyermekének halálát) örökíti meg egy füzetnyi latin versben. Károlyi
András, Budai János és Csorba István mellett Vásárhelyi Ferenc is szerepel a
Lugubres elegiae et varia epitaphia című kötetben. Feltehetőleg ő hozta – régi
szép diákszokásként – ezt a munkát egykori iskolája könyvtárába, így gyarapítva
a későbbi kollégium „múzeumát”. Vásárhelyi még bizonyára Laskai idejében
végezte középfokú iskoláit a 80-as évek elején. A zsenge korú Károlyi Margitról
így emlékezik meg újplatonista elégiájának a vége felé:
Így láttam hervadni a bíborló violákat,
És meghalni piros rózsa sziromlevelét.
Ifjú testét termőföld veszi most az ölébe,
Szelleme a levegős égi erődbe repül...
Fénylő szelleme visszarepül majd égi honába.
Ami övé volt; ott bírja egész örömét...
(Epitaphium virginis Margaritae filiae Casparis Carolini)
Nem tudni, mi történt a jó tehetségű diákkal, de hazajötte után bizonyára más
szellemiséget talált egykori városában: távozásakor Platón szellemét ismerte –
visszatérésekor Arisztotelészt kellett megismernie.
Amíg a főként Wittenbergben tanuló Laskai és Decsi költészete és tudós
munkássága a Báthoriak idejére esett, a harmadik jeles rektornak, a
Heidelbergben tanuló Bojthi Veres Gáspárnak élete és munkássága Bethlen Gábor
uralkodásával, a Bethlen család történetével áll szerves kapcsolatban.
A bihari jobbágyfiút Bethlen Gábor iskolapolitikája juttatja Váradra,
Debrecenbe, ahonnan Heidelbergbe kerül. Ott Geleji Katona István, Prágai
András, Putnoki János, Szilvási K. Márton és a magyar coetus több
tagjával végezte tanulmányait az ironikus szellemű David Pareus tanítványaként.
A heidelbergi humanizmus – s ez jól érződik az ott végzettek stílusán –
barokkosabb, mint az előbbi (főként a wittenbergi) indíttatású szellem volt. A
mintegy húsz főnyi magyar coetus egy részének anyagi támogatója Bethlen Gábor;
szellemi példaképe pedig a nagy zsoltárfordító és irodalmunk első képvers (carmen
figuratum, Bildlyrik) írója, az Európa-szerte ismert Szenei Molnár volt.
Oppenheimban tanítóskodott ekkor bizonyára az egykori heidelbergi diák. Amit
jelen esetben azonban fontosabb tudnunk: van egy marosvásárhelyi ifjú
tanítványa, csodálója. Pontosabban szólva Marosszentkirályi Benedek 1618-as
ajánló verséből tűnik ki mindez, amely Scultetus Ábrahám jubileus esztendei
prédikációjának fordítását méltatja Szentkirályi Benedek elsősorban Molnárt
dicséri, alapos felméréssel és csalhatatlan érzékkel halhatatlanságot ígér neki
már latin epigrammája bevezetésében.
Hírneved és a dicsőséged, Molnár, örökös lesz,
Ki a magyar népnek, mint mai fénye ragyogsz.
Egyetlen kézzelfogható jelből is arra következtethetünk, hogy Vásárhely
iskolája, humanista műveltsége bekapcsolódott a reformáció országos, sőt
európai vérkörébe. Ezt csak alátámasztja a vers bibliográfiai alapossága, ami
lehet, hogy szárazzá teszi a verset, de hitelesíti a művelődéstörténetet. A
Bethlen-kor legreprezentatívabb latin költője kétségtelenül Bojthi Veres
Gáspár, aki már 1617-ben epikus dicskölteményt ír a Nagy Fejedelem hőstetteiről
Panegyris in excellentissimas Laudes Principis Gabrielis Bethlen címen.
Erősen ünnepélyesek ezek a hexameterek, gyakran inkább az udvari pompa érződik
rajtuk, mintsem a tartalmas költészet. Ezeket a mitológiai kellékekből szőtt
barokkos nehezékeket csak ott veti le Bojthi Veres költészete, ahol a béke
idillikus áldásairól és demokratizált hatásáról ír az udvari, de jobbágy
származású történész. Ilyen az a részlet, amely Bethlen Gábor születéséről
szól, mintegy anticipálva, megjósolva a békeszerető fejedelem néppárti
uralkodását:
Csendes békétől termékeny lett az időszak:
A gazdák szabadon szelték ekevassal a földet,
S láttad, hogy hízlalta kövér legelő a juhnyájat,
S hallottad, hogy bőgtek hosszan a fiatal ökrök.
Felmagasodtak az érett terméstől a vetések;
Bacchus ajándékát ontották bőven a dombok;
Gazdag bányáink kamatuk meghozva, a szorgos
Földművesnek alácsüngött munkája gyümölcse;
Nem volt munka, amely nem hozta meg évi jutalmát.
Az évek sora és a bőség rakta elénk mind –
Azt, ami kedves volt az apáknak; a béke előre
Megsejtette, hogy él, aki jó menedéket emel majd
Drága hazánknak, s méltányos törvényeket ápol.
(A béke áldásai és Bethlen Gábor születése –
Tempus erat miti foecundum pace…)
Bethlen fejedelemmé választását is sokkalta inkább az anticipáció, mint
történeti hűség íratta Bojthi Veressel, hiszen köztudott tény, hogy Bethlent
török segítséggel emelték fejedelmi székbe. Így barokkos körmondataiban a költő
a máris józannak és rátermettnek bizonyult fejedelem tettei alapján rajzolja
meg úgy az erdélyi országgyűlést, mintha az lelkesednék Bethlen
megválasztásáért:
Máris a főbb hősöknek egész hada és a nemesség
Fénylő rendje parancsolat által gyűlni igyekszik
Megtárgyalni Kolozsvárt, hogy ki kezébe kerüljön
Erdély díszes jogara, gondjaival egyetemben.
Mind hányják-vetik, akik az ész nemes érdeme folytán
Jelesek, és örvendnek a ritka tanácsosi készség
Szent erejének, s kérik a legfőbb égi hatalmat,
Hogy vegyen ő is részt kegyesen e derék eseményben.
Majd örömérzés tör ki; a közakarat egyetértve
Szólal meg, s nagy lelkesen éltetik egyre a hősi
BETHLENT, ki ragyogó nemzetség sarja; kitűnik
Hadban, s úgy született, hogy védeni tudja hazánkat.
Erre, miközben hajnali fény támadt az egekben,
Mind jön a férfihad, és komoly, ünnepi eskükötéssel
Teszi a választást minden lélek hitelessé.
S így szól égve a vágytól: Élj, Nagyságos Urunk, és
Szép életkorod adjon az éveken át örömöt még
Erdélynek, hogy atyja lehess; remegése az ádáz
Ellenségnek; olimpuszi törvény hős katonája!
Mert ő égi irányításra fogadta hatalmát,
Azt a jogart, mely előbb tartósan gyűlöletes volt.
És legelőször jámborsággal meg fejedelmi
Igyekezettel a legfőbb tisztén fáradozik, s mind
Templomot, iskolaépületet rakat egyszerű földön,
És elrendeli, küldjenek évenként ki tanulni
Díjjal két-két ifjat, akit Helikon vize ért már.
Hogy a tudásukkal majd mennyei hitre tanítsák
Itthoni népüket ádáz latrok, farkasok ellen,
S küzdjenek is azok ellen, kik fenekednek a nyájra.
(Bethlen megválasztása és fejedelmi tevékenysége –
Herous ergo omnis spectata caterva...)
Többfajta Bethlen Gábor-kép él bennünk: egyrészt egy történeti, másrészt egy
vallási, legendák mintájára szőtt, de ezeket gyakran átszínezi Móricz és Makkai
Bethlen-portréja. Számomkra Makkai Sándor és Bojhti Veres Gáspár rajza tűnik
ezek közül a legtárgyilagosabbnak Ezt látszik igazolni a panegirisznek az a
része is, amely Bethlen és Dajka János lelki kapcsolatát ábrázolja:
Hitbeli dolgok közt Bethlen maga is elidőzget,
Buzgón vizsgálgatja az Úr szent titkait; olykor
Dávid szép zsoltárai közül elénekel egyet.
Mondva magában: Nékem az ád örömöt, ha fülembe
Szolgáimnak e szavai szállnak: Rajta, szakítsd meg
A pihenést, FEJEDELMÜNK, és templomba siessünk,
Hogy méltóképpen tisztelve imádjuk az Istent.
Kedve szerint volt sorra bejárni a távoli tájat,
Messzi határvárost, s maga mellé vette az ékes
Szavú papot, KESERŰIT, ne legyen alkalom, egy sem,
Mit nem a mennyei Isten hangzó szózata tölt meg.
(Keserűi Dajka János ós Bethlen Gábor –
Ipse avidus Domini Mysteria sancta...)
Ne felejtsük el, hogy a költő Bethlen udvari történésze lett az elhunyt
Bocatius János, illetve Háportoni Forró Pál helyébe. Meg is írta terjedelmes
munkában Bethlen Gábor viselt dolgait (De rebus gestis magni Gabrielis Bethlen
címen). Életírói nem tudják, hogy Szatmáron kezdte nevelői pályafutását. A
húszas évek első részében rektorkodott Vásárhelyt. Ekkortájt több alkalmi
verset írt kollégáihoz, jótevőihez; gyászverssel és beszéddel búcsúztatta
Károlyi Zsuzsanna fejedelemasszonyt, akinek emlékére két hasonló tárgyú könyvet
szerkesztett (az Exequiarum coeremonialium, vagyis: Halotti pompa;
és az Exequiae principales, vagyis: Fejedelmi pompa című
kiadványokat). Alkalmi költő tehát Bojhti Veres Gáspár, de nem akármilyen
alkalmakra írja ódáit. Ha elfogadjuk ténynek azt, hogy amint Pázmány Péter volt
a legnagyobb prózaírónk ebben a korban (hiszen véle kezdődik az újmagyar prózai
nyelv), és hogy ugyanúgy Szenci Molnár Albert volt (Zrínyi mellett) legjelesebb
költőnk (halhatatlan zsoltárai és modern műfordításai folytán): akkor bizonyára
értékelni fogjuk Bojthi Veres Gáspár 1617-es, Szenci Molnárral való költői
szereplését. Ekkor volt ugyanis Luther fellépésének századik évfordulója,
amelyet Szenci Molnár úgy ünnepelt meg, hogy – a már említett – Scultetus
Ábrahám jubileus esztendei prédikációját lefordította németből, és Bethlen
Gábornak ajánlta. A könyv elejére pedig Veres Gáspár Bethlennek dedikált latin
nyelvű, alkaioszí ódáját tették. Vannak ebben is, akárcsak a panegiriszben,
nemcsak súlyuktól vergődő, de Pindarosz módján szárnyaló sorok is, amelyek
méltók mind a nagy eseményhez, mind a Nagy Fejedelemhez:
Uralkodónk, ki fényes Olimpuszig
Felérsz erényed által, akit segít
A jóslatok dörgő Urának
Szózata, nagy kegyelem parazsa!
A század elmegy; Róma időszakát,
Végső sötétjét bátran elűzte és
Nagy főpapunk nem félt, miközben
Róma Leója dühöngve nézte.
Most a hatalmas mennyek Urát kegyes
Elmék imákkal megkövetik, a szent
Egyházban énekelve zsoltárt,
S úgy örül ennek a Rajna tája.
Hálát adott úgy, ünnepi karban, a
Bölcs Scultetus, ki – mint nagy uralkodó
Főpapja – illő rendbe szedte,
S tiszta maradt a beszéde végig.
Nagyságos Úr, e művet, amely kilenc
Múzsára vall, most néked ajánlja fel
Molnár, mivel buzgó erénynek
S tiszta nevének örül személyed.
Ezért fogadd, nagylelkű Uralkodónk
– Ki szent hadunknak vagy vezetője s a
Harcos hunoknak apja is –, hogy
Jusson eszedbe az égi Isten.
Themisnek egykor rég Deukalion
Oltárt rakott volt, megszabadulva múlt
Korok csapásától; ki nem gyújt
Illatos áldozatot szívében?!
Mert elvonult a rettenetes zajú
Pápista tábor, s felragyogott minap
Igaz hitünk fáklyája; ész gyújt,
Hozza segítve a jobb időket.
(Óda Bethlen Gáborhoz a reformáció százéves évfordulójára –
Ode ad serenissimum ac potentissimum Principem D.D.)
Persze Bojthi Veres Gáspár nemcsak Vásárhely nevelője volt, hanem az ifjabb
Bethlen Istváné is. Ezt a tisztséget Geleji Katona István, Károlyi K. György
mellett látta el. Úgy látszik azonban, mintha legtöbbet ő foglalkozott volna a
jövendő váradi kapitánnyal. Még heidelbergi tanulmányainak vége felé
aszklepiadészi sorokban köszöntötte a szépreményű ifjú grófot is. Így
költőként, tudósként és nevelőként kétségtelenül döntő hatással lehetett
Bethlen István humanista ízlésére és udvarának irodalmi alakulására. Erre a
közvetett hatásra azonban itt és most nem térhetek ki részletesen.
TÓTH ISTVÁN
Elhangzott a marosvásárhelyi Vártemplom Gótikus Termében, 1991
decemberében.