KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Kálnoky László újjászületései
Ha elolvassuk ebből az összeállításból a költő A műfordító halála című
megdöbbentő és keserű vallomását – eltöprenghetünk a tehetség
kiszolgáltatottságán. De a természetén is. Ez a kemény önleszámolás nem szorul
magyarázatra, margójára azonban óhatatlanul is kívánkozik néhány eligazító
megjegyzés.
Kálnoky – Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Vas István vagy Radnóti Miklós
nemzedéktársa – aránylag korán, még a harmincas évek végén jelentkezett első,
feltűnést keltő verseskönyvével, Az árnyak kertjével, s azután
már súlyos betegen, a negyvenes évek elején közölte méltán híres, megrendítő
versét, a Szanatóriumi elégiát... Ezután hosszabb szünet következett –
ezeknek a lázas éveknek az eseménytörténete különös és bizarr öregkori
„őszikéiben” támad fel újra, démonikus erővel. Ekkoriban Kálnoky kevés eredeti
verset írt, annál többet fordított – laboratóriummá varázsolva a
gályapadot –, irdatlan mennyiségű verses műfordításában a görögöktől a
modernekig, Goethétől Rilkéig bekalandozta a világlírát. Még a hatvanas évek
végén mondta egy interjúban, hogy igen, hát őt sokáig – a Szanatóriumi
elégia okán-jogán egyversű költőnek tartották, s azután – ez is igaz –, a
kelleténél is többet fordított. Igen, keserű kiábrándultságában írta A
műfordító halála című versét, s nem is tudja pontosan megvallani, hány
eredeti versét „szívták el” a műfordítások. Igen, köteteket írhatott volna
azalatt, de sebaj, még semmi nincsen veszve, még van ideje, tíz verseskönyvet
akar kiadni életében...
Bevallom – egy akkor még zsákutcába futó uralgó gyakorlat hatására –, én egyre
kevésbé hittem a terveknek, s olvasván e meghökkentő kijelentéseket (mert ilyen
ökör az ember néha!), vigyorogtam kamaszos fellobbanásomban: kötetek, ugyan
„Jenő”..., s minden azt látszott bizonyítani, hogy ez a derűs lekicsinylés
valószerű, hiszen addig Kálnokynak, aki, ha jól emlékszem, ötvenöt esztendős
volt, két könyve jelent meg, a már említett Az árnyak kertje és
a Lázas csillagon... De Kálnoky – és ez is bizonyította, tisztában
volt tehetsége természetével, s tudta, mit beszél – versenyt futva az
öregséggel s a nyomában vicsorgó halállal, beváltotta ígéretét! Ő, aki
olyan hatalmas műfordítás kötetekben összegezte fordítói életművét, mint az Évgyűrűk,
a Virágzó tüzek, a Szerenád, A lehetséges változatok vagy
a Mázsákat görgetve – abbahagyva a rendszeres műfordítást –,
nekifogott beváltani terveit, és súlyos betegen is képes volt a szó elbűvölő
értelmében megújítani költészetét. Nemcsak a műfordítót „temette el”
magában, hanem bebizonyítva, hogy nemhiába töltögette ennyi esztendőn át „vérét
idegen szellemekbe”, megteremtette az Esti Kornél távoli rokonaként,
nem kevésbé kalandos életű unokaöccseként, mélakóros, bolyongó pályatársát,
alteregóját, Homálynoky Szaniszlót. Az Egy magánzó emlékiratai című
ciklusban, ebben az öntörvényű, töredékekre széttört verses memoárban a magyar
prózavers új lehetőségeire döbbentett rá – az anekdota verses alakváltozatait
álmodva meg! –, s halála előtt tényleg kiadta tizenkettedik) verseskötetét.
Sorrendben a Lángok árnyékábant, a Letépett álarcokat, a Farsang utódjánt,
A szemtanút, az Egy hiéna utóélete és más történetek című
könyvét, Az üvegkalapot, a Bálnák a partont, A gyógyulás
hegyént, az Egy mítosz születése című „téli napló”-t és végezetül
a Hőstettek az ülőkádbant. (Most veszem észre, túl is teljesítette
elképzeléseit!...) Halála előtt – a mozaikszerkesztésű Téli napló megrendítő
és bizarr töredékei mutatják – újra változtatni tudott, s öregen-betegen sem
mondva le a megváltó derűről és a metsző iróniáról, életével és kiteljesedő
költészetével mutatott emberi és költői példát a Reményre is!...
BOGDÁN LÁSZLÓ