Gerhardt Csejka
Ha a perem a középpont után vágyódik avagy hogyan lesz a kisebbségiből újra többségi
Richard Wagner Werner Söllnerhez és Klaus Henselhez, illetve másokhoz hasonlóan, kívülről került be a német irodalmi életbe: a romániai német kisebbségből. Bizonyos értelemben ők valamennyien még ma is kisebbséginek számítanak. A kisebbségi helyzet önmagában véve sem „természetes” állapot, jóllehet a kisebbségiek világviszonylatban is számottevőek. Ennek ellenére nehezen viselik állapotukat, állandó a kísértés, hogy megszabaduljanak tőle. Az utóbbi évtizedben a romániai német kisebbség is hátat fordított a szülőföldnek, új hazát keresve. Az áttelepültekről kiderült, hogy első nemzedékük egész életében idegennek érzi magát „az új hazában”, bár tanulékony, és mindent megtesz a beolvadásért és a beilleszkedésért, mégis képtelen a teljes azonosulásra.
Az irodalom hű képét nyújtja ezeknek a nehézségeknek, nem feltétlenül a témaválasztásban, hanem a spontán alkalmazkodási gesztusokban és a beilleszkedési zavarokban. Ilyen helyzetbe került tehát a romániai német irodalom, miután levetette kisebbségi státusát, de még nem dolgozta le a német „többségi irodalommal” szembeni hátrányát. Mindez tanulságul szolgálhat általános összefüggések bizonyítására.
1. A kisebbségi tudat térbeli helye a perem. Ez a perem viszont a középponthoz viszonyítva létezik, ha elhagyjuk a peremet, elveszítjük a középpontot is. Az irodalomban a nyelv átveheti a központi intézmény szerepét, ha nem is a konkrét beszélt nyelvről van szó, hanem a mindenkori nyelvről, a kulturális önazonosság közegéről. Richard Wagner egyik frankfurti felolvasásán „a peremvidék üzenetéről” elmélkedve fogalmazta meg a kérdést, lehet-e a peremvidéken a középpont utánzása nélkül alkotni. Már korábban leszögezte azt, hogy a kisebbségek valójában ahhoz a nyelvhez ragaszkodnak, amelyet nem is ismernek tökéletesen. Ebből a bizonytalanságból fakad az a hajlam, hogy imádják a nyelvi normákat, és kerülik az eltéréseket. A kánonokat a középpont fogalmazza meg, sőt ezeknek a megszegése is a középponttól származik, és a kisebbségi író ezt a kalandot feltétlen normaként értelmezi a távoli peremvidéken. Létezhet-e egyáltalán írásművészet a peremvidéken a középpont utánzása nélkül?
2. A középpontot elbűvöli a kisebbségben tükröződő saját torzképe, még akkor is, ha nem ismer benne önmagára. A gazdag Nyugat száguldó fejlődési tempója lehetetlenné teszi a kisebbséggel való alaposabb ismerkedést. Ezért is lehet például Németországnak kevés tapasztalata a kisebbségi kérdésben. A közönségnek főleg esztétikai elvárásai vannak az irodalommal és általában a művészettel szemben, egyfajta szolgáltatási elvnek kell tehát megfelelnie. A kisebbségi irodalom viszont más beállítottságú, teljesen más elképzelése van a művészet lehetséges funkcióiról: a „közösség szolgálatának” klasszikus elve (a hagyományos felfogásban), valamint a szolgálat teljes megtagadása (a modern autonómia szellemében) adják meg a művészi tettnek és akaratnak a súlyát, járulékos értéket és tekintélyt kölcsönözve neki. A szabad piac törvényeivel szembesülve feltétlenül csalódik a kisebbségi író, vagy a piac csalódik őbenne. Vagy túlságosan erőlteti bizonyos szükségletek (nosztalgia, egzotikum, naivitás stb.) kielégítését, vagy teljesen ellentmondva ennek, azért okoz csalódást, mert lemond minden küzdésről, és olyan „unalmassá” válik, mint a többiek.
3. Minél inkább utánozza a peremvidéken lévő kisebbségi irodalom a középpontot, annál kevésbé fog hasonlítani rá. Richard Wagner rövid- és legrövidebb prózája, amelyet a hetvenes évek végén kísérletezett ki a romániai viszonyokra vonatkoztatva, motivációjában és célzatosságában főleg Helmut Heissenbüttel Projekt című háromrészes művével (Eichendorffs Untergang und andere Märchen, Wenn Adolf Hitler den Krieg nicht gewonnen hätte és Das Ende der Alternative) mutat hasonlóságot. A szöveg és a valóság közötti ellentét heissenbütteli példája egy sor véletlenszerűségnek köszönhetően a német nyelven olvasó és író számára a Bánátban is aktualizálható, jóllehet az ellentétek tartalmilag különböznek egymástól. Wagner történetei se nem jobbak, se nem rosszabbak, mint a Heissenbüttel-szövegek, hanem inkább irodalomtörténetileg másak és összetéveszthetetlenek. Valószínűleg egyetlen kiadó sem érdeklődne manapság Heissenbüttel iránt, Richard Wagner ellenben ismét felújította ezt a formát, és kihívóan aktuálissá tette ebben az elidegenedett, zavaros korban, amelyben minden megtörténhet, és amelyben senkit sem izgatnak az újrafelfedezés gyötrelmei. A történetek általában minden irányba nyitottak, és az olvasói emlékezetben fellelhető közhelyekkel és információkkal való összjátékban hatnak. Hogy ez a hetvenes évek esztétikája? Miért hiányozzon éppen ez a posztmodern keverékből? Talán azért, mert ennek a műfajnak a kritikai gyökerei még annak a hitnek a maradékából táplálkoznak, amely szerint minden elmélkedésnek valóságalapja van?
Úgy tűnik, Klaus Henselnek van igaza, aki Paul Celanra hivatkozva mondja, hogy a kisebbségi kultúra távoli peremvidékén könyvek és emberek élnek. Valóban: néhány könyvnek nem mindennapi intenzitású és tekintélyű élete volt a kommunista érában, ezt olykor az emberek is megirigyelhették volna. A nyugati világ szellemi központjainak a megingathatatlan erejébe és tekintélyébe vetett hit kétszeresen elbizonytalanítja a keletieket és „kis” kultúrájukat: a keleti világ fundamentalisztikus hangulatától való félelem és a nyugati világ totális „értékváltása” közötti szférában jelen pillanatban semmi remény sem mutatkozik.                                                                         Fordította VÉGH BALÁZS