László Noémi
László Noémi
***
Utazni ködben, almafák alatt
tavaszból télbe ágak hajlanak;
esőcsepp, égő borostyánlevél,
a bágyadt fény tócsában is megél;
nevét feledte garabonciás,
testetlen éjben tűnő tócsafény –
tiszavirágként ébredő varázs
az évszak elfutó patakvizén.
***
Nyelv mögött, gond fölött
mágus űz ördögöt,
hetven év füstje száll,
egy küszöb hány halál,
egy élet óbora
porló test kóbora
hány kehely öble vár,
ürítőd merre jár
túl dögön ördögön
ki az, ki elköszön
s megköszön – mit ígér
földkukac, tőrgyökér?
Hány kapu szárnya zár,
egy küszöb hány halál,
van-e út, hova fut,
elindul, visszajut.
***
Növekvők szomja: pendülő íj,
epedő hangzás rézverettel,
ki felleg-árnyból enyhülést adsz,
elbandukoltál, esőember.
S bár néha – véled – elteríti
leveleit a semmi bokra,
magábaforduló virágból
ne várj suhogó fénymagokra;
hol idők száraz szele árad,
s a föld az álmod nem siratja,
te, vándor, el ne hidd a tájat
ma tenger, holnap csend homokja;
hajnali harmat éjre láva,
pogány világot tűz keresztel –
legmélyebb hangjait az éden
köréd tereli mégis egyszer.